Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-16 / 165. szám

14 JAMBUS SZOMBAT, 1994. JÚL 16. Kedves Jam-bus! Szeretem a szépet, de sose találom a kottát. Mindenki tudja, hogy a jam nem csak lekvárt jelent, meg forgalmi dugót, hanem örömzenét is, jam session, mi művelt emberek, ismerjük ezt, és önfeledten hallgatnánk az alkalmi rögtönzésre összegyűlt dzsessz zenészeket, és tetszik nekünk, hogy ilyen szép oldaluk van az űjságban minden szombaton, de hol szoktak muzsikálni? Hiszen mi mást jelentene az oldal címe, minthogy örömzenei különjárat ?! Nem örülünk annak, hogy á magyar nyelv annyira elangolosodott már, hogy nem csak az üzletek portálján, a reklámokban hallunk és látunk mindenhol és mindenkor angol szavakat, hanem egy ilyen patinás űjság oldalcímében is. De azért nem vág a földhöz ez bennünket, a bus az busz, a jambus tehát csakis a buszjárat lehet, amelyik e hétről-hétre ismétlődő rangos zenei eseményre szállítja az érdeklődőket, de tessék szíves ezentúl azt is minden esetben megírni, hogy örömzenei különjáratuk honnan indul, hánykor, és hova érkezik, kik lépnek föl. És ha már lemezmellékletet ennyire következetesen nem szoktak közölni, legalább a tontosabb rögtönzések kottáját utólag leközölhetnék. Egy zenekedvelő olvasójuk, a művelt nagyközönség nevében Nemrég ismét összefutottam Dr. Jekyllel és Mr. Hyde-dal. Szerencsére csak a tévé képernyőjén. Aztán eszembe jutott, hogy a történt, amely alapján a film készült, már több, mint százéves. Róbert Louis Stevenson vetette papírra a rövid rémtörténetet, az a Stevenson, akinek „A kincses sziget" című művét az éppen aktuális ifjú generáció kilencven százaléka végigizgulja könyvben, vagy filmen. A címben szereplő két úriember - azazhogy csak egy - bizony jócskán megöregedett, emellett besétált a világirodalom halhatatlan figurái közé. Akárcsak másik két „sötét alak", Drakula és Frankenstein doktor összefércelt teremtménye is. Drakula újabb és újabb történetekben bukkan elő és nyalogatja szemfogait, miközben egy Vlad Tepes Zoltán Csaba Megszelídült rémségek nevű erdélyi vajda, aki ihletője volt e rémnek, bizonyára bőszen forog a sírjában. Bram Stoker is a múlt században írta meg leghíresebb művét, a „Drakula gróf válogatott rémtettei"-t. Frankenstein a legöregebb mind között, hiszen 1817-ben született meg egy akkor tizenkilenc éves Mary Shelley nevű lány fantáziájában. Egy bizonyos Edgár Allan Poe nyolcéves volt akkor. Mi, a huszadik század emberei, már megszoktuk e figurákat, sőt, ha meghalljuk a nevüket, inkább csak mosolygunk, mintsem komolyan megrémülünk. Megszelídültek a rémségek. Mert jöttek újak, mások, nemcsak az irodalomban és a filmvásznon, de sajnos a valós életben is. Zömük kérészéletű csupán, ellentétben a föntebb említett három mű szereplőivel. Lehet vitatkozni azon, hogy miért pont ők váltak halhatatlanná. Frankenstein históriája jó néhány filozófiai fejtegetést tartalmaz, ezek pedig nem teszik épp' könnyen olvashatóvá, bár a mesékhez úgy látszik nagyon értő Göncz Árpád kitűnő fordítói munkát végzett. Stoker Drakulája jóval könnyedebb, levelekből, naplóföljegyzésekből áll, nem szűkölködik horrorjelenetekben és valljuk be - észbontó képtelenségekben. Stevenson kisregénye a legkerekebb irodalmi szempontból is talán a leghatásosabb is, a skizofrénia irodalmi ábrázolásának egyik legmarkánsabb Iskolapéldája. A modern horron kétségkívül e művekből és Poe novelláiból nőtt ki jól vagy rosszul. Flatásvadász rémtörténetek dömpingje mellett azért megtaláljuk az igazi örökséget is. Stephen King regényei talán éppen ezért olyan népszerűek. Antikváriumok polcain néha még föl-föltűnik a klasszikus rémtörténetek valamelyike, alakjaik előelőbújnak az egyetemi tananyagok perifériáján és közben vicsorognak, hörögnek, szelíden rémisztgetnek bennünket tovább. Bakos András A kirándulás második napja Szégyent éreztem, amikor fölébredtem, és a lány is szomorú volt. Egyikünk sem tudta, miért haragudtak meg rám az útitársaink. Próbáltam megnyugtatni magam, sikerült. Félmeztelenül