Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-21 / 169. szám

CSÜTÖRTÖK, 1994. JÚL. 21. RIPORT 7 Változik a brit politika a román árvák iránt A brit hatóságok újabban eltanácsolják a gyermekte­len brit házaspárokat a romániai árvák örökbe fogadá­sától, és a brit jótékonysági szervezetek is megszüntetik a gyermekvásárlás szervezését. Lord Younger, a Románián Orphanage Trust, a legnagyobb brit szak-jótékonysági szer­vezet elnöke a héten Romániá­ba utazik, és helyi önkormány­zatokkal fog tárgyalni arról, miként segíthetnék inkább az elhagyott gyermekekkel foglal­kozó román szociális intézmé­nyek munkáját. A román árvák ügye azért került most napirendre, mert a múlt héten a román hatóságok a román-magyar határon letar­tóztattak egy brit házaspárt. Az angliai Wokinghamben lakó Bernadette és Adrián Mooney­t rajtakapták, amint egy kosár­ba rejtett öthónapos leánygyer­meket akartak átcsempészni a határon. A házaspár a vád sze­rint 4000 fontot fizetett három román állampolgárnak, remél­ve, hogy így „bürokráciamen­tesen" örökbe fogadhatják és hazavihetik a gyermeket. A The Times című brit lap hétfőn emlékeztetett, hogy az 1989-es fordulat után több mint 100 ezer gyermek került Romániában nyomorúságos ár­vaházakba. 1989 decembertől 1991 végéig külföldiek 7326 román csecsemőt fogadtak örökbe törvényes úton, de le­galább 10 ezerre tehető az ille­gálisan megvásárolt és kicsem­pészett kicsiny gyermekek szá­ma. 1992-ben a román kor­mány erősen megszigorította a külföldi örökbefogadás feltéte­leit, és azóta Nagy-Britanniá­ban is szigorúbban vizsgálják a jelentkezőket. A The Times szerint a ro­mániai árvaházak sokat javul­tak. A lap idézett egy ENSZ­vizsgálatot, amely nemrég azt állapította meg, hogy a romá­niai árvaházak színvonala álta­lában megüti a nyugati mérté­ket, és csak 11 árvaházat minő­sítettek színvonal alattinak. - Romániának elege volt abból, hogy hálát várjanak tőle jótékonykodásért és használt gyermekjátékokért. Most már maguk küzdenek meg a prob­lémával - idézte a The Times a brit alapítvány egyik munka­társát. A brit alapítvány ezentúl inkább román szociális gondo­zók képzését, a román árvahá­zak műszaki fejlesztését és a román árvák ottani hazai örökbe fogadását fogja támogatni, semmint a gyermekek külföldi elhelyezését. A japánok élnek a legtovább A világon jelenleg a japánok a leghosszabb életűek és vár­ható átlagos élettartamuk egyre nó - közli egy japán kormány­jelentés. Az egészségügyi mi­nisztérium adataiból kitűnik, hogy a japán nők tavaly 82 és fél, míg a férfiak 76 és negyed évre számíthattak. A japán férfiak várható átla­gos élettartama nyolc, a nőké kilenc egymást követő év alatt folyamatosan nőtt. A szakértők további növekedésre számíta­nak, bár az életkor-emelkedés üteme a továbbiakban lassul ­idézi a jelentést a UPI. A japán férfiakat a hosszú élet rangsorában az izlandiak követik, majd a svédek és a hongkongiak következnek. Ami a nőket illeti, itt a japánok után a franciák, a svájciak és az izlandiak jönnek. A jelentés felsorolja a leg­gyakoribb halálokokat is: a fér­fiak körében a rák, a szívbeteg­ségek és a tüdőgyulladás, míg a nőknél a szívbetegségek, a rák és az agyi keringési problé­mák vezetnek. Átokháza megint álmodik M i mást tehetne, mint álmo­dik. Csípte a hivatal sze­mét a régi név, elkeresztelte Dó­zsa dűlőnek. Sokat változott a világ, az igaz, nem minden la­kóját kötötte gúzsba a szegény­ség átka, de a Dózsa nevezet sem tudta maradéktalanul áldásra változtatni a régi átkot. Most leginkább tanyai tu­rizmusról álmodik. Erősen pénzes dolog ez, so­kan belevesztek már a homo­kon. Lelkendeznem illene, azért hívtak, de nehéz a lecke, sok hiábavaló erőlködést is lát­tam már, bár optimizmusból külön raktárom van. Még ki se merték mondani a falusi-tanyai turizmust, amikor Bugacon már idegenforgalmi tanyák születtek. Megvették a kihalófélben lévő házakat, ha­talmas pénzeket öltek beléjük, hogy külsejük megmaradjon, de a belsejük az újkori igé­nyeknek feleljenek meg, és várták a pénzes idegeneket. Bugacnak volt is, van is ide­genforgalma, de kérdőjelek termettek bennem. És ha a nyájas idegen szívesebben ven­né, ha élő tanyai gazdaság ven­dége lehetne? Azt felelte rá a tótumfaktum, teljesen elkép­zelhetetlen. A tanyai népeket nem lehet higiéniára megtaní­tani, az idegen viszont nem vi­seli el, hogy Terus ángyi azzal a kezével gyúrja a levestésztát, amelyikkel a tyúkokat tojózta. Csúfondáros népszínművek