Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-05 / 155. szám

10 SZOLGÁLTATÁS DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1994. JÚL. 5. ... és mégis írok Az utóbbi időben megjelent írásaim alapján jó néhányan arra bátorítottak, hogy (rjak meg minden lehetséges emberi örömöt és bánatot. No, hiszen - gondolom - ezt más is megteheti. Aztán mintha kimeriilőben érezném magam, elkerül az ihlet, nincs témám. Hogy az az utcán hever? Felveszik előlem mások! Céltalanul irkálni viszont felesleges, hadd maradjon akkor a papír érintetlen. Valami viszont gyötör, és mégis Írok. Mert magam is kérdem: miért? Az áhítat szent hónát adó templom előtti téren és a köztársaságunk törvényt hozó testületének csodás szép épülete - az Országház - kapujában bombák robbantak. Miért? Mert a gyűlölet ijesztő hatalom? Örömmámorban úszó, önfeledt fociszurkolók és a rendet biztosító rohamosztagok is megmérkőztek egymással. A lelkes ifjak egy része megfeledkezett önmagáról (?), a kardlappal viaskodó lovasrendőrök pedig túlkapásba estek. Miért? Mi más ez, ha nem a sportolók, az ünnepelt edző személyiségének megsértése, a másik ember méltóságának meggyalázása, az eszményi sport diadalának megszégyenítése?! A folytatásra nincs módom, de az idei majálisunkat még megidézem. A maratoni pártcsaták küzdelmébe belefáradt lakosság a vártnál is magasabb arányban kétszer is elment szavazni. Miért? Remélhette a meglepő fordulatot? Osztatlan boldogság a „bal oldalon", és jobb nem beszélni a ,jobb oldal" csalódásáról. Élő valóság ez! Bárcsak a meghirdetett jelmondat (idézet a Bibliából) is az lennei mindannyiónk értelmében, szivében: „hit, remény, szeretet". Vajon a szeretet felül tud-e kerekedni a szeretetlenségen? Hisszük-e, hogy a szeretet (is) hatalom? Csupán azt kellene eldönteni, hogy mindez rajtunk is múlik, vagy csak egyedül tőlünk függ? Ami igaz, a szeretet újjászületését is megéljük. Hiszem, hogy sokunk véleménye megegyező, vagyis társadalmunk többsége képes lenne rákényszeríteni a kisebbségre, hogy az erőszak, a gyűlölet helyett mindenki tudjon szeretni. De mit szólna ehhez a nagyvilág? Jeleket róttam fehéren-feketén, egyértelműen és világosan... (rtam. Pleskó András Hagyományaink Bürgepaprikás Nyárból a télbe OLVASÓSZOLGÁLAT LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 „Bürge (-éjje) fn. 'juh', öreg tanyaiak - (rja Bálint Sándor - ajkán olykor birge. Sz. 'Kopasz birge nem fél a nyfrástúl.' Vagyis: Szegény ember nem fél az adóztatástól, mert nincs mije. Vö.: anya-, mustrabürge, bürgehús, bürgepaprikás, bürgetej." Ezek a szavak és még a bürgekos, bürgegyofnor. bürgebárány, bürgenyáj, bürgejárás, bürgejuh - lassan kivesznek a használatból. Imitt-amott öreg pásztoroktól lehet hallani még. Szintúgy idős tanyaiaktól: „Lakodalom bürge nélkül nem igazi". De keresztelő és újabban névnapozás, sőt temetést követő halotti tor sem. A feketeföldi emberek amely faluban nem volt juhos gazda - homokról vettek bárányokat. Otthon nevelgették őket. hogy lakodalom idejére vágásérettek legyenek. Más jeles ünnepekre vágnivalót. „késnekereszthetőt" vettek, amelynek húsát húsvétra, búcsúra, eljegyzésre főzték meg. Eleimtől gyakran hallhattam, hogy Bálint Sándor is nagyon szerette a bürgepaprikást. Egyházi jeles ünnepeken hol a Lele családnál, hol pedig Molnár tanár úr családjánál ültek asztal mellé. Nálunk, ha csak tehették eleim, leves után birkapaprikás került az asztalra. Bálint Sándor - és a nem egyszer vele tartó - édesanyja, később Sára asszony, a felesége már a délelőtti órákban megérkeztek. Fiákerrel jöttek, hiszen hol volt még akkor busz?! Ilyenformán már a hús főzésekor ott voltak, s mi sem természetesebb annál, mint hogy Bálint Sándor a húst főző asszonyokat is meg-meglátogatta. közben hol ezt, hol azt kérdezett tőlük. Vagyis: még akkor is gyújtott. Ebédre