Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-18 / 166. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1994. JÚL. 18. ("savlek Etelka Melinda, és Berkes János Ottó szerepében. (Fotó: Schmidt Andrea) Bánk bán, a kortalan Nyolcvankét művész - kilencvenkét alkotás Dr. Ványai Éva gratulál Lóránt Jánosnak. (Fotó: Nagy László) Égy új darab, a Valahol Európában ősbemutatójával szerették volna megnyitni az idei szabadtéri játékokat, s fel­avatni az új nézőteret. A rock­opera nem készült el időben, (gy a szabadtéri vezetőinek az utolsó pillanatban méltó, repre­zentatív előadást kellett keres­niük erre az alkalomra. A választás a magyar operairoda­lom alapművének, a Bánk bán­nak 1993 áprilisában az Opera­házban bemulatott előadására esett. Nem egyszerű feladat egy sikeres, bejáratott kőszínházi produkciót szabadtéri színpad­ra adaptálni. Csikós Attila sem gondolhatta, amikor a zsinór­padlás és a portálnyílás adta le­hetőségeket kihasználó dísz­letét megálmodta, hogy annak nemcsak az Operaházban, ha­nem egyszer majd a Dóm téren is működnie kell. Az invenció­zus diszletkonstrukció ugyan többé-kevésbé funkcionált, de nyilvánvalóvá vált, hogy szuf­fiták és függöny alkalmazása problematikus a hatalmas sza­badtéri színpadon. A nézőtér felső harmadáról dobozba zárt bábszínháznak tűnik Igy az előadás. Az operát friss látásmóddal színpadra állító Kerényi Imre szakított a történeti realizmusra építő előadási hagyományok­kal, s a darabot a nemzeti mito­lógia részének tekintve egyér­telműen meg nem határozható korba - inkább a XIX., mint a XIII. századba - helyezte. Ez­zel jelezte, hogy a darab élet­helyzetei, magyar ősttpusai új­ra meg újra felbukkannak tör­ténelmünkben, a hatalom szol­gálatának és a lelkiismeret pa­rancsának konfliktusa sem pusztán Árpád-kori probléma... Az előadás számomra legérde­kesebb rendezői ötlete, hogy a második felvonásban a viola d'amore-szólót a muzsikus a színpadon játssza, majd amikor véget ér a jelenet, a függöny elé jön, s ott fejezi be. A jele­net végén más rendezéseknél gyakran felcsattan a taps, s elvész a gyönyörű szóló. Konkrét korhoz nem köt­hető történelmi miliőt idéznek Vágó Nelly csodálatos, követ­kezetesen eklektikus jelmezei. Különösen pompázatos Gert­rudis I. felvonásbeli királynői toalettje, érdekes Bánk reform­kori romantikus, kalapos vi­selete, a kórustagok kosztümjei is rendkívül igényes kivitele­zésűek. Utoljára 18 évvel ezelőtt, 1976-ban, a már akkor legen­dának számító Simándy József előadásában szólalt meg a Bánk bán ezen a színpadon. Én nem láttam Simándyt élőben, de lemez- és tévéfelvételét sokszor hallottam. A közönség nagy része ugyanígy van ezzel, ezért az új Bánk bánnak, Mol­nár Andrásnak nemcsak a sze­reppel, hanem Simándy kftásának legendájával is meg kellett küzdenie. Mindkét este helyt állt, de győznie nem si­került. Gyönyörű, bársonyos tenoija épp a mindent eldöntő ária (Hazám, hazám...) végén vált kissé rekedtté, reszelőssé. Pedig mindvégig szinte töké­letesen tiszta intonációval, a Wagner-szólamokon iskolázott frazfrozással szólaltatta meg a szerepet, s a figura színészi megjelenítése is kellőképp rep­rezentatív volt. A pillanatnyi indiszponáltsága ellenére is megerősíthetem: méltó foly­tatója Simándy művészetének. Csavlek Etelka Melindája eszményien szép, tiszta és megrendítő figura, nincs benne semmi mesterkéltség. Mozdu­latainak kidolgozottságáról, plasztikus finomságáról tanul­mányt lehetne írni. Az első felvonás visszafogottsága után már nemcsak játéka, hanem hangja is sugárzó, mély muzi­kalitásról tanúskodik, bár a szólam koloratúrái a második előadáson ragyogtak csak tel­jes szépségükben. Mészöly Katalin gyönyörű, királynői jelenség az első fel­vonásban, de a rendezői szán­dék elbánt vele a másodikban, ahol az ágyból felkelve, háló­ruhában nehezebben birkózik meg a szereppel, olykor egy­szerűen csak hisztériás asszony­nak hat. Régi jó szerepe Gert­rudis, vokálisán most is győzi a szólamot, de a Bánkkal éne­kelt duettje most nem sugárzott igazi drámai erőt. Egészen