példázatára utalt a kijelentés. A steril tanya pártján állott tehát az idegenforgató. Takács Jenőék tanyai biro­dalma - akár „haciendának" is mondhatnám - a sokak által méltatlanul kedvelt Dallas filmsorozat címképe is lehetne. Tizenkét éve vettek meg né­hány lerobbant tanyát, siralmas földjét egybeszakasztották, és körülkerítettek egy darabot lo­vasversenyek számára. Most öt lovuk van, a két nagylány, Éva és Edit kedvence mind az öt. Szép sport a lósport, elragadta­tással szoktak róla beszélni az emberek, a jövő ígéretéből is van benne egy nagy adag, nemcsak nosztalgiából, de a ló nem éri be ígérettel. Hatalmas fóliák alatt virág terem, átok­verte rossz piaci versenyben vagy elkel, vagy nem, de a ha­szon nagyobbik része a lovakra fordítódik. Lóversenyek révén bejárták már szinte az egész országot, újabb és újabb bará­tokat szerezve, de a versenyek leginkább viszik a pénzt, és nem hozzák. Nagy lobbal létre­hoztak egy alapítványt kupára, de elszeleltek az alapítók is. A „hacienda" közepén olyan tanya készülget, amilyet Erdei Ferenc álmodott a családnak Makóra, amikor még nem megszüntetni akarta a tanyavi­lágot. A konyha, az ebédlő és a nappali körül négy különszoba nyílik, alkalomadtán mind­egyik fogadhat akár külön csa­ládot is, de az összetartó erőt a három közös helyiség adja. Az épület egyik szárnyában klub­Lósorakozó. (Fotó: Somogyi Károlyné) A „hacienda" terem is van, illetve lesz, bili­árddal, rexasztallal, miegymás­sal, de nem zsebben kotorászó játékokkal. „Udvarán" árnyé­kot adó nádfödelek lennének, már a nád is megvan hozzá, de nádalót nem találnak. A két csupasz váz áll még csak, az eddigi jelentkezőt éppen a kerek változat rettentette el. Úgy megcsinálni, hogy sehol nincsen vége, sokkal nehezebb. Kicsivel arrébb elegáns úszó­medence csillog, csekély mély­séggel, hogy baj ne történhes­sen, annak a vizét viszont ha­lastóba engedik, ami szükség szerint a lófürösztó vagy ku­tyaúsztató céljait is szolgálja. Nagyszerűen ki van találva minden. Padlófűtéses lesz a ház, tehát nem nyári szezonra való csupán, már a gáz is benn van, csak a telefon, az nem Páros ugrás, fehér lovon akar ide érni. Márpedig ko­moly üdülő, ha megérkezik, azonnal telefonért nyúl, hogy az otthoniakat fölhívja. Tele­fonból még mindig csak ígéret van. Mennyi energiát ölnek bele? Ismerik a nyolcórás munka­időt, de csak hírből. Korán kel­nek, későn fekszenek, és ha ki­csit játszani is maradna ked­vük, az csak kakukkszóig tart­Takács Jenő', a főálmodó hat. Félóránként szólal meg a kakukk a lópatkóval húzatott óra tetején. És erre mondják: nekik ez a Kanári-szigetek. Velünk van dr. Faragó M. Vilmos polgármester, aki a ta­nyai turizmus legszebb képeit álmodja falujának. Három olyan tanyáról tud, amelyben „lovaznak", tehát hátaslovakat tartanak, két másiknak komoly lóállománya van, és fogatos­versenyeken érdekelt, emellett százötvenre tehető a vendégfo­gadásra alkalmas épületek szá­ma. Nagy előny most, hogy hétszáz tanyájukból összesen tizenhárom tűnt el, amikor pe­dig díjazták leradírozásukat. Sok hátránya volt azelőtt a fa­lunak, most sorra javára fordít­hatja mindet, ha okosan gon­dolkodik, és ha támogatókat szerezhet. Dobó László a köze­li Kulipintyó csárda működte­tője. Takács Jenővel eddig is voltak alkalmi „összenövései", a lovasprogramók párezres résztvevőinek méltó szolgála­táról gondoskodott, de fantázi­át látna benne, ha beindulna az a bizonyos tanyai turizmus. A csárda mellett földet akar ven­ni, hogy faházas kis kempinget nyithasson, futballpálya már van hozzá, teniszpálya is lenne talán. Szeretne sarkosan szakí­tani azzal a vendéglátós gya­korlattal, hogy ott nyúzd a ven­déget, ahol éred, mert azzal csak elriasztani lehet az embe­reket, nem csalogatni, és főleg nem megtartani. Nem nagyon szeretik az emberek, még a kül­földiek se, ha a vendéglátók túl mohó étvággyal csapnak le rá­juk. A régi hordárok mondták, azt az időt is a kuncsaft fizeti meg, amíg ők a falat támaszt­ják a Klauzál téren. A vendég­látás nem mondja, csak csinál­ja: amikor már alig van vendég a drágaság miatt, az a kevés fizeti meg teljes költségét, aki mégis karmai közé pottyan. Átokháza ezt az átkot is szeret­né elkerülni. Elmondva, meghallgatva igen szép, amiről itt álmodnak. Kezd velük álmodni lassan a fél falu, és ez biztató jel is le­het. Talán-talán nem hiú és nem vak álom lesz mindegyik. És a tojózásos tésztagyúrás se marad elriasztó valóság. Horváth Dezső

Next

/
Thumbnails
Contents