Délmagyarország, 1994. június (84. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-25 / 147. szám

14 JAMBUS SZOMBAT, 1994. JÚN. 25. Kovács Zoltán Századelő I. IRODALOM Fanni halála után hagyományai illetéktelen kezekbe jutván a hagyomány sajátossága, hogy kéz közé jutván a környéken minden gyanússá lesz s a törekvés ennek elkerülésére csak jobban beleforgatja az embert a mártásba, fokhagyma és tárkonyecet társaságában forogva aztán bánja már kutyául, miért nem olvasott mást, miért éppen a Kármán de késő, bár előre tudta, most állhat neki az egésznek újra, úgy kell nekem, annyi minden más is van, elszalasztott táncórák, nők s férfiak vegyest, csontkezével rázza Kármán a jelenvalót csak a jelen való tészi életemet, jó, nekem van időm kivárni, hogy kihulljon egy szem, aztán egyre több a töppedő ujjak közül, Trézsi, mint fogak a lanyhuló ínyből; van, ki lássa, hiszen nincs egyszerre halál, a rögzülésre elég egyetlen szempillantás, illetéktelen kezének magányos rebbenese a tetem fölött mi késztet e furcsa mozgásra...? II. SÉTA EGY KORFORDULÓN Jó kétszáz évvel előbb kettő nagyságos elme kart karba öltve ballagott (persze csak leveleik által, ahogy azok egy barátságos lóváltóhelyen egymás mellett megpihentek) s az idősebb, a báró így szólt: „Tanítani kéne helyzetem, mely Mahomet koporsójaként fellebeg s ahogy kötözni próbálom verssel, hivatallal, csak elpazarlok éveket, mfg gazdaságom gyarapszik egyre; sem költőnek, sem tisztviselőnek nem tartom és nem tartatom magam mégis, ügy váltjuk itt a szavakat mint afféle episztolérek..." s tovább is folytatta volna, de időközben a másik levélnek jött meg a szava: „Ha igy gondolod, még nem késő: az idő, az időnk épp' alkalmas a megsemmisülésre: nevünk és soraink még nem bogozódtak össze, sorra eltüntethetők szépen, marad a barátság meg a séta s aprócska szégyen talán, de nekünk lesz elég indokunk a hallgatásra..." az öreg azonban már messze mormogott „hallgatás", „hallgatózás", Ilyenek maradtak csak az állomás asztalán. III. AMADÉ TITKOS DILEMMÁIBÓL „mint a böffentés, csomókban öklendezem ki a szavakat: gyónás, savanyü belsőség ömlik a lapra, hol alaktalan megszilárdul, riasztva formázó kedvet, nyájas pihenőt, ki inkább kilovagol... (...) az arcom sem rándul mikor kedvükben sütkérezve hátul más szoknyákba kotrok s rímes disztichonnal bolondftok hasonszőrű 'versértő' bolondot s kiben épp' benne vagyok mikor eszem azon jár, milyen űton jutok oly sorhoz, mely után nem következik másik... (...) egyetlen megélhető dolog maradt csak hátra, amire várva pedig ügy gondoltam, vissza lehet nézni, feszítve, felhordva az éneket oly magasba, honnan abban a pillanatban befejezhetem, mikor aműgyis el kéne hagyni ez utolsó sorig véglgfrt éltemet..." Kolozsi László Három bagatell Egy férfi, mint Kant A férfi olyan csúnya volt, mint Kant, vállára terítette tweedzakóját - már esett. Megállt, megtörölte szemüvegét, nyakkendőjébe fogva a lencsét. Leintett egy taxit. Arra gondolt, hogy milyen jó, nyári esőben, kint a teraszon, este hat felé, Ecot olvasni vagy Bubert. De akár Kaffkát is. Megérkezett. Vizslája elébe futott, a kapuhoz. - Olyan nagyszerű - gondolta újra, pedig zuhogott már. Megpaskolta a kutya nyakát, amikor belépett. - Olyan nagyszerű - gondolta újra, és csak az a taxiból látott szőke, farmer-rövidnadrágos nő nem hagyta nyugodni. Olga a teával Olga várta. Teával. Kint a kertben ültek, a fehér asztal mellett. Hazafelé jövet már kigondolta, mit fog mondani. Szemrehányásokat akart tenni Olgának, mert úgy érezte, Olga nem játszott jól előző nap, már rögtön a darab elején, azt a mondatot, hogy: „bizonyára valami komoly dologról van szó", túl szentimentálisan mondta, mintha nem magyarázta volna el neki oly sokszor, e mondat, vagyis inkább az efféle mondatok, mennyire komikusak. Rá akart pirítani az asszonyra, kritizálni akarta, sőt már-már bosszantani. