Délmagyarország, 1994. június (84. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-03 / 128. szám

10 KAPCSOLATOK DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1994. JÚN. 3. OLVASÓSZOLGÁLAT LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481460 Az újratemetésekről A Délmagyarország május 26-i, csütörtöki számának 3. oldalán József Attila újratemetése kapcsán gunyoros hangú Irás jelent meg. Tény, hogy több éve egymást követik az újratemetések: hazahozták New Yorkból Bartók Béla hamvait, hazahozták Karádi Katalint, a Horthy család tagjait a kenderesi családi kriptában temették újra, és legutóbb anyja és Jolán nevű nővére mellé temették József Attilát. De hazahozták és Esztergomban újratemették Mindszenty Józsefet is. Kár, hogy az említett cikk szerzője elfelejtette megemlíteni, miszerint az utolsó 60 év során volt egy világháború, egy 1956-os forradalom, voltak erőszakos kitelepítések, száműzetések, miközben politikai életünk ingája hol a szélsőjobb, hol a szélsőbal irányába lendült ki. Ezen 60 év alatt csak a mi szűkebb térségünkből százezrek, de lehet, hogy milliók kényszerültek elhagyni őseik földjét, és idegenben letelepedni. Ha a tisztelt cikkíró ma is ott él, ahol született, tartsa magát szerencsés embernek, de ne űzzön gúnyt azokból, akiket a politikai viharok menekülésre kényszerftettek. Gondolhatunk itt akár Kabos Gyulára vagy Szent-Györgyi Albertre is. Ismertem olyan magyart, aki a coloradóbeli Denverből csak azért jött haza öregkorában, hogy itthoni földben nyugodhassék, ha meghal. .Továbbá ismerek olyan magyart, aki Ausztráliából tért haza nem éppen fiatalon. Az én őseim és rokonaim közül sokan a határon túl vannak eltemetve, ki a temetőben, ki egy jeltelen tömegsírban. Nem ők távoztak a határon túlra, hanem a határ „költő-, z.ött" odább pár száz kilométerrel. Szívem szerint halálom után én is ott szeretnék nyugodni, ahol őseim vannak, de ez aligha válik lehetségessé. A történelem során számos esetben volt exhumálás és újratemetés, pl. Szent Istvánt, Árpádházi Szent Margitot, II. Lajos királyt, Rákóczi Ferencet vagy Kossuth Lajost is exhumálták és újratemették másmás okból kifolyólag, ezen nincs mit élcelődni. De a jelenkor viharai megszámlálhatatlan családot szakítottak szét, kergettek idegen földre. Ezek szomorú emberi sorsok, gyakran megrendítő tragédiák. Meg kellene követni azokat az embereket, akiket - akaratlanul megbántott. Ezt kérem öntől a magam és a többi hányatott életű honfitársam nevében. Dr. Koppány György i Hagyományaink Urnapi virág „Űrnapja - írja egyik művében Bálint Sándor - a szegedi eredetű Lányi-kódexben szentvérnap. A Szentháromság vasárnapját követő csütörtökre eső parancsolt ünnep." Valamikor ha dörgött-villámlott az ég, a Szentséggel körbejárták a falut, sőt, az egész határt, hogy a természeti csapások ne tegyenek kárt a vetésben, főként a már szárba szökkent kenyérgabona félékben. Másrészt pedig azért, hogy bőven teremjen a határ. „Az Egyház a nagyheti gyász miatt nem ünnepelhette méltóképpen az Utolsó Vacsora misztériumát, az Oltáriszentség szerzését. Bár csütörtök ősidőktől -fogva egészen napjainkig az Oltáriszentség emlékezetére rendelt nap; mégis sokáig hiányzott a Kenyér és Bor kiváltságos ünnepe." Ezt a küldetést tölti hát be Űrnapja, amelyet az eucharisztikus szellemiség az egyházi év legnagyobb ünnepei mellé emelte. Még századunk elején is az előkészületek közé tartozott, hogy felseperték, fel is locsolták az utat, amerre a körmenet elhaladt, sőt, a helység négy táján állandó (téglából), vagy ideiglenes (lombokból, később arra alkalmas