Délmagyarország, 1994. szeptember (84. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-24 / 224. szám

t: SZOMBAT, 1994. SZEPT. 24. VARKERT 13 V

alamikor mintha jobban figyelt volna a közélet az irodalom évfordulóira, mint mostanában. Most az is szokatlan, hogy a Forrás folyóirat teljes számát a szeretve tisztelt llia Mihálynak szenteli. Mondhatnánk, tanítványi jogon, ahogy mondja is a benne megnyilatkozók többsége. Ha azonban a tanítvány jussának ismerjük el, hogy tanárát ünnepelje, akkor az lehet föltűnő, hogy nem esik meg mindenkivel. Egy teljes számot neki áldozni, ráadásul magvas gondolatokkal megrakva, jól megszerkesztve, nagyszerű kalapemelés. Csatlakozik a köszöntőkhöz Szeged is. Akkoriban még szokásban volt, hogy annak a szentnek a nevét kapta az újszülött, akinek a névnapjához legközelebb esett a születésnapja. Szeptember 29-én tölti be tehát hatvanadik évét. Olvashattuk, kik voltak rá legnagyobb hatással. Ahogy a növényvilág - közvetve a teljes élet - a hajszálcsövességnek köszönheti létét, szellemi hajszálcsövességnek mondjuk azt a jelenséget, amely egy-egy gondolati áramlatot eljuttat valahová, ott megtapad és táplál. Tudjuk azonban, minden ember genetikai lény is, öröklődik benne sok-sok őse jó és rossz tulajdonsága. A családi hagyaték felől érdeklődtünk elsőnek. - Paraszti őseim vannak mindkét ágon, anyám is, apám is magával hozta családi örökségként azt, ami bennem összpontosult. Tápé zárt világában föltűnt, hogy a maga módján apai és anyai nagyapám is világlátott ember volt. Föltűnt? A monarchia lényegéből fakadt. Apai nagyapám, aki egyébként másodbíró volt Tápén, akinek tehát adtak a szavára, és akit szántásból hazatérve egész színalja nép várt ügyes-bajos dolgaival, a katonai sort a bécsi Burgban töltötte, és szalutált is az arra elsétáló Ferencz Jóskának. A másik nagyapám, Bodó Imre, tündérmeséket mondott, és lábában hozta haza a frontról azt a golyót, amely halálakor már térdéig vándorolt le. Kifelé kereste az utat, de csak lefelé haladt. Az ő anyja azonban az a Remes Teréz, akit Kántor Terkaként ismert az egész falu, mert a talán Fölvidékről ide származott kántortanítónak a lánya volt. Hogy ő milyen géneket örökített tovább a tápai fajtába, nem.lehet tudni. Apai nagyapámra visszatérve, az is eszembe jut, hogy szerb esővarázsló versikét mondogatott nekem úgy, hogy én is megtanulhattam - Istenke, adj esőt! hevenyészett magyar fordításban -, mert a gyékényszövő családunkhoz járó família magával vitte cseregyerekként, szerb szóra. Helyette onnan jött egy gyerek, magyar szóra. Talán ennek köszönhette életben maradását is a háború alatt: volt valami kis huzalma a szláv nyelvekhez. De álmában német vezényszavakat mondott! Katonakorát álmodhatta vissza. Munkához szokott becsületes emberek voltak az ősei, meglehetős szellemi frissességgel megáldva. Nyilassy Sándor is, Heller Ödön is festette a családot. A Négy apának egy leányában a festő modellje, Fotó: Nagy László A szellemi hajszálcsövességről llia Mihály kisugárzásai Török Vica is hozzájuk tartozik, és a Heller-képen Anya, gyermekével - is Bodó ángyó van. Bodó nagyapjánál téka volt az ajtó mögött, de olvasott volt az apai ág is. Szomszédukban volt az iskola, hogy ne kelljen körbejárnia, ablakon át mehetett oda. Évvesztes lett volna, szeptember végi gyerekként, de Csóti Mihály kántortanító, látva értelmét, hatévesként fölvette az első osztályba. Erős emlékei vannak Csóti tanító úrról, irodalomról is