Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-01 / 152. szám

PÉNTEK, 1994. JÚL. L. I RIPORT 7 Jugoszlávia naponta vesz leckét a túlélésből. A békés, boldog titói korszakban fölhalmozott értékek, a házak, a hatalmas hirdetőtáblák, az egyre funkciótlanabb áruházak: díszletei egy drámának, amelyben mindenki a saját sorsának főszerepét játssza. Ha nem ismernénk a dramaturgiát, ha nem olvastuk volna e mű első felvonását, azt hihetnénk, ebben a játékban minden rendben van. A buszok közlekednek, az iskolaudvarokat ricsaj veri föl, az irodákban még mindig elegáns hölgyek és urak dolgoznak, az éttermekben szól a zene, és az előételként tálalt hideg sonkák között élénken vigyorog a paradicsom. m Kis-Jugoszlávia - szegedi szemmel Bevezetés a túlélés technolégiájába • Csak az a sok kannás ember ne lenne. Csak a bankok előtt ne állnának utcahosszat sorban a nyugdíjra várók, csak ez a teljesen hétköznapi dollár­márka-újdfnár cserebere ne lenne ilyen automatikus és ter­mészetes. Jugoszlávia dacol az embar­góval, s valahol jól is van ez így. Egy ország - még ha iszo-' nyű bűnök is terhelik közös lelkiismeretét - élni akar. Nem hagy űrt maga utón, nem te­remt kijavfthatatlan zűrzavart, és főleg nem hódol be. Ebben az országban minden arról a szertelen, felelőtlen, erős és ro­mantikus befeléfordulásról szól, amit a régi jugoszláv csapat­sportágakban láthattunk oly' sokszor, amikor a szakállas fe­kete legények zseniális lusta­ságát elképesztően lezser szak­mai nagyság váltotta fel - egyik pillanatról a másikra. Valóban meglepő, hogy az embargó harmadik évében itt még ki­nyitnak az üzletek, sót Európa egyik legnagyobb vásárában, a belgrádiban, több tízezer négy­zetméteren a jugoszláv ipar ál­lít ki - önmagának. A mai Jugoszlávia megérté­séhez álljon itt egy történet. A belgrádi vásár műszaki igazga­tója, Jovan Popovics két kitűnő pálinka között bevezetett a túl­élés technológiájába. Két nagy fia a téli szénszünetben az is­kola helyett Szegedre járt át. A fivérek kaptak egy kis tőkét a családi kasszából, természete­sen szigorúan üzleti alapon, azaz egy hónapra, 20 száza­lékos kamattal. Amikor csak tehették, buszra szálltak, és egy hatalmas dózis Coca-Cola nagyágyúval tértek haza. Egy hónap alatt fejenként ezer már­kát kerestek egy olyan ország­ban, ahol a többség 300 már­kás fizetést sem talál a borí­tékban. Ez az az összeg, ami­ből vacogva és éhezve még életben lehet maradni. A fo­gyasztás viszont - legyen az a zöldségpiacon vagy egy presz­szóban - szinte változatlan a nagyvárosokban, mert a szer­bek a többi kelet-európai nem­zethez hasonlóan megtanulták az úgy sírok, hogy megmarad­jak technikáját. A belgrádi vásáron kiállító kisiparosok és szerszámgépgyártók is azt mondják, hogy a Nyugattól vásárolt 4-5 éves technológiá­val még évekig szinten lehet tartani jó néhány szektorát a termelésnek. Különben is: az olaj az amerikaiak szemlehu­nyásával csorog be Romániá­ból, áramot a háborús ellen­ség, Hon'átország ad, a kisha­tárforgalomból pedig nemzeti kiskereskedelmi áruházlánc képződött mindazok számára, akik nyitott szemmel járják Kelet-Európa utcáit. A belgrádi vásár igazgatója, Szinisa Zárícs sztoikus nyuga­lommal kerüli ki az embargóra vonatkozó kérdéseket. (Jó, hogy mindketten tudjuk, Jugo­szlávia 1993-ban 