anyagokból) úrnapi sátrakat emeltek. Itt fogadták az Oltáriszentséget. A sátrakat virágokkal díszítették, és dfszftik ma is, az Oltáriszentség elé pedig kislányok hintenek virágszirmokat. Az úrnapi körmenetben régen zászlóik alatt vettek részt a céhek, de eljöttek a pásztorok, illetve a nem katolikusok is. Míg legtöbb helyen pünkösdkor, Tápén Űrnapján bodzázták föl a kerítéseket, amelyeket száradás után elégettek, s hamuját jégkár ellen a gabonaföldre szórták. Az úrnapi sátrak díszítésében általában egy-egy család vesz részt vagy néhány kedves kapcsolatban élő aszszony, lány. A férfinép a zöld ágak beszerzésében, illetve a sátor elkészítésében szokott segítkezni, a virágozás az asszonyok és a lányok dolga. Ugyanők fontak kis koszorút az Oltáriszentségre (mindig hófehér virágokból), illetve hasonlókat az úrnapi kereszt és a lobogók csúcsára is. „Az Úrnapi szentelt, helyesebben az Oltáriszentséggel megáldott ág, virág, egyike a legtiszteltebb, legtöbbre tartott népi szentelményeknek." Tápai szokás volt, hogy a hazavitt úrnapi virágot a nagyházban lévő sublótra tették egy bögrébe, de tettek belőle az istálló horogfájára, a háztető alá, hogy a villám ne csapjon a házba, istállóba, ólba. Már elenyészett szokás, hogy az úrnapi virág füstjét nyavalyatörésben szenvedők megfüstölésére használták, másutt a főzetét szemmelverésben szenvedő mosdatására, súlyos beteg fürdetésére használták. A legismertebb azonban: „Abba a házba nem csap az istennyila, amelyikbe úrnapi virág van." Időjárási regula szerint: „Ha fényös az Űrnapja, dús kalászú lesz a kinyérgabona." Ehhez azonban még hozzá tartozik, hogy „Abban a földben is áldott termés várható, amelyből vittek az úrnapi sátor díszítéséhez pár szál gabonát, és azt a körmenet (megszentelődés) után visszavittek, ésa táblába hajították. Úrnapi virágot tettek a halott koporsójába is, általában a kezében lévő olvasó mellé. Az elmúlt évtizedekben mindennemű egyházi esemény tiltva volt, amelyek akár a falu belterületén, akár a határban körmenettel járt együtt. így veszett ki a Keresztjáró .napok évezredes szokása, a Búzanszenteló, a búcsúra való kereszt alatt vonulások sora, illetve az úrnapi körmenet mellett a Feltámadás kori gyertyás körmenet. Betiltották az úrnapi sátrak faluban történő állítását, így sok helyen még a templomkertbe se jöhettek ki. Napjainkra azonban egyre több településen a templomkertben felállított úrnapi sátrakban fogadják az Oltáriszentséget, sőt, Tápén már ötödik éve „kimerészkednek" az utcára, hogy a régi, évszázadon át megszokott házak elé emelt úrnapi sátrak előtt dicsérhessék a Kenyér és Bor színében megjelenő Oltáriszentséget. Ifj. Lele József Főfoglalkozású képviselőket! Május 19-én a Hági Közéleti Kávéházban a képviselők és képviselőjelöltek találkozó estjén dr. Kohán Józsefet megkérdezték, hogy miért szaporítja majd az eggyel több üres helyet a Parlamentben? A kérdést azért tette fel egy választópolgár, mert Kohán dr. elmondta, hogy van egy magán egészségügyi intézete, és a hét első felében majd a parlamenti munkáját végezné, a második felében pedig szakmájának, hivatásának élne, amitől nem tud, de nem is akar elszakadni. (Azóta problémája megoldódott.) Tény, hogy az állampolgárokat foglalkoztatja a képviselők státusa. Úgy látják, hogy a képviselő teljes egészében a politikának szentelje életét, ha már erre adta a fejét és megválasztották arra a négy évre. Az USA-ban is az a gyakorlat, hogy a politikusnak le kell mondania civil tevékenységéről, különböző igazgatóságokban elfoglalt pozícióiról. Nálunk is ezt a helyzetet kellene megteremteni. Pletykák