Délmagyarország, 1994. június (84. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-04 / 129. szám

A történelmi D-nap Az Overlord hadművelet terveinek kidolgozása az 1944. június 6-a előtti hetek­ben a dél-angliai Port­smouth közelében, a South­wick House-ban folyt. A jarancsnok­líásául szolgá­lóul 813-ban épült ház még ma is áll a HMS Dryad hadi­tengerészeti támaszpont fö­lött emelkedő dombon. Ke­resztes vitézek és királyok fordultak meg benne a tör­ténelem során, mielőtt ten­gerre szálltak volna, hogy a Szentföldre vagy Franciaor­szágba hajózzanak. A ház ma múzeumnak berendez­ve fogadja a látogatókat a „D-Nap" 5Q. évfordulója al­kalmából. Üveg alatt, beke­retezve látható itt az a hatal­mas térkép, amelyen az in­vázió hadműveleti terveit rögzítették (a térképre a nyi­lakat felrajzoló vezérkari tiszteket annak idején biz­tonsági okokból egeszen a partraszállás befejeztéig há­zi őrizetben tartották) és bronz tábla emlékeztet arra a helyre, ahol Eisenhower tábornok döntését meghoz­ta az invázió elindítására. Rajta a felirat: „1944. június 5-en hajnali 4 óra 15 perc­kor ebben a helyiségben hozta meg történelmi dönté­sét a támadás meg­indítására Dwight Eisen­hower tábornok, a szövetsé­ges haderők főparancsno­„OK, let,s go!" - hangzott Eisenhower szájából a had­történet minden bizonnyal egyik legsúlyosabb döntése. A vállalt kockázat nagysá­§ át misem bizonyítja jób­an, minthogy Eisenhower azon a hajnalon kézzel írt rövid levélben magára vál­lalta a teljes felelősséget az esetleges kudarcért. A leve­let senkinek nem mutatta meg. Később pedig emlék­irataiban (Keresztes háború Európában) így emlékezett vissza az invázió első he­teinek nehézségeire: „Júni­us vége mindnyájunk szá­mára nehéz időszak volt. Több magas rangú látoga­tónk.... igazat adott azok­nak, akik sötét jövőt jósoltak az Overlordnak." Ma már tudjuk, hogy Eisenhower nem állott egyedül abban az aggodalmában, hogy a „D­Nap" nem egészen a terveknek megfelelően fog eltelni. Még Churchill brit miniszterelnök is, aki pedig tűzön-vízen át kitartott mellette, nem egészen egy hónappal az invázió meg­kezdese előtt, amikor együtt löncsöltek, szemében kóny­„Csakis a teljes Győzelmet...!" Eisenhower tábornoknak a szövetséges katonákhoz intézett szavai a normandiai partraszállás előestéjén: „Szövetséges katonák, tengerészek, repülősök és felderítők! Közel a pillanat, amikor partraszállnak, hogy meg­kezdjék Nagy Hadjáratukat, amelyre hónapok óta megfeszített erővel készülünk. A világ szeme önökre szegeződik most. Elkíséri önöket,a szabadságszerető népek reménykedése és imája. Érdemes szövetsége­seinkkel, és más frontokon harcoló fegyvertársainkkal együtt önök szétzúzzák majd a német hadigépezetet, és megsemmisítik a nácik zsarnoki igáját, amely Eu­rópa népeire nehezedik, és elhozzak a biztonságot egy szabad világba. Az önök feladata nem lesz könnyű. Ellenségük jól felkészült, jól felszerelt és kemény a csatában. Vadul fog harcolni. De ma már 1944-et írunk! Sokminden megváltozott az 1940-41-es náci győzelmek óta. Az egyesült nem­zetek a csatatereken jelentős károkat okoztak a né­meteknek. Légioffenzívánk jelentősen meggyengítette földi és légi hadigépezetüket. Harci erőfeszítéseink el­söprő túlerőt teremtettek számunkra úgy fegyverzet­ben, mint munícióban, és komoly emberi tartalékok áll­nak rendelkezésünkre. A hadiszerencse megfordult! A világ szabad emberei együtt menetelnek a Győzelem felel Teljes a bizalmam az önök bátorságában, odaadá­sában és harci ismeretében! Csakis a teljes Győ­zelmet fogadhatjuk el! Jó szerencsetl Könyörögjünk a Mindenható áldá­sáért ehhez a nagy és nemes vállalkozáshoz!" Dwight Eisenhower tábornok Az amerikai 2. Rangers ezred előkészülete a partraszálláshoz. Ők alakítják ki az első hídfőállást a normandiai partoji nyekkel így szólt a tá­bornokhoz: „A végsőkig ki­tartok Önnel ebben a vál­lalkozásban, s ha kudarcot vallunk, akkor együtt fogunk bukni." Szilárdan hitt viszont az invázió sikerében a legen­dás brit tábornok, az El Ala­mein-i győző, Bemard Montgomery. A tüskés mo­dorárol és szókimondásáról híres „Monty", amikor 1944 elején első ízben mutatták meg neki a hadműveleti ter­veket, félretolta azokat, s így szólt: „Készítsenek má­sik tervet, vagy keressenek maguknak másik parancs­nokot." Később aztán mégis ő lett szinte az egyetlen, aki vakon hitt az invázió sikeré­ben, ragyogóan vezette csapatait, bár - mint emlék­irataiból kiderül - mindvégig szilárd meggyőződése ma­radt, hogy a háborút hóna­pokkal előbb meg lehetett volna nyerni, ha az „íróasz­tal-stratéga" Eisenhower megfogadta volna az ő (Monty) tanácsát és a szé­les fronton történő előrenyo­mulás helyett csak egy vagy két keskeny arcvonalon tört volna előre egyenesen a Ruhr-vidék felé. Nálánál jóval több gondot okozott azonban Eisenho­wernek a 3. amerikai hadse­reg parancsnoka, a vakme­rő, robbanékony természetű „fenegyerek", George Pat­ton tábornok. Nevéhez fűző­dik a kitörés a normandiai hídfőből St. Ló-nál, amelyet egész Bretagne elfoglalasa követett a hadtörténelem­ben szinte példa nélküli gyorsasággal. Amilyen ki­tűnő és rettenthetetlen ka­tona volt, annyira elővigyá­zatlan politikus és elmozdí­tását is ez okozta. Amikor a hadjárat kellős közepén eg sajtóértekezleten azt talált érzékeltetni, hogy szerinte a náci politika nem sokban különbözik az amerikai de­mokraták vagy a republiká­nusok politikájától, már Eisenhoiwer se volt képes megmenteni őt Washington érthető haragjától - azonna­li hatállyal leváltották. Jóllehet a nyugati fronton parancsnokló német tábor­nokok osztották Hitlernek azt a tévhitét, hogy a partra­szállás színhelye Calais tér­sége lesz, a dolog termé­szeténél fogva a keserű le­vest elsőkent nekik kellett kikanalazniuk. Néhány hét­tel a partraszállás után az elégedetlen Hitler leváltotta Rundstedt tábornagyot a nyugati front főparancsnok­sága alól. Utóda, Kluge tá­bornagy néhány hét múlva öngyilkos lett. Barabás Miklós Nagy Bandó András Egy rádiós naplójából Akkor hát megkezdő­dött... P. Szabó József Magyar Hírlapban megjelent, május 30-i vallomása valószínűleg egy sor hasonszőrű vallo­más nyitánya volt csupán. (Én legalábbis várom a foly­tatást.) Lapzártáig - azaz írásom gépelésének pillana­táig - már tudom, hogy Frankát menesztették az Esti Hírlaptól, s tudom, hogy Seszták Ágnes ismeretei szerint is a csőd szélén áll a Pesti Hírlap, nincsenek pénzügyi támogatások, a kormány egyszerűen kivo­nult a lap mögül, mivel nem csak onnan kénytelen kivo­nulni. Nem kell nagy észnek lenni, még néhány hét, és lesz itt még olyan vonulás, hogy egy életen át emleget­jük1. Vándormadaraink - az őszt meg sem várva! - köl­tözni kezdenek, s lesznek közöttük, akik új fészket, új búvóhelyet keresnek, mert számukra ez az élet rendje. Be kell vallanom, P. Sza­bót inkább sajnálom, mint megértem. De úgy is mond­hatnám, azért sajnálom, mert megpróbálom megér­teni. P. Szabó egy alapvető­en tisztességes rádiós, akit a szakma úgy általában