Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-04 / 154. szám

HÉTFŐ, 1994. JÚL. 4. SOROZAT 13 A júliusi kánikulában „borotvál" a meleg: a napon negyven fok fölé szalad a hőmérő higanyszála, s az ember legszívesebben a bőrét is levetné, mielőtt a hűsítő habokba ugrana. Ideáiisabb időt elképzelni sem lehetne, ha valaki arra adja a fejét, hogy végiglátogatja a szegedi strandokat. Reggel fél nyolckor még elviselhető a hőség, legfeljebb az éjszakai álmatlan forgolódás nyoma marad meg az emberben. korabeli városi főmérnöknek. S csak a szerencsés véletlen folytán került az uszoda oda, ahol ma is hűsíthetjük magunkat. Sokan ugyanis a mai Ady Endre térre, mások a Püspökbazár helyére szerették volna „száműzni" a Tisza szomszédságából a strandot. Végül Lechner Ödön tanítványa, az elsó magyar olimpiai bajnok, Hajós Alfréd szava döntött: 1930. április 10-én látogatott Szegedre uszodaügyben, júniusra már el is készítette budapesti, Báthory utcai magántervező irodájában a SZUE terveit, s az uszodát még az év szeptember 18-án fel is avatták. Az avatóbeszédet mondó Komjádi Béla, a Magyar Úszószövetség elnöke meglepően fejezte be beszédét: „Ezzel a szegedi pocsolya mindörökre eltűnt." ( A SZUE elkészülte előtt ugyanis a szegedi sportolók a rókusi lóúsztatóban edzhettek.) De téijünk vissza a mához, hiszen amikor 1979 tavaszán a Székely sori sportuszodát felavatták, varázsütésre eltűnt a régi SZUE hangulata is: a sportolók átmentek oda, s a Ligetfürdő végleg a szegedi strandolóké lett: - Jó, ha húsz úszó lejár reggelente - állítja a vezetőnő, aki még élénken emlékszik a régi szép időkre, hiszen fcbb mint 32 éve vigyázza a SZUE vizét. - A szegediek egyébként is furcsa emberek, ha egy aprócska felhő van az égen, már nem jönnek az uszodába. Eszembe jut Dóra úr reggeli statisztikája: évek óta folyamatosan csökken a strandolok száma, s nem is csoda, hogy 70-80 milliós városi támogatást kér az új, szegedi fürdő vállalat. - Régen éveket kellett várni, hogy kihaljon valaki egy kabinból. Most meg? Két bérlet mellé adunk egy ingyenkabint, csak ne álljanak üresen - szomorkodnak a fürdősök. - Hogyan is jönnének többen? - kérdezi egy ismerősöm a parton - Számoljunk, ha lejön egy négy tagú család, csak a belépő több mint 320 forint, 240 forint megy el a buszra. A gyerekek fagyit, jégkrémet, kólát akarnak, a férjem meg sört, ez így több száz forint - szóval egy ezres nem takaija be a hétvégi szórakozást. Nem is csoda, ha többen a „kerítés bérletre" Fizetnek be mostanság. A Fiatalokat azonban a pénz mintha kevésbé zavarná: ők töltik meg a medencéket, ellepik a partot, kifekszenek a lelátó szerű lépcsősorra. - Fiatalodik a SZUE, a nyugdíjasoknak csak az idejéből futná a strandolásra, pedig szívem szerint mindenkit beengednék, de az árakról nem a fürdő vállalat tehet - mondja Mérészné. Egykor főnyeremény számba ment egy maszek büfé a strandon, ma a vendéglátósok is panaszkodnak: kevesebb a vendég és még kevesebbet fogyasztanak: - Aki csak teheti, hozza magával a hatalmas motyót: a hűtött italt, a szendvicset. Talán csak a százhárom és fél méter hosszú vízicsúszdának megy jobban: húsz forint egy lecsúszásért nem katasztrofális összeg. - Az a baj, hogy egyre több a lopás, s ez nyugtalanítja a vendégeinket - mondja az öltözőben Szalai Józsefné. Kiderül, reggel több mint tíz üres pénztárcát szedtek össze a bokrok alól. De az is egyre többször megesik, hogy az öltöző bilétáját csórják el, majd egyszerűen kiváltják a másik vendég ruháját. - Régen saját ügyeletes rendőre volt a strandnak, sajnos ez megszűnt, pedig egyre jobban ránk féme - állítja Mérész Józsefné. - Örökös a vihar a Fiatalok és az idősek között. A gyerekek-labdázni, fröcskölni szeretnének, a nyugdíjasok meg a nyugodt lubickolásra vágynak - mondja a nagymedence mellett Méhesi Józsefné úszómester, majd hozzáteszi, azért valójában szent a béke a SZUE-ban. Még annyira futja a leltárból, hogy összeszámoljuk a medencéket: egy, kettő... ötnél megállunk. Hol van már a fürdővárosi illúzió, a tíz év, tíz medence álma? Rosszabb napokon 50, kánikulában 10 ezer vendég a közel másfél hektáros SZUE-ban. Ez maradt a valóság... (Folytatjuk.) Hafai Gábor OV il~J"U • • - ' ' - iu Ka Fotó: Schmidt Andrea - Keresve se találtak volna jobb időt! - fogad a Gőzfürdőben Dóra József. - Éppen most alakul át a vállalat: július 1-től leváltunk a vízművekről. Szegedi Fürdő és Hőforrás Vállalat néven visszük tovább a strandokat: a Ligetfürdőt, a Partfürdőt, az úszóházakat, a szabadstarandot és a Sziksósfürdőt. Koradélután már sokkal kellemetlenebb a meleg, mire átér az ember a híd újszegedi lábához, már vízre sincs szüksége, patakzik róla a kocsiban az izzadság. - Inkább ne fogjunk kezet, mert összeragadunk! — fogad Mérész Józsefné, a Ligetfiirdó vezetője, miután fehér köpenyben éppen most ért vissza a medencék partjáról. Nekik talán kétszeresen is rossz a kánikula, hiszen üvegen át kell nyalniuk a fagylaltot: reggeltől estig azt nézhetik, más hogyan hűsöl a vízben, miközben nekik dolgozniuk kell. Kemény munka a strandolás - mármint azoknak, akik csinálják és nem élvezik. Régi iratokból az is kiderül, megépíteni sem volt egyszerűbb a SZUE-t, hiszen így ismeri ma is minden szegedi a Ligetfürdőt. A Szegedi Úszó Egylet versenyuszodájának építéséért ugyanis a harmincas évek elején fűt-fát meg kellett mozgatnia Berzenczey Domokos A SZUE-tol a Szikiig: kiöltözve és pucétan (I.) Djjé a Ligetben, de meleg van! I

