Délmagyarország, 1994. augusztus (84. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-27 / 200. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1994. AUG. 27. Vecsernyés Imre Név Hajnalra elgördültek melledről a fák, megszólíthatatlan lombon aludtam, elveszítettem a nevem, s nem tudtam, reggelnek hívják a semleges halált. Egyszer úgy ébrednék, nincs percnyi múltam, a kezemet levélnek mondhatnád, az árnyékod, a gyökered vagy a fád, bármi lennék az első mondatodban. Szorítasz, mint ötletét a Teremtő, suttognék talán, de zsúfolt a szám, akár föltámadáskor a temető. Adj nevet, én a nyelvemet adnám! Ez a szerelem feketén ragyog, ha voltál: lettem, ha leszel: vagyok. Frank György Hahaház a Haha-ház Olgának Az a ház, az a ház hahaház, hahaház? Az a lány, az a lány a talány, a talány! Az a láb, az a láb, az aláz legalább, de a láz, legalább, nem adá le alább. H

ogy ki volt az első kém, aki rejtélyes arccal beszivárgott a világirodalomba, azt ma már nehéz volna eldönteni. Nagyon sok író köztük „igazán komoly"-nak titulált szerzők - szerepeltettek írásaikban kémeket, ha másért nem is, a cselekmény fölpörgetése végett. Az viszont tény, hogy a kémirodalom a XX. század második felében virágzott föl. Elkerülhetetlen volt az az egymástól nagyban különböző, ezért sokszor egymással szemben ellenséges társadalmak korában. Amikor viharos gyorsasággal épültek ki profi titkosszolgálatok, kémszervezetek, amelyek már-már hihetetlenül intelligens, és ravasz embereket gyűjtöttek magukba, ezáltal létrehozva a hatalmas átverések számunkra átláthatatlan, veszélyes világát. Jöttek sorra a híressé vált valós kémek és kémnők, velük pedig jöttek az írók, akik megírták e legendás kémek történetét, és akik nem ritkán bennfentesek voltak e homályos világban. Sokan mondhatják, hogy a kémregény nem más, mint ponyva, ám akik ezt állítják, talán soha nem olvastak még valódi, igényesen, hozzáértéssel megírt kémtörténetet. Legtöbben alighanem James Bond alakját ismerik, őt lan Fleming, angol író Zoltán Csaba Kémkulissza teremtette meg. A már-már piperkőc mesterkém, aki teljességgel képtelen, néha csaknem sci-fi-be illő kalandokba keveredik, aki minden helyzetből elegánsan kivágja magát, előbb az olvasókat, aztán a mozirajongókat hódította meg. Utóbbiakat talán nem is annyira a mesterkém, sokkal inkább az őt alakító szívdöglesztők. Bond valóban ponyvahős, kevéssé életszerű. Valószínűleg ő az oka annak, hogy a kémeket sokáig úgy képzelték el, mint csokornyakkendős, jól öltözött, finom úriembereket. Aztán jött egy angol fickó, bizonyos Dávid John Moore Cromwell, akinek életrajzában olvasható egy titokzatoskodó mondat: „1960-ban külügyi szolgálatban állt". Nem nehéz kitalálni, hogy ez mit takar. Cromwell később jól csengő művésznevet választott magának és attól fogva, hogy 1963-ban megírta a világirodalom egyik legjobb kémregényét, „A kém, aki bejött a hidegről" címűt, John le Carréként ismeri őt a világ. Le Carré szétzúzta a piperkőc mesterkém legendáját és megmutatta a kémek valós életét. Le Carré emellett mélyen beleás a különféle társadalmak természetébe, a fókuszba pedig kis, majdnem hétköznapi figurákat kémeket - állít, akiket a nagyok irányítanak, mozgatnak, és akik ki vannak téve a legkegyetlenebb megpróbáltatásoknak, a hatalmi erők kénye-kedvének és nem biztos, hogy megérik a történet végét. Több regényének is visszatérő főhőse egy alacsony, pocakos, szürke kis emberke, bizonyos George Smiley, akinek a XVII. századi irodalom a hobbija, mellesleg pedig titkosszolgálati ügynök, méghozzá nem is akármilyen. Le Carré regényei közül nálunk, sajnos, csak kevés jelent meg. Tatán mert a krimirajongóknak túl nehéz olvasmány, a szépirodalom hívei meg nem vettek róla tudomást. Pedig John le Carré-t a nyugati irodalmárok jelentős része olyan komoly íróként tartja számon, akinek műveire nem lehet nem odafigyelni, mert amellett, hogy szépirodalmi eszközökkel íródtak, komoly „mondanivalót" is hordoznak. Mi jobban ismerjük Frederick Forsyth-ot, aki „A sakál napja" című - megtörtént eseten alapuló - regényével vált ismertté és egy csapásra híressé. Aztán jött az „Odessza ügyirat" és az igazi csemegének számító „Negyedik