Délmagyarország, 1994. október (84. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

12 ÜNNEP DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1994. OKT. 22. Napló, visszatekintve Endreity Lórántnak ajánlom 1940 - elő éves ludovikás 1994 - A Hazáért és szabadságért kitüntetés alezredese Rövid géppisztolysorozat lyuggatja végig a menettől lemaradt német repülős hadnagy hátát; szürke köpenyét feltépik a golyók, a kibuggyanó vér lassan végigszivárog a földön, át az út jobb oldalára. Hátranézel, mint a többi százötven-kétszáz veled menetelő hadifogoly, magyarok, németek. A halott meztelen lábfeje árván lóg ki a hosszú köpeny alól. Te is mezítláb lépdelsz, bokáig érő kincstári gatyában a májusi ég szállongó felhői alatt. Valahol Galíciában, a Kolomeánál húzódó frontszakasztól már több száz kilométerre északkeletre. Magyar tiszti köpenyeden elöl jókora véres folt - ennek köszönheted, hogy meghagyták -, s alatta, melleden átvérzett, hevenyészett kötés. Szegycsontodból magad piszkáltad ki az ujjbegynyi aknaszilánkot; a sebhelynek bizony már csúnya, vörös holdudvara van, s egyre jobban fáj. Tegnap pedig elkapott az „ukranka" is, ez a vérhasszerű frontbetegség. Mielőtt a sorozat elcsattant, a felhőket nézted. Anyád arca - hol halványabban, hol élesebben - járt előtted, s arra gondoltál, nem fogja megtudni, hogyan végezted. Semmi félelmet nem éreztél, inkább valami egykedvű beletörődést: jó lesz mozdulatlanul elnyúlni a földön, pihenni, pihenni... S ekkor berrent fel a sorozat. Közben az őr már utolért, most veti vállára a géppisztolyt: „Vidrzsjaty, litjinant, nyemnozska!" biztat, nyilván, mert látja, hogy te leszel a következő. Ha nem btrod tovább, véged van. Kitartani - azt mondta -, tehát kell, hogy tudjon valamit, hinni kell neki. Nem kegyetlenségből ölt az imént, nem az első eset, hogy ilyesmi megtörténik. Néhány napja egy orosz közlegényt lőttek agyon, aki sebesülten hozzátok csapódott, s már nem volt képes továbbvánszorogni. De menni kellett a front közeléből pontosan alig meghatározható célpont, egy távoli, ismeretlen gyújtótábor felé, gyalogolva, járművek nélkül, kis hátizsákkal a nyakban, rövid éjszakai pihenőkkel. Két hete már. Amikor az oroszt lelőtte az őr, sírt. megcsókolta a fejét, levette sapkájáról - ki tudja, miért? - az ötágú csillagot, s úgy vitte le tetemét egyik társával az országút menti árok mélyére. Vajon a kísérők sejtik csak vagy tudják is az út végét? S egyáltalán: mennyi lehet az a „nem sokáig"? Mindenesetre most, mint akit villámcsapás ért, úgy vágott füledbe ez a rövid géppisztolysorozat, s hogy az őr biztatása elhangzott - magad is alig érted - egyszerre könnyedén tudod emelni a lábad. Korábbi iszonyú fáradtságod - melyben már a hallucináció csilingelt, s azon a ponton voltál, hogy a földre rogysz - szempillantás alatt elröppent. Az életösztön utolsó lobbanása mozgósította volna a végső tartalékokat? Valami valószínűtlen erő lök most előre, hogy tartani tudod a lépést a többiekkel. „Nyemnózska, nyemnózska!" Érzed, ebben a most következő parányi életszakaszban - mennyi lesz: egy óra? kettő? - összesűrűsödik életed minden lehetősége, és sorsod egészére kihat, ettől függ minden, minden... Ha kibírod, megmaradsz. Akkor hát rajta, rajta, szedd össze magad, s próbáld meg a lehetetlent! Lépj egyet és még egyet, lépj csak tovább és tovább, lépj az életedért! Emeld mezttelend lábad, taposd ezt a kemény földutat tovább és tovább! Ki kell bfrnod, ki kell bírnod! Nem soká vége lesz. • Emlékeid lassan úsznak elő a múlt ködéből, hogy élni segítsenek. Hosszú utat kell bejárniuk. S milyen messziről szállnak vissza hozzád! Galánta környékéről, egy kis faluból, az evangélikus parókia régi épületéből, a kistemplomból, ahol