Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-09 / 159. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1994. JÚL 9. Bányász J. István Péntek esti frász Benedekné úgy vágta ki a színes tévét az ablakon, mint vegetáriánus majom az éretlen banánt. Kinyitotta az ablakot, s kárörvendő vigyorral nézett a tizedikről aláhulló nemes doboz után, mely durva csattanással ért betont s robbant ezer darabra. Ezt követően a távkapcsolóval a kezében kiviharzott a fürdőszobába (csipkés, ciklámen pongyolája, mögötte majd vihart aratott), a műszert belehajította a mosógépbe, s a kapcsolókat a 90 fokos, centrifugás, háromszor öblítős programra tekerte. Benedek Benedek (Dupla Benedek) ekkor telefonált a mentőknek. A mentőorvos nyugtatót szúrt az asszonyba, később még egyet, s a két tagbaszakadt ápoló valóságosan megizzadt, mert Benedekné karmolt, rúgott, de harapott is. Dupla Benedek elmondása szerint ez a péntek este is úgy indult, mint a többi péntek este. Benedekné a szokottnál korábban tömte bele a családba a vacsorát, s mialatt a férj elmosogatott, ő megfürdött. Magára öltötte kedves pongyoláját és a tévé előtt álló, kényelmesre deformálódott fotelnak adta a testét. Pomponos papucsát viselő lábait a puha puffra helyezte, s közelebb húzta magához a dohányzóasztalt, melyre már korábban oda készítette magának a szükséges nassolnivalót, néhány doboz sós, süteményt, egy nagy adag pudingot, pár csomag ropit és két liter rostos levet. És egy köteg papírzsebkendővel a markában várta a Dallast. Helyette pedig valami ostobaság jött, merthogy a több (zben oszkárra jelölt sorozat vetítését áttették vasárnapra (tönkretéve e meghitt délutánok nyugalmát), de ezt Benedekné nem tudta. A többi ismeretes. Dupla Benedek szomorúan nézegette az ablakból a tévé roncsait, a mentősök sajnálkozva tekergették a fejüket, mikor a férfi egyszer csak a homlokára csapott, s habzó szájjal üvöltötte: - De min fogom én most megnézni a meccset?! És a doki sóhajtva nyúlt az újabb ampullákért a táskájába. Belányi György Az angyal árnyékában Itt semmi sincs már úgy, ahogy van. Zajlik egy egész világ, s csak jön konokul a fény, belép még a jó kövek alá is, majd elpihen ott. Árnyékomban én magamra várok. S hová essen a szív, hová szakadjon belőlem, míg a fákon hosszú, kimért lüktetéssel réved a lomb az ég felé? Mintha csupán elszólná valaki bennem a szavakat, akként vagyok - én, a néma őr - minden mondatom csendje, senkije. És helyettem, feltételes módban is, visszavonhatatlan elmúlik most egy történet. Kicsit fázom, éjszaka olykor névtelen kövek suttogására ébredek, de kiterített, nagy vásznak közt mégis, mégis oly könnyedén fordulok át egy-egy napomon. Jobb így, a füvek nesztelen, gyönyörű növésén csüggve, míg fel nem nyitja majd az a szótlan angyal hallgatásom a fényben Petri Vereb Gábor Ösvény a sűrű ködben egy agár fut seholból sehovába a hatás tökéletes alakja és mozgása ösvény indulnék rajta nem tudok nem lehet Frank György Fújja a szerelmet a szél Tengermélybe égi láng, ahogy porlad nehéz, kék sűrűbe, úgy aluszik bele városom minden új télbe, felszín flörtjein megtörve. Itt egy tavasz, ott egy ősz, mint hullámon játszó őserők, egy pillanat, sebébe nyílva. Bakos András Elalvás előtt ma este Elalvás előtt ma este is vidám könyveket kerestem a polcon. Aztán a Bibliára néztem, és eszembe jutott egy régi képesújság címlapja: ÓSZÖVETSÉGBEN A GÖMBVILLÁMMAL. Rögtön leizzadtam. Aztán akaratlanul is fölidéztem a tegnapelőtti hajnal elektromos viharát: és láttam a szúnyogháló előtt lebegő apró, emberforma lényt is, ahogy az apám ágyát figyelte. Böhöm, vadállati rémület taposta újra a mellkasom. Most humoreszkeket olvasok, néha megdöccenek a röhögéstől, s mindjárt én is írok egy rövid szöveget arról, hogy ilyen esetben mely könyvek nyugtatják meg az embert. Nemsokára fölkelek, kinyitom a szekrényt, s fölbontom a pálinkásüveget. Iszom, azután becsukom az ablakot, leoltom a lámpát, hanyattfekszem, s míg lassan elhasználódik a szoba levegője, nyitott szemmel, mozdulatlanul figyelek, és a kutya ugatásából következtetek a kinti eseményekre. A