mindenki asztalhoz ült. Ima után fogyott a finom tyúkhúsleves, majd következett a jó illatú birkapaprikás. Néhány falat után Bálint Sándor ekképpen dicsérte meg Manci nénémet, a főzőt: „Marika, de jó ez a bürge". Aztán, hogy újra szedett, ízlett néki, megint csak szólt: „Igazán jó ez a bürge, alig tudok ellenállni, hogy még egy kicsit né szöggyek". Paprikás után kalács és bor is volt, majd beszélgettek. De hiába tette zsebre a noteszt és a ceruzát, azok csakhamar újfent szolgálatba kerültek. Egymás után jegyezte föl a számára még új szavakat, fogalmakat, igaz, némelyiknek csak a tápai változatát. Merthogy a kukoricagombóc levesnek itten paripafing a neve, ha meg a gyerek hasa megy, ficsfiríkül az ülepe stb. Csúnyaságokat nem beszéltek, senki sem szerette, így pontozgatásra nem volt szükség. Másnap reggel kimásztunk a sátrakból. Jobbra a Suru hóborttotta csúcsa (2283 m), mi pedig alatta, mint próbáljuk két társunkat rábeszélni az út folytatására. A tegnapi időjárás túl kemény volt, így ketten köszönték szépen, de - hazamennek. Azt, hogy a június a legcsapadékosabb hónap, komolyabban kellett volna vennünk. De ha már egyszer itt vagyunk, gyerünk! Nem bántuk meg, hogy továbbmentünk. A Budislavu (2371 m) és a Scara (2306 m) csúcs megmászása között, egy gyönyörű tengerszem mellett tartottuk az ebédszünetet. A tó Egy ízben - hogy, hogy nem - sehonnan se sikerült ünnepi éteknek való birkát szerezni, hát vettek egy kecskét. És jött a nagy nap, az ebéd. és az izgalom, amikor Bálint Sándor megdécsérgeti nagynéném főztjét. Nem is maradt el. Nagy volt a csönd, mindenki leste: no, mikor hangzik el a..., és lám: „Mariska, nagyon jó ez a bürge. Isten éltesse a szakácsot". Senki se mert kuncogni, se föl-, se egymásra nézni, nehogy zavarba hozzák a kedves vendéget. Csak jóval később mondták meg néki. hogy bizony, akkor az a bürge kecske volt. Jót derültek ezen mindég, amikor alkalmasint összeösszesereglett a Lele és a Bálint család, fölidézve, hogyan is volt az, amikor bürge- helyett kecskehús került a húsvét másnapi ünnepi asztalra. ifj. Lele József neve Avrig (magyarul Felekitó). Először úgy volt, hogy fürdünk a tóban, hisz' sütött a nap. Nem is a tisztaságával volt baj, pisztrángok is éltek itt, hanem a halmazállapotával: a tetejét jég borította. Az egésznapos fel-fölkapaszkodás fölemésztette energiáinkat. Esteledett. Semmit nem láttunk, mert vagy fölszállt vagy leereszkedett a felhő, s megint a fehér semmiben tapogatóztunk. Szerencsére megtaláltuk szálláshelyünket, ami erre az estére egy bádog menhely volt a Puha-völgyben. A tízszemélyes, kétszer öt méteres menedékhely „fapados" volt, de nekünk az életet jelentette az eleredő esőben. Eddig ez volt a legszebb napunk. Gyorsan előkerültek a turistagázégők, hogy egy-egy levest vagy teát elkészítsünk. Hálózsákjainkba bújva már csak arra gondoltunk, nehogy felborítsa bádogházunkat a kint tomboló szél. Harmadik tűranapunk is a szokásos főzőcskézéssel kezdődött. A kakaó receptje például a következő volt: egy kupa hó, négy kanál tejpor, egy kanál kakaó és egy kanál cukor, (ze pedig fenséges. A mai gerincszakasz ígérkezett a legszebbnek és a legcsipkézettebbnek. Csemegének pedig Románia második legmagasabb csúcsa, a Negoiu (2535 m). Hangulatunk kitűnő volt, sütött a nap. A gyorsabb haladás érdekében lefele mindig a hófalakat választottuk, mert 100-200 méteres ereszkedéseket öt-tíz pere alatt megtehettünk, ki futva, ki'fenéken csúszva. Előző héten esett a hó, így szinte téli túrán vettünk részt. Egyedüli különbség, hogy nem volt lavinaveszély. A Negoiu előtti gerinc már annyira sziklás volt, hogy turisták elől le is zárták. A Éogarasi-havasok egyik legszebb csúcsa a Negoiu, meredek sziklafalaival. Szenvedtünk is megmászásakor... A gyönyörű panoráma helyett maradt a félelem, nehogy most csapjon