kitűnő Ottót láthat­tunk-hallhattunk Berkes János­tól. Ez a szerep kicsinek, könnyűnek tűnik, de énektech­nikailag kifejezetten nehéz, s színészileg sem hálás feladat. Annál inkább az Tiborcé. Gyi­mesi Kálmán igazán jó volt eb­ben a szerepben egészen az utolsó képig, ahol - nem értem miért - elkezdett ripacskodni. Totyogott, toporgott, nem volt egyetlen természetes mozdu­lata sem. Kár, mert a monoló­got és a duettjét Bánkkal szé­pen megoldotta, nagy tapsot kapott. Németh József egy-két kisebb intonációs hibától elte­kintve remek Petur bánk volt, hangban, megjelenésben, já­tékban autentikusan jelenítette meg a figurát. A rendező talán a szokásosnál hangsúlyosabbá tette Biberach szerepét, amit Clementis Tamás jól megol­dott. A II. Endrét alakító Gár­day Gábor pontosan, de steri­len énekelt és játszott. Az előadások dirigense, Molnár László korrekt, pontos munkát végzett, nem törekedett egyéni tempókra, érződött, hogy az énekesek rögződött előadási szokásaihoz kívánt megnyug­tató kíséretet adni. Szalay Miklós karigazgató irányításá­val a kórus nem mindig volt homogén, csúf belépéseket is hallhattunk. Árva Eszter egy­szerű koreográfiáját a táncosok szépen, pontosan keltették életre. Hollós! Zsolt • Szombaton a Táblaképfesté­szeti Triennálé megnyitóján zsúfolásig telt a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai Képtárának földszinti terme. Az érdeklődők, a tárlatlátoga­tók együtt főttek - a mintegy ötven fokban - a képzőművé­szekkel, a város prominens személyiségeivel és a szerve­zőkkel. A Konzervatórium Blockflő— te együttesének műsora után Kugler Flórián, a Magyar Olaj- és Gázipari Rt. személy­ügyi igazgatója nyitotta meg a kiállítást. Elmondta, hogy bár Szolnokon él, erős érzelmi szá­lak fűzik Szegedhez, hiszen több mint tíz esztendőt töltött a Napfény városában. „A sze­gedi barátaimnak köszönhetem a festészethez való vonzódáso­maf't- hangsúlyozta Kugler. Megtudtuk, hogy nyolcvankét képzőművész kilencvenkét alkotását mutatja be a trienná­lé. Az igazgató röviden szólt az országos kitekintésű képző­művészeti rendezvény történe­téről, és a szép számmal érke­zett díjfelajánlásokról. A meg­nyitó után ezek átadására ke­rült sor. A kilenc tagú szakmai zsűri döntése alapján a Táblaképfes­tészeti Triennálé fődíját Veress S. László kapta, „Chagall szamovárja" című képéért. A díj felajánlója a Procontrol Elektronics LTD. Lóránt János a „Gátőr a vízben" és a „Pász­tor" című alkotásaival a trien­nálé I. nagydíját, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének 50 ezer forintos díját, míg Nagy Gábor buda­pesti festőművész a „Hártyalé­nyek II." című alkotásával a triennálé II. nagydíját. Szeged város 50 ezer forintos díját nyerte. Tardos Zoltán „Atlasz" című művével a Szegedért Alapítvány 50 ezer forintos kü­löndíját, Krajcsovics Éva a „Reggel" és a „Belső szoba" című alkotásaival a Képző- és Iparművészek 20 ezer forintos diját, Sejben Lajos a .Januártól júniusig" című munkájával a Képző- és Iparművészeti Lek­torátus 25 ezer forintos díját, Vilhelm Károly a „Benedictus" című alkotásával a Postabank és Takarékpénztár Rt. 30 ezer forintos díját, Tenk László a „Reggeli kódorgás" és a ,Jazz­kálvária" című festményével a Csongrád Megyei Közgyűlés 25 ezer forintos díját, Vecsési Sándor a „Téli élet" című munkájával a Szegedi Szép­míves Céh 20 ezer forintos díját. Juhász Sándor az „An­gyali üdvözlet szent asszo­nyokkal" című alkotásával a Tisza Füstit Rt. 10 ezer forin­tos díját nyerte. Váli Dezső „Fáradt műterem" c. alkotása a Nemzeti Kulturális Alap díját, Sinkó János „Evolúció" c. munkája a Tisza Volán Köz­lekedési és Szolgáltató Rt. dí­ját, Aranyi Sándor „Roseblue-i lények" című műve a Démász Rt. díját, míg Nóvák András „Nagyapa halála" és a „Férfiak és nők" c. alkotásai az Erdőhá­ti Limousine Kft díját kapta. A Táblaképfestészeti Trien­nálé szeptember 11-éig tekint­hető meg a Horváth Mihály utcai Képtárban. Sz. C. Sz. International A MASZK (Ma­gyarországi Alter­natív Színházi Köz­pont) és a Szegedi Színházi Páholy egye­sületek