szűk Vörösmarty utca elején laktam. Bérházban. Mindhárom ablakom kelet felé nézett, így már ősszel délután kettő-három körül fel kellett kapcsolnom a lámpákat. Bosszantott a tompa, mesterséges fény, ezért határoztam el annyiszor, hogy elköltözöm. Egyébként szerettem ott lakni. A szokásos, tágas folyosó miatt. A kövezett, rideg udvar miatt. Hajnalonként Dömötörnek, Bükiék pulijának az ugatására ébredtem. (A kutya a póráz ellen tiltakozott.) Csak a lépcsőházban kellett megkötni, főleg a nők miatt. Mert kizárólag érett asszonyokat harapott meg. Azokat nem szívlelte. Melittát sem. Hiába volt Melitta szép, Dömötör vele sem kivételezett. Talán a hölgyek kacér, szinte természetellenes járása ingerelte, rá akarta szoktatni őket a dísztelen, férfias mozgásra. A nőket úgy látszik - ösztönösen meg kellett kapnia. Oldalról, kivillanó kecses bokájukat. Vagy a combjukat. Sok sebet ejtett, ez kétségtelen. Túloztam persze, amikor azt állítottam, hogy Melitta szép volt, nem volt szép. Csak olyasmi: Több, mint azok az átlagos, mondjuk szőke nők, akikkel szívesen barátkoznak a férfiak, minden vágy és kíváncsiság nélkül, talán hiúságból, akikkel lehet vörösbort inni, november elején, meleg szobában, akikkel meg lehet beszélni a karácsony előtti teendőket, és akikkel fel lehet próbáltatni az ajándéknak szánt ruhát. A bizalmasom - így - sohasem lett volna. Mert volt vágy és kíváncsiság. Hiszen ezért barátkoztunk össze. Ha merengett, résnyire kinyitotta a száját, kislányoKolozsi László Szeptemberben san, ostobán. Némely nők pimasz bambasága, felszínessége őt juttatta eszembe, indokolatlanul. Sokkal őszintébb volt, bájosabb. Csak színésznő. A Pesti Modern Színház állandó tagja. Játszott filmekben is, általában naiv, rászedett lányokat, de egyetlen alakítását sem láttam. Egyedül élt a szomszédban. Neki is olyan kétszobakonyhás lakása volt, mint nekem. Szintén sötét. Hozzá jártam olyan dolgokért, amilyenekért olykor mások is a szomszédba mennek: delikátért, fél pohár cukorért, egy fej vöröshagymáért. Néha ő jött át a franciakulcsért. Mindig a konyhában beszélgettünk. Közben főzött. A gáztűzhely mellett állt, én ültem a hokedlin. Már a szagokkal elteltem. Lassan, nagy fantáziával készítette vacsoráit. Tehetségesen. Talán ezért is nem néztem meg a filmjeit: mert anélkül is tudtam, hogy jó színésznő. Például, ahogy sírt egyszer. Nem férfi miatt, nem is valami csekélység miatt, amiért váratlanul szoktak a nők (kifut a leves, odaég a rántás, elszíneződnek a ruhák a mosógépben, persze mindez csak indok a sírásra, hisz az oka mégiscsak valami hétköznapi, fontosnak ítélt dolog, nincs pénz csirkeaprólékra, rosszul tanul a gyerek, vagy a férj unalmában gyakran félrelép): nem - Melitta örömében, izgalmában sírt. Akkor kapott szerepet egy híres német rendező filmjében. Nyomorgó asszonyt kellett Szeri Varga Géza: Alvó játszania. (Ülni a sparhelt mellett és krumplit pucolni. Hideg vízzel mosogatni. Lavórban fürödni, állva. Fagyban kijárni az udvari vécére.) A rendező nevét ismertem, láttam régen egy filmjét, aminek első félórájára évekig pontosan, képszerűén emlékeztem: egy magányos, szótlan férfi sétált, görnyedten, Texas sivatagában. Alig történt valami más. Nem is kellett volna történnie. De ott volt még az a gyönyörű nő is a film végén. Amikor sírt. Sohasem láttam szebbet. Szebb sírást. Ahogy finom kezével elkente száján a rúzst és szemét