3 milliárd dolláros exportot valósított meg - szakértő közgazdászok véleménye szerint.) Ez egy tény, amivel, ki tudja, meddig kell számolni, de az is biztos, hogy a helyzet nem tarthat örökké. Az infrastruktúra, a szakértelem viszont marad, készen áll a polgári bevetésre. Alinak a hatalmas csarnokok, működik az információs rend­szer, és színtiszta jugoszláv tőkének ad helyet a New York-i székhelyű világkereskedelmi központ belgrádi épülete: zaj­lik az emelt szintű túlélés. Csonka Gábor, a szegedi vásár igazgatója azért jött ide, mert tudja, hogy ha régióban gondolkodunk, akkor a szom­szédokkal még akkor is szót kell ejteni, ha a háttérben túl nagy a csatazaj. A szegedi Vidia tündökléséből és buká­sából sokat lehet tanulni. Ez a hatalmas kereskedőcég a bevá­sárlóturizmusra építette várát, s díszként már bankot is álmo­dott belé, amikor a polgárhá­ború szele kipenderítette helyé­ből az épület sarokköveit. Az aláhulló törmelék csak egy üzletet temetett maga alá, az üzleti logikát nem. A szegedi vásárnak, és ma­gának Szeged városának, az embargó után az elsők között kell lennie. Erről győznek meg a Mars térre szervezett sop­pingjáratok, a vásári kerítésnek döntött krumpliszsákok, az egymásra halmozott üdítős rekeszek, a Papagáj áruházban föl-föllobbanó tolongás, a bu­dapesti székhellyel bejegyzett, színtiszta szerb tőkével műkö­dő társaságok, de még a jugo­szláv-makedón határon sora­kozó több kilométernyi kamion is. A szegedi vásárigazgatóval Újvidék, Belgrád és a makedón Szkopje vásárát látogattuk meg. Ahogy a Szegedre érkező holland képed el a mi életünk, számára váratlanul magasnak bizonyuló szintjéről, úgy mi is meglepve, sőt irigykedve néze­gettük, méregettük a modern kiállítási csarnokokat, az admi­nisztráció irodáit, és a vásár­csinálás szakmai logikáját ki­szolgáló infrastruktúrát. Szása Andrejeviccsel, az újvidéki vásár fiatal igazgatójával fél szavakból is megértettük egy­mást. Számára is egyértelmű, hogy a kereskedelem és ezáltal a termelés élénkítése elképzel­hetetlen egy erős, piacszerve­zésre is kész vásári centrum nélkül. Ezeket a központokat pedig - a regionális együttmű­ködés jegyében - össze kell kötni, hogy kiegészíthessék, fölerősíthessék egymást. A belgrádi vásárigazgató szerint Szeged, Temesvár, Újvidék. Belgrád és Szkopje egymás természetes szövetségesei. A Nyugattal való együttműködés életbe vágó kérdés, a régió szerves fejlődése viszont kor­követelmény. Megmondom őszintén, ami­kor a belgrádi kereskedelmi attasénkra gondoltam, magam elé képzeltem egy légüres térben mozgó, dologtalan em­bert, ám amikor Závoczky Péter néhány mondat erejéig beavatott a munkakörébe, be­láttam: épp a frontvonalak, az embargós határok mögött van csak igazán dologidő. Mert a legfontosabb kérdés itt és most az, hogy mi lesz akkor, ha... Tehát mi lesz a békében, mi lesz az embargó után? Szeged számára ez a legfon­tosabb kérdések egyike. •lusztus Imre - kényszerszünettel fi Fotó: Nagy László • Folytatódott az orvosper A szülésznő: látta is, meg nem is Dr. Kiss Judit egy évvel ezelőtt a szegedi egyetem kli­nikáján szülte meg gyermekét, aki sajnálatos módon testi és szellemi fogyatékos lett. A doktornő szerint ennek oka abban keresendő, hogy vákuu­mos módszert alkalmaztak nála a császármetszés helyett, holott