édesapád, a jó hlrú tudós teológus volt a lelkész, s mellette a diakonisszából lett papné, könyörületes szfvú édesanyád, rászorulók jóságos istápolója... Testvéreiddel játszol a Kisduna-htdon. ahová a nagyobbak visznek biciklin, fürödni, csónakázni, mindenféle sportot próbálgatni s kirándulni a Dunán, Gutáig, Sósszigetig szandollnokon. A kirándulásokat - sokáig - apa szervezi, tizenöten-húszan karikáztok el Tallósig, s onnét indulnak a vízitúrák. Vidám arcok nevetnek feléd az idő távolából. Vajon bírnád most ezt a menetet, ha nem lettek volna azok a korai erőpróbák? Vajon bírtad volna eddig is a megpróbáltatásokat, ha nem edződtél volna hozzá évről évre kiváló sportteljesítményekkel? Úristen! Tizenhat évesen ott állsz Prágában a dobogó harmadik fokán, mint a szlovájt ifjúsági bajnokság egyik súlydobó győztese. S még csak nem is teljes az örömed, mert jobban is sikerülhetett volna, ha mások a körülményeid. A sport segített mindig, hogy átlagon felülit teljesíts. Önbizalmat adott a gimnáziumban is az a sok sportsiker! Galántán még a szlovák sportkörbe is befogadtak mint kiváló röplabdást, mert egyébként nemigen kedvelték a magyarokat. Aztán azok a szfnpadi szereplések! A Toldi Körbe jártál, amely az egyetlen kulturális egylet volt Pozsonyban, s ahol - hivatásos magyar színtársulat híján, ilyen egész Szlovákiában nem volt - kiváló szfnielőadásokat rendeztek. Nyolcadikos korodban eljátszhattad a Kék rókában Trill báró szerepét. Mekkora siker volt! Hányszor kellett hajlongani a lelkes közönség előtt. • Most itt, oly' távol a szülőföldtőL, huszonkét évesen, kiszolgáltatva a háború szeszélyének, élet és halál mezsgyéjén, borotválatlanul, behordva az út porával, úgy idézed fel mindezt, mintha igaz sem lett volna. S mint egy álmot, látod magad előtt az ifjúsági bálokat. A béke gyönyörű angyalai a lányok, száll estélyi ruhájuk körbekörbe a keringő dallamára. Fogod derekukat, itt lehetett ezt megtenni a szigorú gardedámok szeme láttára, szmokingban feszítesz - igaz, a szmokingot kölcsönözte édesanyád -, és táncolsz boldogan, fáradhatatlanul. Milyen esemény volt a nagy diákbál a gimnáziumban! Még Prágából is eljöttek a magyar egyetemisták. A fiúk fogadják a kísérőkkel érkező lányokat; elegánsan helyre vezetnek mindenkit. Utána felsorakoznak a táncosok, és körbevonulnak a termen. „Meszi bácsi", a legkedvesebb tanárok egyike, a diákok igazi barátja vezeti a menetet, diákinduló zeng, szövegét évente frta „Meszi bácsi". Aztán kezdődik a nyitótánc! Csárdás, palotás. Vidámság, kacagás mindenütt. Milyen messze tűnt már az egész. • 1938. november 2. A bécsi döntés előtt felforrósodik otthon a hangulat. Várakozással van tele az ország. A magyarok körében élt az a remény, hogy az egész Felvidék visszakerül Magyarországhoz. Tüntetések vannak, az Egységes Magyar Párt szervezi őket. Részt veszel, persze, a tüntetéseken. Nagy sokaság a „ferenciek" templomában, mise után eléneklitek a Himnuszt, aztán kitódultok az utcára. „Piros, fehér, zöld Pozsony magyar föld!" röpcédulaszerú kis plakátokat ragasztgattok városszerte. Szemben jönnek az ellentüntető szlovák csoportok, az összeütközésekben letépdesik a lányok nyakából az aranyrojtos Petőfi-nyakkendőket, a ruhákról a kokárdákat. Beavatkozik a rendőrség is, ütések mindenfelől. Tele vagytok kék foltokkal. Mellőled elviszik kisebbik bátyádat, és a rendőrségen éjjel jól megbotozzák. Kék foltokkal jártok büszkén azokban a napokban. Persze, a „döntés után" a kedélyek lelohadtak. De te elhatároztad, hogy átköltözöl Magyarországra. Nyaranta évek óta Gyenesdiáson üdültél, Keszthely mellett, a Kapernaum nevű evangélikus papi üdülőben. Már addig is rengeteg magyarországi ismeretségre tettél szert. Megismerted az országot, különösen