lonka néni a csillagot először a tearuhámra varrta fel, amit eddig csak egyszer viseltem: az Arizonában. Aztán rátette a vasalódeszkára. S mintha bocsánatot kérne, a történelemtől is. - Fiacskám, mit csináljak? Más sötét ruhád nincs. Engem már nem érdekelt se a ruha. se a csillag. A gyomromban dúlt a másnap: ha kiszólítanak tételt húzni, szembe kell néznem az érettségi biztossal, aki nem más, mint Pálos Bemardin, a tankerületi királyi főigazgató, akinek addigi kis életem legnagyobb megaláztatását köszönhettem. (Ő vonultatott el díszlépésben a Király utca kellős közepén. Mert hogy kéz-a-kézben sétáltam a zárdista Babával, s így nem kellő időben, s nem fővetéssel tisztelegtem neki.) Az írásbeli érettségi történéseiből az égvilágon semmire sem emlékszem. A szóbeliből is csak a latinra. Tacitust húztam. Bemardin atya — akiről még majd szó lesz — aki persze latinos is volt, szemöldökét felhúzva, mint egy motorozó börtönőr néz kedvenc tanáromra. Petrovics Edére, aki mintha szemüvegének rejteke mögül somolyogva pislantana egyet. Én - első elemista korom óta — irtóztam a feleléstől. TaRóbert László Érettségi előtt III. citust viszont - ki tudja miért szerettem. Mintha megtáltosodtam volna. Eltűnt a királyi főigazgató, eltűnt Markó és a gettó réme. Maradt a Földközitengeri helyzet pár évtizeddel Krisztus után. Úgy fordítottam és elemeztem, mint aki „csak" a megvilágosodás csillagát viseli. És azt is a homlokán. Rohantam le a lépcsőn. Mintha a sittről szabadulnék. Szabad vagyok!? A