végigjártam a hatalmas épület termeit, és az egyik asztalon találtam egy recés éttermi kést. Ezzel végre ki tudtam vágni a hónaljszőrzetembe ragasztott rágógumit. Ennivalót csomagoltunk, és kimentünk az esőbe. A lány kávét szeretett volna inni, a hegyi falu két étterme azonban csak délután nyitott, az élelmiszerbolt tulajdonosa pedig érkezésünk előtt egy nappal fölakasztotta magát, és egyik rokona sem nyitotta ki az üzletet. Körbejártuk a falut, megismertük, elsétáltunk a kocsma előtt is, de itt átmentünk a túloldalra. Az ajtó nyitva állt, s a kirándulócsoport odabenn iszogató tagjai érthetetlen, vidám szavakat hadarva mutattak ránk. Aztán vigasztalásul mellénk szegődött egy vadas színű kutya. A falut elhagyva egy négyes várfal-karéj tetején megreggeliztünk. A kutya egész nap mellettünk futott, a barlangba azonban nem akart bejönni. Egyfolytában beszéltünk hozzá, de remegett a lába. Fliába próbáltuk eltakarni, a vezető észrevette. A félig suttogó, sivító szitokhangoktól nagyon megijedt, elfutott. Visszafordultunk, hogy megkeressük, de nem találtuk a szabadba vezető úton, sehol. Odakinn pedig azt mondták, nem láttak erre egy kutyát sem. Késő estig a keskenyvasút mellé épült vendéglő kerthelyiségében ültünk, és amikor fázni kezdtünk, elindultunk a falu felé. A vár alatti szakadékokban rögzített reflektorok világítottak. Amikor a faluba értünk, megláttam: ott feküdt, ahol először megláttuk. Azt gondoltam, hogy csak én látom, a lány azonban megfogta a karomat és azt mondta, maradjak csöndben, hiszen úgysem tudjuk elrejteni a többiek elől. Mozdulatlanul ült, mereven tartotta a nyakát. Amikor elhagytunk egy sarkot, és már nem láttam, úgy hallottam, szalad utánunk. Mintha az ő körme kopogott volna a macskakövön. Eszembe jutott, hogy a falevelek is kopoghatnak, a szurokszínű fákra néztem, ám azok nem mozdultak. Nem mertem a sarok felé nézni, kiválasztottam egy érdekes erkélyű házat, azt vizsgáltam egy ideig. Aztán odanéztam. A kopogást most is hallottam, a kocsiút azonban üres volt. Megfordultam, és megbecsültem a távolságot, melyet még meg kellett tennünk. . Fülöp E.: Az eltűnt idő nyomában Helmut Scharf Ösz Ausztriában (R. M. Rilke után) Uram: itt az idő, az idény jól sikerült. Nem idegen füleknek való, amit éppen most trezorba zárnak. Megadatott a Park Flotelnek még egy Sejk, az utolsó vendégnek még két drága nap, kipréseli a teli bukszát, majd vadászik birodalmába még egy fejőstehénre. Kinek most nincs háza, ne építsen ezek után, s kinek van, hagyja az új fürdőt elfolyni, további emeletet a mennybe emeljen, s közben nekünk más marad, amit körös-körül erdőben és mezőn a vendégek hátrahagytak. Valerie Ch. Schmid Szőrszálhasogatás Európa: A jó öreg állapot, a borospalackokat vámolni ós a pénzt váltani kellett EU: Önálló kerülőút ECU: Pénz mindenütt ugyanaz Heinrich Eggerth Babilon Hát nem éppen Olivettinek hívják az írógépet, amin németül pötyögök. Hát nem éppen francia az autó, melyben Budapestre utazom. Hát nem éppen orosz szaga van a bőrnek, melyet a dollárok közé teszek. Hát nem éppen kínaiul hangzik a levél, amit a barátom nekem ír. Hát nem éppen négert szeret a házvezetőnő, aki Dash-al mos. Ernst Schmid Vasárnapi séta Apám nem viselte, ha valaki előrefutott vagy hátul kullogott. „Látni kellett volna, hogy mi egy család vagyunk." mondta, s az eltérőket maga mellé parancsolta. Szívesen kirándulok én is a családommal, de leginkább egyedül megyek utamon. Reinhar Göls Árapály Reggelente rád gondoltam Minden délben rád gondoltam Esténként rád gondoltam Egy egész hosszú héten át Ez körülbelül két és fél éve volt Ma egy nap veled egy nap veled egy örökkévalóságig tart Heinz Kröpfl Egy ember Reggel Közlekedésben részt vevő (elalszik) napközben Munkában részt vevő (levert) majd Járókelő (útban a Szupermarket felé) ott Egy kígyó része és vevő (sohase király) este Férj, apa (a televízió előtt) ezután az asszonynak szeretője (ritkán egy kudarc) zárásként egy alsó (nyugtalan, néha horkant) hébe-hóba ember (Fordította: Pintér Tibor)