jegyzőkönyv", amely főképp az „agymunkára" és nem az akcióra helyezi a hangsúlyt. Forsyth merészen szerepelteti műveiben a XX. század történelmének legnagyobb alakjait, De Gaulle-tól Gorbacsovig, hiteles, viszszakereshető történelmi helyzetekben és időpontokban. Forsyth az elbeszélések írásában is színvonalat képvisel, jól példázza ezt a magyarul 1990-ben megjelent „Profi munka" című kötete. A hidegháború megszűntével sokan a kémregény halálát jósolták, hiszen ezek a művek zömében onnan merítették témáikat. Ellentmond ennek, hogy mind le Carré, mind Forsyth publikált már regényt a fordulat óta. És hogy mennyire hitelesek e kémtörténetek? Erről tán egy kémet kellene megkérdeznünk. Csakhogy a kémek szűkszavú emberek. Kolozsi László Egynéhány Anna T

izenhárom éves korában beleszeretett egy férjes asszonyba, s mintha tudta volna már, hogy hogyan kell, meg is hódította a nőt, akit Annának hívtak, mint azóta is minden szerelmét. Anna férje párbajra hívta volna ki, ha nem olyan fiatal, s mivel nem tudott rajta méltóképpen bosszút állni ráadásul karcsú, szép szemű feleségét túlságosan szerette ahhoz, hogy sérelmét rajta torolja meg -, lassanként megbetegedett, s már hiába szokott le arról is, hogy esténként a verandán el-elszívjon egy-egy komolyabb szivart, meghalt egy őszi reggelen. Anna aznap reggel abszintot ivott, mert az abszint - úgy találta - jó gyógyszere a bánatnak, hiszen akkor tudta már, hogy hosszú évekre olyan magányos marad, mintha valóban mindhiába és viszonzatlanul szerelmes lenne. Megpróbált berendezkedni a hoszszú magányra, könyveket hozatott Pestről, vasárolt egy fiatal vizslát, rendbehozatta az elburjánzott kertet, és dél körül behúzatta az ablaktáblákat. Tágas házat örökölt és egy kiskocsmát, ahol a fiatal fiúval egy nyári estén megismerkedett. A fiút Gábor-, nak hívták; igazán nem' bosszantotta Anna makacssága, csak szerette volna lezárni tisztességesen hírhedt viszonyukat, mert érezte, hogy „az ki fog sugározni egész életén át", minden valamirevaló kapcsolatára. S később is, hiába tisztelte oly' nagyon a nőket, nem tudott jól szakítani velük. Gábor a buta nőket szerette. Hallgatta figyelmesen őket, ha valamely más férfiról, vagy barátnőikről fecsegtek, akinek társaságában szerettek volna több időt tölteni, és Gábor, ha egy ismerős asszony nevét hallotta ilyenkor emlegetni, csendre intette a nőt, mintha a zenét szerette volna hallgatni, Hannah Höch: Mutter, 1930 ••••••••••• amit a vak harmonikás játszott egy távoli asztalnál, amin hosszú gyertya égett. Ha a régi, az első Anna eszébe jutott, nehezebben viselte az asszonyok tetszését, s hiába néztek rá olyankor kerek szemekkel, biztatva a nők, Gábor álmodozva írogatott néma, nagy A betűket az asztal lapjára, s mintha Anna kecses bokájára gondolt volna, szinte gyerekes, izgatott melleire, fésületlen dús hajára, vagy csak egy tárgyra Anna régi, hatalmas szobájában, egy arany szelencére az asztalon, melyben Anna kevés ékszerét tartotta, egy nyitott könyvre, vagy a véletlenül kiömlött kávé kis foltjára a párnán. Olykor, nagy sétái során, ha egy magányos, külvárosi ház előtt hegedűszót hallott, megállt és arra gondolt, hogy mégiscsak jól van minden így, s mindhiába zaklatja folyvást az a lezáratlan egykori szerelem, megfellebbezhetetlenül szeret élni: olyankor nekidőlt egy közeli fa érdes oldalának, meglazította a nyakkendőjét, és úgy mosolygott, ahogy nők társaságában régóta nem tudott már. Ismerte a nők minden hebehurgyaságát, tudta, mit jelent kósza, elvétett mosolyuk, mit, ha óvatosan megrázzák a hajukat, mit, ha meleg, francia nyarakról beszélnek, mit jelent, ha álnokul sírnak; mégis megbocsátotta gyalázatos viselkedésüket, mert nélkülük bocsánatosabban tudott volna élni. Egy napon, mikor különben elégedett volt, mégis meg akart halni. Felkeresett a városon kívül, egy Tiszához közeli éttermet, ahol ritkán járt, de emlékezett a tulajdonos álmos szemére, amint egy asztalnál a bevételt számba vette, s talán valami gaztetten törte a fejét, a prímás izzadt homlokára, nagy kézfejére, amint megigazította a gomblyukába tűzött rózsát, a közeli víz lomha csobogására és a babgulyásukra, amibe kevés ecetet kevertek. Rendelt. A