Király és a Flórián utca sarkán az iskola kapujával szemben a röhögtető nevű Pospisil órástól jött ki éppen egy fekete nyakkendős, zöld inges, bilgeri-csizmás, testes férfi. Ismertem. A ferenciek temploma és a zsinagóga között volt a műterme. Csehi volt, a fényképész, s egyben a pécsi főnyilas. Csehi kifejezetten jó esküvői portrékat exponált. Egyszer Miksa bácsi mintha említette volna: vele is együtt járt iskolába. Egy pillanatra találkozott a szemünk lencséje. Szerintem jól mutattam volna a kirakatában: a fekete teazakón azzal a sárga micsodával. De nem volt nála masina. Akkor még géppisztoly sem. (Október 16án ő lett Szálasi pécsi városparancsnoka.) A bilgeri csizma tovább kopugott. Nem történt semmi. Én meg csak álltam tétován az iskola kapujában. Ekkor egy kéz nehezedett a vállamra: - Miért nem sietsz már. Fiam? Édesanyád biztos tűkön ül a boltban. Na gyere, egy darabig egy az utunk. A Papnöveldéig. Petrovics Ede magányos pap volt. Nem emlékszem, hogy nyolc gimnáziumi évem alatt egyetlenegyszer is együtt mentünk volna hazafelé. - Örülsz Tacitusnak? Ha lesz rá módod és kedved, olvasd majd tovább. - Véletlenül - folytatta latintanárom, ahogy elindultunk a Király utcán - a germánokat kaptad. De a rómaiak közül, Josephus Flavius mellett ő írt először egy vándorprédikátorról is, aki épp úgy zsidónak született, mint te. Igaz, Tacitus nem nagyon szimpatizált vele. De hát pogány volt az istenadta. Mint a germánok... A Király utca járókelői nemigen vetettek ügyet a furcsa párra. De hát én eléggé lesütött szemmel ballagtam a fekete reverenda oldalán. Szépen, ahogy április végén illik, sütött ránk a Nap. Ede atya megállt a sarkon, a Hammerli kesztyűs üzlete előtt. Pedig kesztyűt télen sem viselt. A kirakat előtt két katona állt. Két német katona. Meg mi ketten. Az egyik felnézett a glaszék meg a szarvasbőrök dús kínálatából. Végigmért bennünket, felhúzta szőke szemöldökét és megbökte bajtársát: - Was sagst Du dazu, Heinz? - Was muss Ich sagen? kérdezte vissza a társa. - Grűsz Gott! - köszönt rájuk Ede atya mosolyogva. És az a Wehrmacht-baka, aki talán nem tudta, mit kell ilyenkor felelnie - felemelte a kezét. A sapkájához. Szalutált. A papnak. Majd rám nézett, és keresztet vetett. Szótlanul haladtunk tovább. Behívott a kapu alá és megölelt. - Köszöntöm édesanyádat. Fiam. Ugye ti megtartjátok a Pászka ünnepét? - Azt nagyjából meg, tanár úr. - Hát akkor jó békés ünnepet. A Jó Isten áldjon meg benneteket. I

ött a Húsvét, illetve a miénk, a Pészach, a Pászka, ami ugyebár kivonulást jelent. Már írtam róla. Az volt gyermekkorom legvidámabb ünnepe, amikor ópapával együtt önfeledten gajdoltuk a Széder-estén a Had Gadjo-t, azaz a Gödölyét, akit megevett a macska, a macskát meg a kutya; a kutyát agyonverte a dorong, a dorongot elpusztította a tűz, a tüzet a víz; a sakter meg levágta a bikát. Aztán meg jött az Úristen, megölte a saktert, mert hogy az is ölt... És így tovább. És így tovább. Ritka mulatság volt. De ott, a Papnövelde előtt amikor egyedül maradok - hirtelen eszembe jut zsidó hittantanárunk, Samu bácsi szigorú szózata. Az Egyiptomból való kivonulásról való megemlékezéskor az áldozati lakomát, a kovásztalan kenyeret és a keserű salátát „útra kész állapotban" kell elkölteni.* Én még mindig nem vagyok útra kész. És vajon ha az lettem volna? Ám 1944. április végén, május elején hol volt Pécsett egy Mózes? És hova vezette volna a nyáját, amelyik jóformán még bégetni sem mert. Anya a boltajtóban vár. Vevő sehol. Hacsak nem számítom Jankovicsnét, aki már vitte volna urának - hitelbe - a napi üveg rumot. E

n már a Petrezselyem utca sarkáról integetek. Az én drágámat már régen nem lát* tam ilyen könnyesen sugárzó boldognak. - Minek örül annyira, Böske asszony? - néz rá Jankovicsné. - Lematurált a Fiam. - Ja. Értem. Egy hét múlva bezártak mö-' göttünk a gettó kapui. Ha jól emlékszem, 1944. április 26-át írtuk. Tíz nappal a Pászka ünnepe után. Pontosabban - azaz a zsidó naptár szerint - egy héttel az első hónap, Niszán 24. napján: az érthetőség kedvéért tíz nappal az áldozati bárány leölése után. Vagy - ki tudja - talán előtte... (Vége.) (Részlet a szerzőnek a T-Twins Kiadónál közeljövőben megjelenő könyvéből.)