bele a magasságjelző oszlopba a villám, mint azt az előző csúcson láttuk, még napsütésben. Elő az esőkabátokat. s irány lefelé! A sok hasadék, rés közül mi a női rést (ez a neve) választottuk, amit egyik társunk meglátva csak annyit mondott: „Én itt nem megyek lel". Negyedik éjszakánkat a Caltun tengerszem mellett (2135 m) ismét egy bádog menhelyen töltöttük, ami tágasabb volt az elsőnél. A fürdés ismét elmaradt, korcsolyát viszont nem hoztunk. Lssan minden holmink nedves lett, de fedél volt a fejünk felett. Reggel reményt adott a vizes bakancs nedves zoknira húzásakor, hogy estére már turistaszálláson alhatunk. így is történt - ötórás gyaloglás után. Megérkeztünk a Bilea-tóhoz még időben, mert nagyon rákezdett esni. A Fogarási-havasok turistaközpontja itt található. Az egyedüli felvonó is itt van. Stratégiai út vezet föl idáig, majd egykilométeres alagúton lehet átjutni a Román-Alföldre, illetve Drakula gróf kastélyához. Ez a szerpentinút csak a nyári hónapokban járható, akkor is számítani kell hóakadályokra és kőomlásra. A mi turistaszállónk mellett, ami a Bilea-tó közepére épült, található Ceausescu nyaralója. Befűtöttünk, ebédeltünk, még sör is volt. A meleg szoba, a főtt étel, a száraz ruha régen elfelejtett érzéseket ébresztett föl bennünk. Három társunk nem is tudott ellenállni, s befejezte a túrát.. Mi öten (a hegyivezető, Fáni, a segítője, a „két Tamás" és én) ropogós hóban - mivel hajnalban fagyott - kezdtük meg a fölfeletaposást. Célunk, Románia legmaga-^ sabb csúcsa, nagyon messzinek tűnt. De a szép idő és a gyorsabb haladás meghozta eredményét: Moldoveanu (2544 m). Utunk során elgyönyörködtünk a sok szép virágban (akkor nyíltak), a hegyi kecskékben, kicsinyeikben. Emberrel nem találkoztunk a gerincen. Viszont annál több kereszttel. A hegyek éltek, s mi megpróbáltunk együtt lélegezni velük. Somogyi András Az utas sem angyal Egy olvasónk (név és cím a szerkesztőségben) a 9-es trolin utazott. Az egyik makkosházi megállóban felszállt egy „hölgy", aki felháborodottan vonta kérdőre a troli vezetőjét: vajon tudja-e, hol a megállót jelző tábla, s ha igen, miért nem ott áll meg? A trolivezető elmondta neki, azért nem állhat be közvetlenül a megállót jelző táblához, mert a felső vezeték kábelje nem ér el odáig. Erre az utas veszekedni kezdett vele, mondván, törődjön a saját dolgával (azt tettel), minősíthetetlen hangon szidta, ócsárolta fölmenő ági rokonait. Természetesen arra a felszólításra, hogy szálljon le, ugyanilyen hangnemben reagált - és maradt. Tudjuk, a közlekedési vállalat dolgozói (is) sokszor hibáznak, nem mindig viselkednek megfelelően, viszont szép számmal akadnak közöttük kivételek is: akik szintén emberek, akik ebben az iszonyú hőségben munkájukat végzik. Pontosabban végeznék, ha az említetthez hasonló utasok napi gondjaik (esetleg - finoman szólva - modortalanságuk) miatt nem a troli (ez esetben) vétlen vezetőjén vezetnék le indulataikat. "(Név cs cím a szerkesztőségben) Tévedhet-e a nép? • Kétfordulós volt a választás, de május 8-án már egyértelműen eldőlt, hogy az a régi gárda kerül vissza a hatalomba, amelyik tulajdonképpen el se ment onnan. A televízió szenzáeióértékú, késő esti tudósításait egyesek kitörő örömmel, mások lógó orral hallgatták. „Nem csalódtunk a nép bölcsességében!" - hangzott egyfelől. „Sajnos, ismét félrevezették a népet!" mondták a másik oldaton. Két ellentétes vélemény a népről. Egymáshoz ügy viszonyulnak, mint ég és föld, tűz és vlz. De hát kicsoda tulajdonképpen a nép? Miféle tulajdonságokkal jellemezhető? Petőfi, akit méltán nevezhetünk a legnagyobb magyar népforradalmárnak, kezdetben azzal értett egyet, hogy a nép szava Isten szava. Később, amikor 1848 nyarán Szabadszálláson mint képviselőjelöltet megbuktatták, addigi töretlen hite csorbát szenvedett. Rá kellett jönnie, hogy az igazságnál is erősebb lehet a hamis próféták mézes-mázos szava, főleg, ha azt fenyegetésekkel, presszióval kombinálják. 