keringenek arról, hogy képviselők megkapott, szerzett karrierjüket saját vagyoni jólétük gyarapítására használják fel, ezért politikai tevékenységüket csak eszköznek használják fel magángazdaságaik fejlesztésére. A józan paraszti ész is azt mondja, hogyan lehet egy fenékkel két lovat megülni? Sehogy! Egy munkát kell csinálni, de azt jól! Sok bába között nemcsak a gyerek vész el. Sok funkció között az eredmények is elvesznek, vagy netán meg sem születnek. Rang, hatalom és munka - mintha nem járnának karöltve egymással. A lakosság döntő része azt szeretné, ha olyan törvény születne, amely egyértelműen kimondaná: a parlamentbe beválasztott képviselők mandátumuk idején se közvetlenül, se közvetetten, semmiféle más, magángazdasági tevékenységet nem folytathatnak! Kizárólag főállású, profi politikusként éljenek és dolgozzanak, és csak a képviselői fizetést kapják! Talán még a különböző vajon hány? - bizottságokban való szereplésért se járjon többletfizetés. Ezzel elérhető lenne, hogy aki ilyen munkát vállal, és megválasztják, azt hivatástudatból tegye. Valóban szolgálja a választóit, a népét. Jól fizessék meg a képviselőket, de csak egy „rovatról"! Sokkal jobban el tudják majd hitetni választóikkal, hogy ők valóban az ország gondjait veszik vállukra, a társadalom javáért munkálkodnak. Ezen gyakorlattal előbb-utóbb kitermelődne egy profi módon politizáló réteg, és ezzel csak az ország, és mi, választópolgárok nyerhetnénk. Dr. Veress Sándor Két visszhang Május 31-i számunkban jelent meg Chikán Ágnes Szülők és gyermekek hányattatásai című írása, amely a szegedi dyslexiás gyereket nevelő családok gondjairól szólt. A cikk meglehetősen nagy visszhangot váltott ki: néhány szülő és pedagógus telefonon mondta el véleményét, és ajánlotta föl segítségét az egyesületnek. Hozzánk eljuttatott levelében párbeszédet kezdeményezett az érintettekkel az Oktatási és Ifjúsági Bizottság elnöke, Moldován Judit is. Pedagógusnapi rendhagyó recenzió A könyv, amelyre felhívom figyelmüket, rendkívül aktuális megállapításokat tartalmaz. Különösen fontosnak találom a fiatalokkal és az oktatással kapcsolatban leírtakat. Könyvünk egyik szereplője a 19. oldalon a következőket mondja: „A technika megöli az életben i{ szépséget, a romantikát, s a fejünk felett lebegő atombomba idő előtt megvéntti a gyermekeket... Azt hiszi, hogy a fiatalságot a tanulás érdekli? Ördögöt! Habzsolni akarják az életet addig, amíg lehet." írónk ezzel a véleménnyel nem azonosul. Szerinte a legnagyobb probléma az, hogy megmérgezték a fiatalságot jelszavakkal és téveszmékkel, hamis példaképekkel. Elítélőleg szói a vég nélküli televíziózás, illetve a határt nem ismerő szórakozás gyakorlatáról. A fiatalok neveléséről szólva említést tesz arról, hogy nem járatja egyetemre az a gyermekét, akinek ez az éves jövedelme egyharmadát is elviszi. A neveléssel kapcsolatos megállapításaiból idézek a következőkben is. „... a nevelőket annyira lefoglalta a mennyiségi növekedés, hogy ennek érdekében hajlandók voltak leszállítani a minőségi színvonalat." A 133. oldalon: „Nem is olyan könnyű beleképzelni magunkat annak a tanárnak a helyébe, akinek a tanítványai kést dugnak a cipőszárukha, vagy éppen fütykösökkel jelennek meg az órán. A tanár legtöbb idejét az köti le, hogy igyekszik megakadályozni a botrányt, s a tananyaggal alig tud törődni." És mi legyen a tanár dolga a helyesen (mi nem tudó 16-18 éves fiatalokkal? „Kit tegyen felelőssé ezért a képtelen helyzetért? Talán az elemi iskolát, amely megengedi, hogy egyik-másik gyerek a négy osztály elvégzése után ne tudjon olvasni, hogy