tejfölt barna csuporban hozták ki elé, lefedték friss szőlőlevéllel. A leves sötét volt, sűrű. Gábor a sarokban ült, sok kenyeret evett a leveshez és rizlingborból készült fröccsöt ivott utána. Hosszú gyertya égett az asztalán, olyasféle, melyeket lakodalmakon gyújtanak meg este tíz után, és Gábor azokra a nőkre gondolt, akik miatta lettek hűtlenek. Három deci piros bort rendelt, és odahívatta magához a nyurga pincért, aki unottan rágcsált egy fogpiszkálót. Most ez sem zavarta. - Anyám merengő, fáradt szépasszony volt, és azért nevezett el Gábornak, mert olyan rendíthetetlenül és egyszerűen hitt Istenben, ahogy csak a nők tudnak mondta. - Nem is tudom, miért-képtelenek kételkedni a nők. - Hozhatok még egy kis bort a fiatalúrnak? - kérdezte a pincér, és Gábor bólintott. A bor jó volt. Tizenegy felé már egyedül maradt az étteremben, odahívatta magához újra a pincért, és azt mondta, hogy meg szeretne halni. A pincér két ujja közé szorítva a lángot, eloltotta asztalán a gyertyát, s mindketten beleolvadtak a nyári vaksötétbe. Venyegyikt Jerofejev: Moszkva - Petuski A szerző és könyve. Direkt. Mert a kettőt elválasztani csak nagy kétségek között lehet. Egy ilyen mottó után?: „szeretettel ajánlom fiamnak e tragikus lapokat: a szerző". Tehát a szerző regényének minden egyes lapját tragikusnak nevezi. Tragikus olyan értelemben, hogy egy alkoholmámorban eltöltött, Moszkva és Petuski közötti vonatozás közben beszéli el mindazt, amit egy felfokozott tudatállapotú agy a világból kimetszhet. Tragikus abban az értelemben, hogy biztosak lehetünk, a szerző nem hamukázik, hanem az összes félelem, gyűlölet, szenvedés és üvöltözés az övé, övé az a tudás is, amellyel minduntalan talpra áll, hogy még egy lépést előre, még egyet, aztán a többi talán könynyebb lesz. De ha pusztán azt állítanánk, hogy Jerofejev Moszkva - Petuski című regénye életrajzi töredék, akkor nem értenénk, hogy ezek a tragikus lapok miért annyira élvezhetőek, s a laponként mutatkozó megrendülés miért oldódik fel frissiben. A Moszkva - Petuski nem tragikus könyv. A szerző életének tragédiája mintha csupán egy élet- és írásmódszert vezetne be, amely módszert az író óriási szellemi fölénnyel fordít a maga javára, arra, hogy öntörvényű nyelvén álljon ellen az őt tragikusba hajtó szovjet rendnek. Bár ez az ellenállás főként áttételesen jelenik meg a regényben, tehát nem egy idealista hősi eposzát írta. Azt mondhatnánk, hogy a könyv szórakoztató, de hogy ne túlságosan szórakoztasson, arra ott a mottó. És talán éppen ebben a kettősségben, mármint hogy szórakoztató tragédia, ebben kapja meg eredetiségét, amit Jerofejev így fogalmaz: „Antinyelvem az antiélet következménye." Jerofejev 1938-tól 1990-ig élt, s bár regényét először két gépelt példányban szamizdatként terjesztették, külföldön 19 nyelvre lefordították. Most magyarra Vári Erzsébet ültette át, nem kis bravúrokkal. (JAK-Jelenkor 1994.) Podmaniczky Szilárd Bakos András Az alakulat Tízéves voltam, amikor végre fölvittek bennünket a nagyvárosba, az autóbusz pedig akkor épp a Hadtörténeti Múzeum előtt állt meg először. Néztem az épület előtt az ágyúcsövek mintáját, és beszélni sem akartam, mert tudtam, hogy életemben először láthatok igazi handzsárokat. Megnéztük az épület egyik szárnyának összes termét, majd azt mondta a vezető a tanárnőnek, hogy át kell menni az udvaron, és meg kell nézni a többi termet is. Egy sárga csempével kirakott, levegőtlen folyosóra emlékszem, melyben hosszan gyalogoltunk. Aztán kiértünk a levegőre, és itt a tanárnő a kettes sor egyik, a vezető pedig a másik oldalára állt. Halkan tessékeltek bennünket egy kopottas ajtó felé, és minden második embernek elmondták, hogy ne nézzen balra. Az udvar bal oldalán egy furcsa, rövid fal húzódott. Siessünk, mondták kétoldalt a nagyok, nekünk pedig teljesen kitekeredett a nyakunk, néztük a falat. Amíg átszaladtunk az udvaron, a fal mögül néhány horkantás, halk beszéd, vihogás hallatszott. Évekkel később egy este rádiót hallgattam, és fölfigyeltem egy humoros párbeszédre: - Egyáltalán: meg tudnak önök őrizni valamit? - Igen, például a Hadtörténeti Múzeumban most is őrzünk egy mai napig harcoló német alakulatot.