ez utóbbira frásos utasítás is volt a kórlapon. Tízmillió fo­rint kártérítést követel. A tárgyalás tegnap folytató­dott a szülésznő meghallgatá­sával. Táborosi Ildikó - aki egyébként február óta már nem alkalmazottja az egyetemnek, Németországban dolgozik ­vallomását nagy érdeklődés előzte meg, ugyanis a felperes szerint ő kijelentette, hogy a szülést levezető orvos felelős a dolgokért, mivel valóban csá­szármetszést készttettek élő. A btró feltette a nagy kér­dést a tanúnak: Valóban lá­tott-e bejegyzést dr. Kiss Judit kórlapján? - Nem is tudom, nem emlékezem biztosan, talán, régen volt - hangzott a válasz. Dr. Both Ödön ekkor, im­már másodjára, felhívta a szü­lésznő figyelmét a hamis ta­núzás következményeire. Erre Táborosi Ildikó kibökte: - A betétlapon ott szerepelt, hogy „sectioval végzendő". Ez ma­gyarul császármetszést jelent. Nem emlékezett, hogy kézzel vagy géppel írták-e, arra sem, hogy kicsoda, de arra igen, hogy latin kifejezést használtak és még más befrás is volt ott, csak egy év távlatából nem tudott rá válaszolni, hogy mi. Az elmondottakat jegyző­könyvbe rögzítették, majd a bíró próbálta részleteket is megismerni. A tanún egyre in­kább elhatalmasodott a memó­riazavar. Végül is, nem is tudja biztosan, ő igazából nem em­lékezik, tulajdonképpen a fel­peres kórlapja nem is került a kezébe, illetve, csak a szülés után, hogyan merte volna ő bármikor felülbírálni egy orvos szakmai munkáját, és (gy to­vább, kitartóan - egy órán ke­resztül. Hogy a bíróság mit tud kez­deni a szülésznő félig kimon­dott, félig visszavont állításai­val, nem tudni. Talán, esetleg. A tárgyalást elnapolták, ősszel folytatják. V. Fekete Sándor lbkáció ­(Folytatás az 1. oldalról.) A délután azonban még messze van, addig a gyerekek a szobákban múlatják az időt. Gyanítom - hisz' szülői ta­pasztalatom -, hogy a gyere­keknek nem a meleggel van bajuk. A bezártság az, ami kínozza őket. ha meleg van, ha hideg. S itt mindennap egy­formán lassan telik, ha decem­bert, ha júniust mutat a naptár, ha -20-at, ha +36-ot jelez a hőmérő. • - Úgy gondolom, az inten­zívre nem akar bemenni — mondja Tekulics doktor, ami­kor elindulunk kórházi körsé­tánkra. Tudja jól, oda egyszer mentem be, azóta kerülöm a földszinti osztályt, ahol egyéb­ként sem a meleg ellen küzde­nek. Az emeleti belosztályon nem kis meglepetést okoz, hogy annyi a nővér, amennyit magyar egészségügyi intéz­ményben én még egyszerre nem láttam. Minden kórterem­ben legalább négy fehér köpe­nyes ifjú hölgy „csoportosul". Nem látok ágyban fekvő gye­reket, valamennyi karban van. így kellene lennie mindig, csak hát eme idilli állapot a nővér­hallgatók nyári gyakorlatának köszönhető. A „kossuthzsuzsá­sok" töltik itt pár hetes szak­mai gyakorlatukat, enyhítve ­ha átmeneti időre is - a nő­vérhiányból fakadó gondokon. Bűbájos, csupa-mosoly fia­tal lányok, még telve lelke­sedéssel, odaadással. Úgy daj­kálják az apróságokat, mintha a sajátjukat dédelgetnék. A mosoly majd akkor fagy le az arcukról, amikor megtapasz­talják, hogy mit jelent havi tizenötért rohangálni - másod­magukkal - egy húszágyas osztályon. A kicsik láthatóan élvezik a törődést, a játszadozást, a daj­kálgatást. Van persze kedvenc, akinek híre ment már az egész emeleten, akit kézről-kézre adnak a kisnővérek. A féléves