a Balaton környékét. Kitűnő szervezők, cserkészvezetők vittek túrákra, kirándulásokra. Soksok barátság szövődött. Mint Békéscsabán, Somorján, ahol rokonaid éltek. Legszebb diákszerelmeid is ezeken a nyaralásokon rügyeztek ki. Évenként változtak ugyan a lányok, a Katók, a Magdik, a Bellák... szűzi szerelmek levélváltásokkal, lopva ejtett csókokkal... A lányok azóta felnőttek, férjhez mentek, tudsz arról is, hogy egyikük mindjárt az első bombatámadás alkalmával életét vesztette... • Csak jó sporteredményeidnek köszönhetted, hogy egyéves, önkéntes árkászszolgálat után a karpaszományos tanfolyamról felvettek a Ludovika Akadémiára. Ketten jutottattok be abból a csapatból, veled együtt egy másik felvidéki fiú, a majdnem kétméteres Maiéter Pali, aki Prágában hagyta ott az orvosegyetemet, hogy magyar katonatiszt lehessen, mert - mint akkoriban mondogattátok -: „egyenruha = magyar haza", s erre akartátok föltenni az életeteket. Testilelki jóbarátok lettetek. Értesültél róla, mielőtt a frontra jöttél, hogy ő is frontszolgálaton van már hónapok óta. 1942-ben, Horthy nevenapján avattak hadnaggyá, 1944 április végén Désről indultál ki a frontra. Már mindenki sejthette, aki a háború menetén elgondolkodott, hogy egyre kilátástalanabb a korábban annyira remélt győzelem. Benned elég nagy zűrzavart okozott ez, hiszen oly' sok illúziót tápláltál a jövőről, mindig az lelkesített, hogy részese lehetsz - életre-halálra - az elvesztett országrészek visszaszerzésének. A frontra érkezve, szinte egyik percről a másikra alighogy az első gyalogezred felváltását előremenetben elkezdtétek - felmutatta igazi arcát a háború. Hát nem erre készítettek föl az akadémián! „Angyali fess katonák" - otthon, az utcákon menetelve ezt fújtátok mi lett belőletek?! Jönnek veletek szemben a honvédtetemekkel rakott szekerek. Végeláthatatlan virágos mező az út mindkét oldalán. A májusi nap fényében, a tavasz teljes színpompájában nyílnak a virágok. A beljebb megásott, nagy sírgödrökbe hordják a halottakat, s öntik le őket fehér mésszel. Lovagolsz szemben, s nézed a szekereket: fiatalemberek óriási összevisszaságban, borzalmasan megcsonkított, vérző testek... Szótlanul vonultok előre, s elfoglaljátok állásaitokat. Zászlóaljad Ranguri falutól nyugatra, a Prutyec patak fölött ássa be magát egy dombtetőn, s itt ér benneteket kétheti, viszonylagos nyugalom után a május 16-i támadás. Váratlanul zúdul rátok a sztalinorgonák csapása; legalább huszonöt lőtte állásaitokat, egy egész tüzérezred, 12 centiméteres aknavetőkkel, tömérdek gyalogsági fegyverrel. Ezredparacsnokod, aki Verdunnél is harcolt az I. világháborúban, azt mondta: ez az igazi pokol. A sztalinorgonák nyolc slncsövéből egyetlen másodperc alatt tizenhat, foszforos lövedék röpült ki rátok. A hajnali négykor kezdődött tüzérségi támadástól délután három óráig ömlött a tűz az első vonalra. Az állások mögött húzódó élősövény-kerítés, a zöld fú, a páncéltörő ágyúk gumikerekei lobogva égtek, s az orkánszerú robajló, vijjogó, dübörgő harci zaj rázta, rengette a földet. Számtalan halott, sebesült körös-körül. Legényedet melletted érte halálos lövés, szemét lezárva eszedbe villant: Désen_ megígérted az édesanyjának: együtt fogtok hazatérni. Most már tudod, milyen gyermeteg hit volt ez, s hogy milyen jelentéktelen játékszer az ember, mikor végzetes hatalmak kezébe kerül... Magad előtt látod tiszttársadat, a fiatal zászlóst, hogy melletted fe"kve a fa tövéről feltépett mohát tömi a szájába, majd arcára tapasztott tenyere húsát kezdi fogával tépni, s arcát véresre maszatolni. Megőrült. Nagy nehezen levonszoljátok a bunkerba... • Az oroszok óriási túzfölényük tudatában nem verették a Prutyec medrét, gyalogságukkal bekúsztak állásaitok mögé, s