beszélt. Tömörkényről szólva beszélte el például, hogy a juhász fölemeli a pulit, megmutatván, merre van az elkóborolt birka. A földről nem láthatta, honnan kell terelnie. Nagyot nevettek rajta. Valószínű kiváló tanító volt, de gyomormérgezésben meghalt. Parragi Rózsa tanítókisasszonyra is szeretettel emlékszik, aki már az édesanyját is tanította. Olyan finom, vékony bőre volt, hogy átütöttek rajta az erek, és a fenyítő pálca végét is zsebkendővel tekerte be, különben föltörte volna a tenyerét. - Óriási tisztelet övezte a tanítót! A legkedvesebbet, a gyereket adták a kezére! Akkoriban még teljesen természetesnek tartotta mindenki, hogy a tanítói kiskertet a gyerekek művelték. Nemesebb dolgokat tanulhattak ott, mint otthon. A gyümölcsfák őszi-tavaszi ápolását ott figyelhette meg, ott látott először földiepret is, ribizlit is. A Tokody tanító úr kertjébe is átjártak, a Rétbe, ezt is természetesnek tartotta mindenki. (A napokban temették el szegény Tokodyt.) Nem biztos, hogy örültek volna a tápaiak, ha látják, hogy tanítójuk vagy a papjuk kapál. Bogoss Béla volt a plébános, aki Juhász Gyulánál „az öspörös"-ként szerepel. Szénási László jegyzői Írnok tanácsára indították a szegedi gimnáziumba. Családi jó ismerősnek számított, adtak a szavára. Előbb két osztályt járt gimnáziumban, aztán kettőt még a vadonatúj általános iskolában, és utána még egyszer elsős lett a négyosztályos gimnáziumban. Gyalog járt be Tápéról, mert a Vastoronynál szállhatott volna csak Az irodalomtudomány általában nem szeret az élő irodalommal foglalkozni. Az eleven író sok bajt csinálhat. Amfg él, léptennyomon beleszól az irodalomba. Átfrja verseit, belejavít kéziratába. Nem lehet kimondani róla szinte egytelen tézist se, mert képes megváltozni. Nem csodálkozhatunk rajta, ha az élő irodalom szereti viszont azt az irodalomtudóst, aki minden kockázatot vállalva képes foglalkozni vele. Tudományos mércéhez állítva megméri, és érdeme szerint kezeli. A most hatvanéves llia Mihály az eleven írótársadalom előtt tehát szeretetreméltó ember. Azt tartja, az írót ki kell használni, amfg él. Föl kell keresni, beszélni kell vele. Milyen jó lenne, ha megkérdezhetnénk a régi nagyokat! Kérdezzük meg legalább a maiakat! villamosra, de az már szinte a Klauzál-gimnázium szájában volt. Kár lett volán azért külön pénzt költeni. Közben változott át Radnóti-gimnáziummá a Klauzál, érettségi okmányában mindkét név benne van még. Itt aztán valósággal zuhognak már a jó tanárok. Gallé László volt az igazgató, akit zuzmószakértőként tartott számon a tudomány. Bakonyi László földrajzot, Moldvay Klára magyart tanított, az osztályfőnök Papós Mihály, aki szakkönyveket adott a kezükbe, s sokat olvastatott Fúr István is: az eredeti művet kell olvasni, nem a tankönyv a fontos! Szentségtörés volt ez akkoriban! Vág Sándor a korabeli írókat mind ismerte, személyes emlékezések voltak az órái. Adyról is, Juhász Gyuláról is Nagyváradról voltak emlékei. Nagy lökést adott, hogy az irodalmat válassza, bár második lehetőségként a biológiát írta a jelentkezési lapra. Tanította Huhn Péter is, aki az egyetemen kiváló matematikatanár lett. Jó érzékkel kormányozta osztályfőnökként Papós tanár úr a diákjait, így került a Bölcsészkarra. Pár napig ugyan történészhallgatóként szerepelt a központi elosztás eredményeként, csak utána lehetett magyar szakos. Megőrzött azonban annyi érdeklődést a történelem iránt is, hogy később is be-bejárt történelmi előadásokra is, ha