Miki ugyanis a legtündéribb gyerek. Mindenkire mosolyog, nem nyűgös, s a vérvétel alatt se hallani tőle egy árva hangot sem. Mosolyog csak, moso­lyog az idegenre is. Neki nincs „anyaelvonási" tünete, hiszen soha sem volt anyaélménye. A csecsemőotthonból került ide, s holnap oda viszik „haza", a nővérkék nagy bánatára. • Talán örökbe fogadja valaki - jegyzem meg a kórház legmelegebb kórter­méből kifelé jövet. - Biztos vagyok benne ­mondja a mindenkit elbűvölő kisfiút karjában tartó nővérke, a maga vigasztalására. Az emelet leghűvösebb szo­bájában hirtelennőtt, igencsak szép kislány sírdogál az ágyán. Külseje már nőies, a lelke még gyermeki. Mónika 15 éves, s ugyan ő azt mondja, azért pityereg, mert kellemetlen volt az előbb megejtett vizsgálat, ám percek alatt kiderül az igazi ok: aznap reggel vonult be a kórházba, s bizony haza vá­gyik, de nagyon. Tudom, azok a legször­nyűbb órák, amikor az anyu elmegy, s a kis emberek oly' mérhetetlenül kétségbeesnek. Mónika nem így tervezte a nyarat, de hát a betegség soha nem „kérdi" ki, hogyan terve­zett. Fáj a kislány lába, csípője, s pár napja magas láza volt. Egyelőre elkezdődöt a kivizs­gálása az ok kiderítésére. Mó­nikának nem volt igazi vaká­ciós terve, mert ő nem utazik nyáron soha sehová. Ő is - a családdal - kinn dolgozik a földjükön. Egész nap kapál, gyomot irt, locsol, mikor mi­lyen munka akad. Próbálnám vigasztalni, hogy ha kényszer­ből is, de legalább pihen egy hetet, de ő gyerek még ahhoz, hogy a rabságban keressen, s lásson valami vonzót. • A csúcsforgalom az orr-fül­gégeosztályon zajlik. Nem csoda, hiszen ilyenkor, a nyári szünidőben van a mandula­kivétel szezonja. A húszágyas osztályon csend, mintha dél­utáni szieszta lenne, pedig még dél sincs. Itt és most minden kis beteg alszik. A magyará­zattal dr. Berényi Imre, az osztály vezető főorvosa szol­gál. - Közvetlen a műtét után vannak. Kinek a fülét operál­tuk, kinek az orr- vagy garat­manduláját vettük ki, de akad köztük, aki arcüreg átmosáson esett át. A műtéti napokon 15-20 operációt végzünk. • Ebben a hőségben a műtőben lehet csak „igazán kellemes": sapkában, száj­kendőben, talpig beöltözve, órákon át - jegyzem meg, a főorvost szándékosan pro­vokálva. - Nem könnyű, de mit te­gyünk, ha egyelőre nincs lég­kondicionálás. Operálni kell csuromvizesen is - válaszolja szűkszavúan. Azt már az igazgató-főor­vostól tudom meg, hogy a műtős-teamnek még ezt a nyarat kell átizzadnia, mert jövőre meglesz a műtő-klíma, amit a kórházkert enyhet adó fái sajnos nem képesek pótolni. Merthogy ezek az áldott fák mily' nagyon enyhet adók, akkor érzi igazán az ember, amikor kilép a kórházkapun az égető napsütésre. Kalocsai Katalin • Az Országos Műszaki Fej­lesztési Bizottság támogatásá­val fejlesztették ki azt a pe­rinatális intenzív centrum mű­szeregyüttest, amelynek segít­ségével a koraszülöttek élet­esélyei növelhetők. A műsze­reket alkalmazás közben a fejlesztők és az OMFB mutatja be a Semmelweis Orvostudo­mányi Egyetem I. számú Szü­lészeti és Nőgyógyászati Kli­nika koraszülött intnezív osz­Életmentő készülék koraszülötteknek tályán a jövő hét elején. Az OMFB támogatásával kifej­lesztett műszerekkel lehetővé válik az a vérben szállított és megkötött oxigén arányának regisztrálása.

Next

/
Thumbnails
Contents