ne tudja leírni a saját nevét? Vagy azokat, akik felelősek az egész nemzet vagy egy állam, egy város oktatásáért? Esetleg a gyerekeket, akiket a természet nem áldott meg különösebb tehetséggel? Lehet egyáltalán valakit is felelőssé tenni? Az egyetemeket, vagy magát a tanárképző rendszert, mert nem elég szigorúak a vizsgák, mert nem emelik a követelményeket, mert alacsonyak a fizetések, mert semmi törekvés sincs a tanerők jobb kiképzésére?" Szerzőnk idézi egy egyetemi tanár véleményét is: „A bűnözés növekedése bizonyos fokig a felnőttek példájának utánzása, és a kultúra jellegének tükröződése. Ez azt jelenti, hogy olyan kultúrában élünk, ahol az okos ember nem sokat dolgozik, nem nagyon erőlködik, s amelynek ez a gyerekes mohóság az alapelve: Ha megkívántad, vedd el!" És kicsit lentebb: „Azután itt vannak az ismétlők, a korosak, akik a hatodik osztályban már borotválkoznak... ... Az ilyen gyerek minél hamarabb szeretné befejezni iskolai tanulmányait. Neki az iskola hascsikarást okoz, s persze ő is az iskolának. Ez a tanuló gyakran cseréli iskoláit. Ez a tanuló rongálja az iskola berendezéseit. Ez a tanuló érzi, hogy ő nem tartozik az iskolához... ... O úgy érzi, hogy semmirekellő, vagy annál is kevesebb. S ha nem tudná - mi mondjuk, meg neki az iskolában. igv azután, ha kikerül az iskolábol, tekintélyt igyekszik szerezni magának a saját körében, még akkor is, ha ezért lopnia vagy ölnie kell." A 151. oldalon a szerző fgy vélekedik: a fiatalok az 'erősek' közé akarnak tartozni, akiknek sikerük van az életben, akik tele vannak pénzzel, akiket reklámoz a sajtó, rádió, televízió. Csakhogy sokuknak nem adatott meg a születésükkel a vagyon, a jólét, nem rendelkeznek különleges tehetséggel vagy ügyességgel, vagy tehetségüket, ügyességüket elsorvasztotta az iskolai rendszer, egy tehetségtelen tanár vagy az anyagi eszközök hiánya. Ezek vagy belenyugszanak az alacsonyabbrendűségbe, az állandó létbizonytalanságba, abba, hogy a társadalom peremén élnek... vagy pedig megpróbálnak kitörni ebből az ördögi körből." Ezekkel az idézetekkel ajánlom a figyelmükbe a könyvet, melynek a szerzője Randé Jenő, a címe: Szputnyik New York felett, és a Móra kiadó adta ki az 1960. évben. Barcsi Antal „Meglepetéssel olvastam a cikket a dyslexiás gyermekek szüleinek panaszairól, ugyanis ezekkel a problémákkal sem az egyesület, sem Demeter Sándor sem engem, sem a város Oktatási és Ifjúsági Bizottságát föl nem kereste. Föltételezem, hogy miként az oktatási bizottság nem ismeri az egyesület véleményét, úgy az egyesület sem tudja, hogy már hányféle módon próbálkoztunk a város dyslexiás gyermekeinek problémáit mindenki megelégedésére megoldani. Tisztelettel kérem, hogy a Közoktatási és Közművelődési Iroda szervezési segítségét igénybe véve, tartsunk egy megbeszélést az oktatási bizottság és az egyesület képviselőinek részvételével, ahol egymás munkájáról megfelelő információkat kaphatnánk - s ami a legfontosabb -, talán sikerül együtt megtalálnunk a szülők és a gyermekek számára legmegfelelőbb megoldást. Nekünk ez a célunk." A cikk megjelenése után arra kért bennünket az egyesület elnöksége, hogy részletezzük kronológiai sorrendben a szegedi dyslexiás osztály indításának történetét, nehogy félreérthető megvilágításba kerüljön - indokolatlanul -, a Tabán iskola, ahol végülis az idén valóban nem szerveződik első osztály. „Amikor szóba jött, hogy dyslexiás osztályt indítanak Szegeden, az 1993-94-es tanévben, akkor a Zápor kerti iskola jelentkezett fogadására. Önkormányzati határozat született azonban arról, hogy abban az iskolában egyáltalán