ráért. Második évtől ugyan két szakot kellett fölvennie mindenkinek, de ő maradhatott csak magyaros. Az Aeneisről írott dolgozata lehetett ebben döntő, hosszú idézeteket írt benne fejből a Babits-fordításból. - Metódusom volt, hogy rengeteg memoritert tanultam. Halász Előd volt a fölvételi bizottság elnöke, aki akkoriban még a legfiatalabb professzornak számított. Nagy hatással volt rá. - Itt voltak még a régi nagyok, Klemm Imre Antal, Mészöly Gedeon, KoltayKastner Jenő, visszajöhetett Bálint Sándor is, és itt voltak az új nagyok: Nyíri Antal, Baróti Dezső - éppen temetése napján beszélgettünk, tehát hozzátette: Isten nyugosztalja! - és Szádeczky-Kardoss Samu. Amikor Barótinál vizsgáztam, a rokokóból, hivatkoztam kitűnő tanulmányára: ahogy Baróti írja... Megkérdezte: ki az a Baróti? Mondtam, a Professzor Úr, de úgy tanultuk, hogy így kell mondanunk. Mészöly kívánságára jártam a nádvágók között is Tápén, hogy az ó-nádra és az avas nádra adatokat gyűjtsek. Az ő, a Nyíri Antal és Bálint Sándor hatása egy ideig a néprajz felé igazított, majdnem ott kaptam állást, de a központi elosztás itt is közbeszólt. Azt a helyet másnak tartották fönn, de az se kapta meg. Péter Lászlót is meg kell említenem, az ő előadásai is nagy hatással voltak rám. Vele, Baróti révén, a Juhász Gyula kritikai kiadás előkészítése kapcsán kerültem Grezsa Ferenccel együtt mindennapos kapcsolatba. - A hajszálcsövességtől indultunk. - Hogy mit adtak ők nekem? Mészöly mondta egyszer: az én nagyapám megbuktatta Petőfit történelemből. Koltay-Kastner Jenő a francia és az olasz kapcsolatait hozta. Az ember, a tudós nagyságán kívül az irodalom és a történelem nagy alakjai is személyes ismerősként jöttek el hozzám. Ugyanaz ért el, ami először Csóti tanító úrnál csapott meg, aztán Vág Sándornál. Ezek az emberek a természetes melegségen és magatartáson túl a kultúra folyamatosságára is ráébresztettek. Amikor Klemm Antal Setálá Emilt megemlítette, az egész finn világ nyílt ki előttem. - És közben, csöndben, kisugárzóvá, a hajszálcsövesség forrásává váltál magad is. - Erről már nem érdemes szólnunk. - Nagyon érdemes! Az egész világon szétszóródott magyar irodalom első tudatos összefogója lettél. Levelezésed Kazinczyéval vetekszik, mondják sokan. - Szerkesztőként indult a levelezés, párosult a filoszbetegséggel: sajnos, nem felejtek el címeket és dátumokat. A tanári munkámban is jól jön, nem kell azt mondanom lépten-nyomon, majd megnézem otthon. Sokan vannak, akiket szemtőlszemben soha nem láttam. A szerkesztőnek protokolláris kötelességei is voltak, másrészt, ha nekem írt valaki, viszonoznom illett. Ezt a szokásomat később is megtartottam, és nem bántam meg. Olyan tárháza lett az irodalomnak a sok levél, amit katedrán is tudok hasznosítani. És a kapcsolataimat is át tudom adni tanítványaimnak. Telefonon nem lehet kapcsolatot tartani, a levél viszont mindig személyhez szól. Figyelmesség is van benne, sok embernek jólesik, ha valahol számon tartják. Prózaian hangzik, de az élet is, akár az irodalom, tele van prózai dolgokkal: akit számon tartanak, azt nem lehet úgy megverni, mert előbb-utóbb kiszivárognak az ellene elkövetett bűnök, ez pedig minden rendszernek égeti a bőrét. A külföldiek számára gyakran a levelek voltak az egyetlen összekötő szál Magyarországgal. Gazdagodtam is általuk. - Kínos dolgok is kisülhetnek belőle. Tüdők nagy emberről, aki avval is nyájas tudott lenni, akiről később kimondta, nem sokra tartja. Az illető