törölgette. Csöndesen. Arra gondoltam akkor, hogy egy színésznőnek könnyű, mert nem kell könynyeit lepleznie, elrejtenie szomorú arcát, bánatát tartogathatja, érlelheti, hogy a megfelelő percben árassza el, akkor, amikor a rendező felszólítja az elérzékenyülést. Aztán arra gondoltam: hogy a színésznőnek a legnehezebb. A naplómba - ahová a nap legfontosabbnak ítélt eseményein kívül alig szoktam mást feljegyezni - a következő két „jelenetet" írtam le a „texasos" film után, szeptember másodikán, éjjel: 1. „A szállodából rá lehet látni a parkolóra, ahol egy magányos férfi áll. Késő van, de néhol még égnek lámpák. A nagyobb lakosztályok többségét családok bérlik. Sokszor veszekednek: a férj már nem szerelmes a feleségébe, de talán még nem is tudja ezt bizonyosan, nem ezért kiábrándult, hanem azért, mert beleunt, kiveszett belőle gyermekkori fáradhatatlansága, amikor még órákig tudott kántálni egy dalt, nem magába a kapcsolatba unt bele, nem is a nőt unja: egyszerűen csak unatkozik, mert semmi sem történik vele, nincs kaland, ami kimozdíthatná fásultságából, félelmet okozna benne, vagy legalább bosszúállást. A nyár számára a legborzalmasabb, mert olyankor lenne is ideje csinálni valamit, valami egészen mást, amit még nem mert, pedig szeretett volna, nagyon szeretett volna. írni, délután kettőig aludni, ölni, betörni egy bankba, vagy felgyújtani egy lakókocsit. Mindegy. Éjszaka van. Amerika." „A lakó - a harmadikon távcsővel kémleli a szemközti házat. Nem kíváncsiságból. Nem is leskelődő, nem pucér női testeket akar látni, hanem a többieket: hogy ők is unatkoznak-e. De szemben valaki sír. Aztán magához ölel egy gyermeket. Ez: elviselhetetlen." A 2. szöveg megírása után jöttem rá, hogy az én „férfim" számára nem a nyár az elviselhetetlen, hanem az ősz, leginkább a Szeptember, amikor ráébred arra, hogy újabb nyarat szalasztott el. Szeptemberben tűnt el Dömötör is: valószínűleg maguk Bükiék mérgezték meg, azt hiszem éjjel, mert hallottuk is a kutya száraz nyöszörgését, ami talán arra a hangra hasonlított, amikor a szél átjárja este a szobámat, és felemel zörgő tárgyakat, sztaniolpapírt, cigarettásdobozt. - Megszökött - mondta Bükiné egy hét múlva. Nem tudtam megvetni, ahhoz túlságosan szomorú volt mindez. Akkor, Szeptemberben találkoztam Melittával a Margitszigeten. Remek idő volt, kiültem a napra, akár a lábadozó betegek. Kevesen voltak a szigeten. Koradélután volt és munkanap. Sétáltam később. A Thermál szálló felé. A Palatinus környékén valami szirénázott. Egy anyát követtem, aki szótlanul gyalogolt szőke gyerekével. A kisfiú négyéves ha lehetett, néha felvett kavicsot, gesztenyét, és feldobta, hanyagul, az ég felé. De a tárgyak mindig viszszaestek. Talán ezért, egyre dühösebb lett. Kitépte magát anyja szorításából és elfutott. - Gábor - kiáltotta az anyja és utána iramodott. Kecsesen futott, mintha érezte volna, hogy figyelem. Elvesztettem őket. Átgyalogoltam a réten, ahol egy fiú cocker-spánieljét apportíroztatta. Teniszlabdát dobált neki. Megálltam és figyeltem őket. Melitta velem szemben ült egy kopott padon. Lehajtott tejjel. Szomorúnak láttam. Testtartása is szomorú volt. Ahogy csüggedten térdei közé szorította a kezét. Közelebb mentem hozzá. Egy ősz férfi lépett mellém és megragadta a karomat. Nem tudtám honnan került elő. Meglepett. - Menjen innen - mondta. Leráztam a kezét. - Uram, kérem... - kiáltotta utánam. Melitta fölnézett. Sírt. Megrendítően sírt. Csöndesen. Nem tudom, miért, de azt gondoltam, hogy Dömötör miatt. Talán megkedvelte akaratosságát, durcásságát. Nők miatti őszinte felháborodását. Hiszen kényelmetlenül tragikus volt mindez. - Melitta - mondtam. Már mosolygott. - A legrosszabbkor mondta, és a hátam mögé mutatott, távolra, el. A kamerák felé.