1848 nyarán tévedett a nép. mert nem ismerte fel a költőben hivatott apostolát, érdekeinek legjobb képviselőjét. Közelebbi példát is találunk. A szocialistákat a magyar nép 1990-ben „kiszavazta" a hatalomból, de rá négy évre „visszaszavazta". A két. egymásnak ellentmondó ítélet közül az egyik biztosan tévedés. A kérdésre, hogy mi rosszabb a magyar népnek, a szegfű vagy a tulipán, nincs egyértelmű válasz. A történtek azt mutatják, mindig az a kormány a rosszabb, amelyik éppen (a nép jóvoltából!) hatalmon van. A tömeg '90-ben és '94-ben is indulattal szavazott, és mindkét esetben valami ellen. A különbség csupán annyi, hogy akkor és most mások voltak az indulatok felszftói. Bárhogy próbálnánk is szépíteni a dolgot, ezek a voksolások bizonyos rövidlátást és álhatatlanságot tükröznek. Az elmondottakat még inkább megerősítené, ha 1998-ban (vagy hamarabb!) a néptömegek ismét száműznék a baloldalt. Itt azonban még nem tartunk. Egyelőre még csak az „új nemesek" berendezkedése folyik. A másik oldalon pedig egyelőre még csak azt latolgatják, miért következett be ez a politikai földcsuszamlás? Mi okozta a baloldal váratlanul nagy arányú előretörését? Mi tagadás, a kérdés eléggé bonyolult. A szocialisták mennybemenetele nem vezethető vissza egyetlen okra. Létezik azonban egy „főok". Igaz, ezt tagadják körömszakadtig, mégis ki kell mondani: a választásokat a sajtó nyerte meg a szocialisták számára. A tájékoztatás diadala ez. A baloldal kezén maradt megyei napilapok, valamint a Gombár-Hankiss-féle rádió, televízió győzött hosszú, négy esztendős tevékenységével. Amikor a mindennapi robotban megfáradt embereknek nincs energiájuk elmélyült gondolkodásra, önálló véleményalkotásra, a sajtó nagyhatalommá, a tömegtájékoztatás mindenható urává válik. Ha nem így volna, akkor a kormány és az ellenzék nem pazarolt volna hosszú éveket és töméntelen energiát a médiaháborúra. A helyzetet kis túlzással úgy is jellemezhetnénk: a Népszava mondta meg (indirekt, sugalmazó módszerekkel, nagy-nagy szakmai hozzáértéssel), hogy mi legyen a nép szava. Ennek elemzés'e a pártatlan, független utókor feladata lesz majd. A tájékoztatás döntő szerepet játszott a „nagy fordulat" létrejöttében. Ez akkor is igaz, ha akad néhány ellenpélda, kivétel is. Az Új Magyarország, a Pesti Hírlap, a Magyar Fórum nem a baloldal térnyerését szolgálták, de - mint mondják - a kivétel csak erősíti a szabályt. Pontosításokra van szükség a választásokra vonatkozó bizonyos „nagyvonalú" fogalmazásokkal szemben is. Gyakran olvashatjuk, hogy „a nép" ítéletéről beszélnek, pedig itt nem a népről, hanem annak egy-, legfeljebb kétharmadáról van szó. A harmadik harmad merőben másképp gondolkodik. Őket enyhén szólva „zavarja", hogy az eljövendő nemzedék szavazással nem szólhat bele majd a törvényalkotásba. Hogy számukra lehetőségként csupán a puszta tiltakozás marad. esetleg a gazdasági vagy politikai sztrájk, a polgári elégedetlenség vagy a taxisblokádhoz hasonló ellenállás. Természetesen a társadalmi béke megbomlására, a tömegek tűrőképességének megszakadására csak akkor kerülhet sor, ha a baloldali vezetés nem tudna az önmaga által támasztott várakozásoknak megfelelni. Ez csak idővel derül majd ki, miképpen az is, hogy a nép többségi része mikor tévedett: 1990-ben vagy 1994-ben? Kövér Károly Két apróságra szeretnénk fölhívni kedves levélírónk figyelmét: /.: a „baloldal kezén" egyetlen megyei napilap sem maradt, mivelhogy azokat az MSZMP-MSZP eladta a piacon, s valamennyi magánkézbe került. 2.: a „Gombár-Hankissféle rádió, televízió" korszakot fölváltotta a „Csúcs-Nahlik-féle rádió és televízió"; az említett urak pedig nem vádolhatók a „baloldal" elvtelen támogatásával. A szerk.