be­csül(t). És volt egy lépése, melyet nem lépett meg, illet­ve amikor kellett, nem azt lépte meg, amit kellett vol­na. Amikor a 129 rádióst ut­cára tette a Csúcs-admi­nisztráció, felelőtlenül aláírt, s így vált felelőssé. Ez ­ahogy ő fogalmazta - több mint bűn volt, ez egyszerű­en hiba. P. Szabót nem azért hi­báztatom, mert aláírta a leg­jobb rádiósok jelentős ré­szének kirúgását, hanem mert akkor tette, amikor már tudnia kellett - volna! -, hogy a Boross, ezáltal a Le­zsák, s ezáltal a Csúcs­kompániának befellegzett. Vége. Ez olyan baklövés volt, mint Berecz János haj­dani könyve, melyet a rend­szerváltás előtt talán egy évvel adott ki, ellenforrada­lomnak mondva az 1956-os „sajnálatos eseményeket". Tessék meggondolni: mi­lyen elegáns lett volna be­állni a sorba 130.-nak, kivo­nulni, s most, pár hét után velük együtt visszatérni. Igen, talán van benne vala­mi, így, hogy maradt, meg­védett néhány ugyancsak jó rádióst, egy-két elviselhető és fontos műsort, kérdés persze, "hogy megérte-e az „áldozat". Ha ez egyáltalán az volt... Ő sem tudja, én sem tudom, hajlandóak lesznek-e együtt dolgozni vele a hamarosan visszaté­rő kirúgottak. Szerintem igen. Talán. És ezzel az ő sorsát le is zárnám, megje­gyezve: szerencsések va­gyunk, hogy nem kénysze­rültünk hozzá hasonló dön­tésre. Bár, ki tudja? Talán megmutathattuk volna, hogy tisztességesebb döntést hozhattunk volna nála. P. Szabó vallomásában akad egy-két szemre való mondat. Ezek izgatnak en­gem igazán. „Ha itthon va­gyok, ezúttal is figyelmezte­tem az érintett műsorkészí­tőket, és igyekszem »lecsil­lapítani« az Alelnököt." Ked­ves Olvasóm! Tessék elkép­zelni, milyen ideges lehetett ez az alelnök, ha már amiatt is úgy kellett lecsillapítani, hogy a lapszemlében Han­kiss Elemér nyilatkozatára is fölhívták a figyelmet. Egy­általán: miért kell egy alel­nököt lecsillapítani? De mindez eltörpül egy-két egyéb gondolathoz képest! Csúcs tavaly december­ben - a szűkebb vezetés előtt! - bejelentette a lét­számleépítés szükségessé­gét. Ekkor született kor­mánydöntés arról, hogy megszűnik a Rádió és a Te­levízió költségvetési támo­gatása. (Később, miután el­küldték a 129 főt, újra adott volt a támogatás, bár nem értem, miért és mire, hiszen nem lett volna szükség a pénzre, merthogy megtör­tént a karcsúsítás...) Mint P. Szabótól megtudtam, „az eti­kai-szakmai szempontok is csak a későbbi alelnöki nyi­latkozatokban kaptak hang­súlyt... ) A nagyközönség úgy tud­ta - úgy a fenét!! -, hogy kényszerű leépítésről van szó, a Rádió nem tud ennyi embert eltartani. Ezt a du­mát adta - akarta beadni! ­nekünk a kormány is, arról nem is beszélve, hogy állítá­suk szerint nem volt közük a rádiós ügyekhez. Csúcs is azt erőltette, hogy muszáj csökkenteni a Rádió dolgo­zóinak létszámát, mert... És most kiderül P. Szabó írásá­ból, hogy a kirúgottak esze­rint gyűltek össze a listán: „akik aláírtak, azoknak men­niük kell". Mármint azoknak, akik különféle petíciókat, tiltakozásokat írtak alá, vagy például felszólaltak egy-egy gyűlésen. Valahogy nem akar összeállni nekem ez a kép. Most létszámleépítés­ről volt szó vagy Magadás­ról? Én azt hiszem, jobb, ha tovább nem gyerekeske­dünk: itt egyszerűen arról volt szó, hogy a másféle gondolkodó, a kormánypárt nézeteitől eltérő nézeteket valló és a kormánypárt tag­jain kívül mások véleményé­re is kíváncsi, mások véle­ményére - is - adó rádióso­kat taszították ki a Pollack térre és a Bródy Sándor ut­cába. Még azt is elfogadom, hogy „az ellenzékieket", te­hát - elképzelésük szerint ­szocialistákat vagy szabad demokratákat. Tehát - ezt most a választás is bizonyí­totta! - a többség vélemé­nyét közvetítőket. Azokat, akik közelebb álltak és áll­nak az elmúlt négy év kor­mánypártjának stílusát el­lenzőkhöz, mint a nevezett urakhoz. Tisztelt Olvasóm! Nincse­nek illúzióim, de optimista vagyok, s reménykedem, ahogy szoktam. Talán el­képzelhető, hogy hasonló karcsúsításokra nem kerül sor ebben a négy évben. De remélem, hogy a kényszerű karcsúsítás azért megtörté­nik mégis, hogy négy évre feledni tudjam azokat, akik tudatosan vették el tőlem a kedvenc műsoraimat, s vet­tek el engem is a hallgatók­tól és nézőktől. Ne tör­lesszetek, de kérlek benne­teket, új Urak, adjatok vissza! Nekik... Gorjdolnánk-e, hogy Paul Verlaine őszi chansonjának Tóth Árpád gyönyörű fordításában megismert sorai 1944. június elején Kódolt üzenet formájában figyelmeztető fel­szólítást jelentettek a francia ellenállásnak: készülni, közel a normandiai partraszállás. „Les sanglots longs des violons de l'automne" (ősz húrja zsong,/Jajong, busong/A táion,) - szólt az első üzenet, s július 5-én követte a másik: „Bles­sent mon coeur cj'une langueur monotone" (S ont monoton / Bút konokon / Es fájón), ami azt jelentette: az Overlord terv indul; megsemmisíteni a német összeköttetési vonala­kat. Aznap este 10 órakor az angliai partokon megkezdőd­tek a partraszállás előkészületei. A kővetkező éjszaka kro­nológiája, az Overlord menetrendje így alakult: 1944. junius 5. 22 óra: Öt rohamhadtest konvojainak megalakítása az angol parton, amelyben 6939 hajó és uszály 130 ezer ember átszállítására vállalkozik a La Manche aknamentesített vízifolyosóin. 1944. junius 6. 0 óra 05: légi előkészítés; a Cherbourg és Le Havre kö­zötti partszakasz német ütegeinek bombazása. A légi úton szállított egységek bevetése: a 82-es és 101-es amerikai hadosztály indul el; 15 500 ember, 1682 repülőgép és 512 vitorlázó repülő. 0 óra 10: Az ejtőernyős felderítők bevetése. 0 óra 20-tól 0 óra 40-ig: A hidakra irányzott kommandós hadművelet, a vitorlázó gépeken szállított 6-os hadosztály bevetése. 1 órától 2 óra 30-ig: Egymást követő hullámokban az angol és amerikai ezredek ejtőernyős ledobása. 3 óra 20: A nehézfegyverzet és erősítés érkezése vitorlázó gépeken 4 óra 30: A 82-es amerikai hadosztály 505-ös ezrede be­veszi Saint-Mére-Eglise-t (a pertraszállás nyugati szakaszán) 5 óra 50: A hajoütegek söprő tüze a német állások ellen a partraszálló hajók és uszályok megérkeztéig. 6 óra: Légi bombázás; nehéz es közepes bombázó­gépek áthaladása a part menti erpsítmények fölött (1333 bombázó, 5316 tonnányi bomba). Ot perccel a partaszállás időpontja, a H-óra előtt leáll a bombázás. 6 óra 30: H-óra az amerikai egységeknek. 7 óra 10: A 2. amerikai Rangers ezred támadása a Hoc hídfőállásnál (Grandcamp Maisy és Vierville között). 7 óra 30: H-óra az angol egységeknek. 8 óra: H-óra a kanadai egységednek. Megkezdődött a rohamcsapatok, aknaszedők és a tüzér­ség folyamatos kibontakozása. A D-nap végén a szövetsé­gesek több mint 135 ezer embert tettek partra, hídfőálláso­kat létesítve a normandiai part mentén. A különböző szaka­szokon a célkitűzéseket nem sikerült egyformán elérni, s a partraszállás kimenetele a nap folyamán még kétes volt. Tízezer ember esett el vagy sebesült meg súlyosan ezen a napon, s ez a szám mégis kevesebb volt, mint amire a szö­vetségesek számítottak.

Next

/
Thumbnails
Contents