fesztiválprog­ramja, a Szegedi Sza­badtéri Játékok tá­mogatásával. Telefon és fax: 310-011/4005­ös mellék. • Szombaton nyitották meg a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai Képtárában a Táblaképfestészeti Triennálét. A kiállítás egyik nagydíjasával - a „Gátőr a vízben" és a „Pásztor" című festmények alkotójával -, az 56 éves Ló­ránt János festőművész, grafi­kussal a megnyitó utáni gar­den-partyn beszélgettünk a Várkertben. • Mi a véleménye a trien­nálén kiállított művekről? Melyik az az alkotás, ami igazán elnyerte a tetszését? - Az az igazság, hogy a nagy meleg miatt csak végig­futottam a kiállításon, ezért még egyszer meg kell majd néznem. Az első benyomásaim alapján elmondhatom, hogy a triennálén minden irányzat és korosztály képviselteti magát. Órülök annak, hogy nem olyan zsúfolt a kiállítás, mint régeb­ben. Nagyon tetszett Tenk László, Veress S. László, Váli Dezső, Vilhelm Károly, Juhász Sándor és Brassai Albert alkotása. • Delacroix szerint: „...a festő művészete az, ha a fi­gyelmet a lényegesre tudja irányítani " Ön a művésze­tében, alkotás közben mire fekteti a hangsúlyt? Ho­gyan, mi alapján válogat a képelemek között? Mit tart fontosnak és mit kevésbé lényegesnek? • A szegedi nyár albuma „Ez a lapos föld ad biztonságot - vallja Lóránt János festőművész ff A' A -tit^T-rry^ Fotó: Nagy László - Tudni kell, hogy a régebbi munkáim inkább barnás-szür­kés színekbe voltak ágyazva. Békésszentandrásra, a szülőfa­lumba hét évvel ezelőtt költöz­tem vissza a hegyekből, és most l^ezdek újra rátalálni gyermekkorom hangulatára. Bevallom, vannak olyan per­ceim, amikor teljesen gyer­meknek érzem magam. Ugyan­azt a nyugalmat, védettséget és burkot érzem magam körül, mint srác koromban. Egyéb­ként többen mondták - de ma­gam is érzem hogy amióta visszaköltöztem, teljesen kiszí­nesedett a festészetem, a figu­ráim pedig groteszkebbek lettek. • Honnan meríti témáit? - Sajnos, elég sokat mász­kálok autóval az országban. Ha olyan dolgot, jelenséget látok meg az út mellett, ami érdekes, akkor próbálom megjegyezni, elraktározni. Ezekből, és a gyermekkori emlékek felidézé­séből áll össze bennem a kép. Imádom még a falusi „kutya­pofákat", a karakteres embere­ket. Most ők is előbújnak több festményemen. • Jó nagy kanyarokat írt le az országban. A szegedi ta­nárképző főiskola elvégzése után tanított Kaposvárott, Salgótarjánban, szülőfa­lujában, Mátraalmáson, majd az egri tanárképzőn, s hét éve ismét Békésszent­andráson él és dolgozik. Nem nevezhető egy helyben ülőnek. Nem találta a helyét? - Vándorlásaimnak sok összetevője volt. Többek kö­zött a házasságkötéseim is. Ka­posvárról például azért kellett elmennem, mert Salgótar­jánban kaptunk műtermes lakást. A válásom után hazake­rültem, de szerették volna, ha Nógrád megyében maradok. A három-négyszáz lakosú Mátra­almáson egy megszűnt iskolát műtermes házzá alakítottak, négy évet töltöttem el az éle­temből ott. Csodálatos időszak volt! Megismertem az erdőt, a gombákat, a hegyi embereket. • Nem hiányoznak a fák, a gombák, a hegyi emberek? - A mostani feleségem Szlovákiából való, (gy elég so­kat járunk a hegyekbe, a Tát­rába, ahol csodálatos dolgokat látunk, de - megvallom őszin­tén - nekem még ma is ez a la­pos föld ad biztonságot és nyu­galmat. Arra azonban nem em­lékeztem gyermekkoromból, hogy az Alföldön ilyen hosszú és iszonyú szárazság tud lenni, mint most. Lehet, hogy a színeim, a meleg tónusok is ennek hatására jöttek elő. • Hogyan emlékszik vissza a szegedi évekre? - A faluról jött fiúnak a fő­iskola időszaka volt a nagy fel­fedezések kora: a városi miliő, az első nagy szerelem, 1956 októbere. A tanárképzőt föld­rajz-rajz szakon végeztem el. A mesterem, Vinkler Laci bá­csi az egyéniséget próbálta fel­fedezni mindenkiben, azt erő­sítette, ami csíraként megjelent az emberben. Hála neki, mert úgy tapasztalom, hogy az aka­démián végzettek sokszor nagyhatású mestereik befolyá­sa alá kerülnek, s csak évtize­dek múlva jutnak ki ebből a bűvkörből. Szabó G. Szilárd

Next

/
Thumbnails
Contents