fgy voltaképpen az egész zászlóalj a dombon lévő bunkerokba, futóárkokba szorult. Amikor a katyusák tüzét hátrahelyezték, s a gyalogsági támadás megindult, már elölről is, hátulról is lőtték a magyar állásokat, összeroppantva az ellenállást, halottá, sebesültté, hadifogollyá gubancolva a szétvert alakulatokat. Aztán feltartott kézzel állsz tiz-tizenöt kiskatona között a kiürített bunker bejáratánál rátok szegezett fegyverek előtt. Eszedbe jut, hogy talán főbe kellene lőni magadat, mint egyes tisztek tették, ám akkor a foglyokat összeterelő oroszok közül egy alacsony, szőke altiszt hozzád lép, elszedi órádat, jegygyűrűdet, legvégül pisztolyodat, s terelni kezdenek a többiekkel együtt a közeli országútra. Ekkor kezded érezni, hogy valami meleg folyik lefelé a melledről az inged alatt, s letörölve, zsebkendődön látod, hogy vér, miközben próbálod kitapogatni a szegycsont táján a seb helyét. Oda fúródott be egy aknaszilánk. Egy gyülekezőhelyhez ér a csoport. Itt szedik le a csizmádat, nadrágodat, s terelnek tovább a nyolc kilométerre lévő Kolomea felé vezető országútra. Veletek szemben főleg gyalogos alakulatok jönnek, többé-kevésbé zárt sorokban. Te zászlós társaddal a magyar foglyok élén haladsz. Egyszercsak kiugrik egy katona az oroszok sorából, torkodhoz nyomja géppisztolya csövét, rád kiált: „Pocsemu bojujes, ibi ju maty?". A katona mutató ujját figyeled a fegyver ravaszán, ekkor a benneteket kísérő tizedes ellöki a csövet, s ezt mondja: „Iscso do nyeviszluhali!". Hogy még nem hallgattak ki. No, igen, gondolod, igaz, amit az akadémián is mondtak, hogy a fogoly tiszteket kihallgatás után tarkón lövik. Sőt, talán még komolyabb kínzásokra is sor kerül. Beszéltek esetekről, hogy levágták a tisztek nemi szervét, s a szájukba varrták. A kezdeti megaláztatások hatására, s meg azért, mert az eddig történtek igazolni látszottak a propaganda rémhíreit, zászlós társaddal arról beszéltek, hogy a kihallgatásoknál semmiféle katonai titkot nem fogtok elmondani. „Mert meg lehet dögleni becsületesen is." Még egyszerűnek tűnik a halál... • Az első kihallgatás nem sokáig várat magára. A fogság második napján egy kis lengyel faluban téged és fiatal zászlós társadat kiszólítják a legénység közül, s bevisznek egy parasztházba. Alkonyodott, amikor megjelent a házban egy orosz alhadnagy páncélos fegyvernemi jelzéssel, s vele egy tiszti vállszíjas, de rendfokozat nélküli katona. Ez a katona volt - mint hamarosan kiderült - a tolmács a vallatásnál. Kezet nyújtott, bemutatkozott: „Farkas". Beszélni kezdett, hogy ő kassai születésű emigráns nyomdász, s szeretné, ha szót értenének, hiszen már meggyőződhettek róla, hogy a németek és szövetségeseik elvesztették a háborút, a befejezés is rövid idő kérdése. Eleinte még barátságosnak is mutatkozott, markáns, telt arcában rángatózó ajkával ami nem tői régi légnyomás emléke - még mosolyogni is próbált. A páncélos alhadnagy közben keresztbe tett kézzel hallgatott, ők álltak, ti leülhettetek. A kihallgatást az alhadnagy irányította. Egyetlen téma volt, az úgynevezett „teletankról" kérdezgettek, amit akkoriban kezdtek alkalmazni a németek. Amolyan ládaszerú, távirányítású, robbanótöltettel ellátott harceszköz volt páncélozott járművek ellen. Állítólag a ti harcszakaszotokon is kipróbálták, ezért - mondták nektek, mint tiszteknek, tudnotok kell róla. Ti azonban nem ismertétek, s ezt ismételgettétek a kérdésekre adott válaszokban is. A kihallgatók hangja és tekintete ettől fokozatosan megváltozott. Ami meglepett benneteket: a tolmács lett egyre durvább, szidalmakat szórt („szaros kis horthysták"), s hamarosan elcsattantak az első pofonok. Az orosz inkább rutinszerűen viselkedett, mint akinek nem különösebben fontos az egész.