nem indulhat ilyen első osztály. A beiratások időpontjában két iskola állt a diákok rendelkezésére, ám az egyikbe a szülők nem vitték gyerekeiket, a másik végül is nem vállalta az osztály indítását. Önkormányzati megkeresésre a Tabán iskola fogadta az osztályt, megteremtvea hirtelen jött feladat megoldásának feltételeit: az egyik ott dolgozó pedagógus szabadidejét föláldozva tanfolyami képzésen vett részt, a Zápor kerti iskolából pedig átvették a képzett tanttót. Számunkra is érthetetlen okokból azonban a 33, logopédus által kiszűrt és logopédiai osztályba javasolt gyermek szülei közül mindössze 11 élt a fölkínált lehetőséggel. Az 1994-95-ös tanévre tehát -feltételek híján - nem tudta vállalni az új első osztály beindítását a Tabán iskola. E magyarázattal egyúttal megköszönjük a Tabán iskola igazgatójának, tanítóinak és mindazoknak a segítségét, akik ügyünket támogatják." Köszöntő helyett Minden május utolsó vasárnapján emlékezett meg a magyar társadalom a háborúban elesett hősökről. A katonáról, aki parancsot teljesített, mert ez volt a kötelessége. Ezt tettük az idén is, de jómagam egy másik, és nem ismeretlen katona előtt szeretnék fejet hajtani. A gyermeki értelmek csiszolóinak lelkes hadserege előtt. A névtelen Katona, a PEDAGÓGUS előtt, aki a megfelelő társadalmi, anyagi és erkölcsi elismerésért vívott csatából számtalanszor vesztesként került ki. A „nemzet napszámosa" azonban dacból, vagy belsó parancsból mégis a közművelődés és oktatás közkatonájaként harcol. A pedagógusi pályán maradt, mert minden nehézség ellenére ezt választotta élethivatásul. Jó néhányan, a gyöngébb idegzetű szakmabeliek közül, sajnos belerokkantak. Még többen idő előtt feladták ezt a szélmalomharcot, búcsút mondva örökre a pedagógusi pályának. Férfi tanárt szinte elvétve találni az iskolákban, jövedelmezőbb állás után néztek. Elmondhattam volna mindezt pedagógusnap lévén keresettebb szavakkal is, idézve esetleg Gárdonyi találóan szép hasonlatát: „A tanító olyan lámpás, amely mennél inkább világit, annál inkább fogyasztja önmagát", de a tények makacs dolgok, a szomorú valóságon fölösleges szépíteni. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem könnyű a felnövekvő nemzedék erkölcsi nevelésében betöltött feladatuk és szerepük. A szülők elfoglaltságuk miatt sokszor nem figyelhetnek olyan mértékben gyermekeik tanulmányi előmenetelére és iskolai érvényesülésére, amennyire ezt szeretnék, vagy szükség lenne. Az iskola, a szülő és a pedagógus közötti együttműködés egyre inkább csak rövid párbeszédre vagy monológra szűkül. Hasznos, ha kölcsönösen segftik egymás munkáját, de ha baj van köztudott: nincs rossz diák csak rossz pedagógus. Aki nem csinálja, nem tudja, milyen nehéz a tanár munkája. Sokan csak a napi pár óra megtartását és azt irigyelik, hogy korán otthon vannak. Az éjfélig tartó dolgozatjavítást, a másnapi órákra való készülődést és a késő délutánokba nyúló tantestületi ülésezéseket nem látják. A pedagógusbérek ügyének túlméretezésével a közvéleményt sikerült ellenük hangolni. Nekik köszönhetjük pedig, hogy vidéki tehetségeink nem vesznek el; ki nyúlna olyan türelemmel az életben csetlő-botló és önmagát tehernek érző fogyatékos gyermekeink szárnyai alá, mint a segítőkész gyógypedagógusok? Ünnepnapon ne keseregjünk. Emelt fővel és buszkén gratuláljunk valamennyi pedagógusunknak. Az egész nemzet nevében köszönjük meg azt a sok okosan és hálásan csillogó gyermekszemet, a ballagással sem megszűnő őszinte gondoskodást. Ők mindennapjaink Hősei, ezért ne csak az ünnepnapon tisztelegjünk a Pedagógus előtt. Bányai Lajos