nyilván a nyájasságát idézi mindig. - Az irodalomban ez is másként van. Lehet, hogy nem sokra becsülök valakit, mint embert, mert látom gyöngéit is, és az is meglehet, hogy nem tartom a legnagyobb írónak vagy költőnek, de értékeit el kell ismernem, tehát számon kell tartanom. Tudomásul kell vennem. Senkiről nem mondhatom, ez meg ez nekem nem szimpatikus, tehát nem nagy író. Rengeteg nagy emberrel levelezek. Azért is levelezek, mert ha arra várnék, hogy személyesen találkozunk, meglehet, holtomig várhatnék sokukra. Ha azt írja valaki, hogy New York államban, Mahapacban él, akkor előveszem a térképet, és megpróbálom elképzelni, milyen lehet az a vidék. - De csak tápai szálon tudsz hasonlítani, mert világjáró mégse lett belőled. Vannak emberek, akik egyetlen ismeretség révén körülutazzák a Földet, te viszont az egész világból ismersz embereket, és szinte sehol nem jártál. - Szeretek szép tájakat látni, de nem szeretek utazni. - Hetenként jártál Pestre... - Szerettem Pestet is, de éppen az utazás miatt utáltam meg. Ott maradni sem szerettem. Lehetőleg még aznap hazajöttem. - Mondják is rólad, hogy meglépős típus vagy. - Nem tagadom. Nem szeretek szerepelni. Diákkoromban színjátszó is voltam, az pedig a magamutogatás egyik bevett formája ma is, de mostanában már csak a szemináriumok és az előadások katedráján érzem jól magamat. - Jól hallottam? Újabb teherpróbának vetetted alá az otthoni panelt? - Nem szándékosan, de szerencsésre sikerült. Pontosabban: rosszabbul is elsülhetett volna.Leszakadt a könyvespolcunk, az öszszes könyv lezuhant a földre. Nagy volt a rémület, de azóta lapjára már összeraktuk mindet. - Könyves emberrel esik meg az ilyen is. Ha most keresel valamit, amiért azelőtt csak ki kellett nyújatnod a kezedet, átrakod az egész szobát? - Amennyire lehet, türtőztetem magamat, vagy igyekszem máshol hozzájutni inkább. - Mintha nehezményezné a rólad szóló talán legjobb tanulmány nagyrabecsült szerzője, hogy alig írsz mostanában. - A tanulmányokat hiányolja természetesen, de nem biztos, hogy mindenben igaza van. Sokat írtam hajdanában, főleg irodalomkritikát, de tanulmányt is. Talán nem vetem el a sulykot, ha azt hiszem, a maguk idejében értek is valamit. Az erdélyi triász egyik tagjáról. Tompa Lászlóról írtam talán a legjelentősebbet. Biztosan sokan tudják, Reményik Sándor és Áprily Lajos tartozott még a hármas kis csoportba. Amikor szerkesztője lettem a Tiszatájnak, ambícióim, érthetően, másfelé terelődtek, később pedig a tanárság kötötte le minden erőmet és időmet. Minden tanár elmondhatja, amit mondani akarok: rengeteg jó ötletet pötyögtetünk el a katedrán. Jólesik tapasztalnom, diákjaim vevők rájuk, számos dolgozattal jelentkeztek. Mindig szívesen bocsátottam „áruba" megírandó gondolataimat. A tanár egyébként is diákjaiban él tovább. A jó is, és a rossz is. - Az előbb azt mondtad, szerkesztőként kényszerültél levélírásra, most pedig azt mondod, tanulmányírói kedvedet is a szerkesztés ingatta meg. Netán kiderül egyszer, levelekben szórtad szét témáidat is? - A diákok az elsők, eléjük ne tegyünk semmit és senkit. - Előbb-utóbb biztosan számba veszi valaki, hány emberrel tartasz rendszeres kapcsolatot. De hány haragosod van? - Biztosan van, de kikerülöm őket. Nem is találkozom velük. Nem vagyok veszekedős, talán haragtartó sem, és okot se adok mások haragjára. Rövid az élet, inkább éljünk békességben, és ne haragban. Ebben is neki van igaza. Isten éltesse! Horváth Dezső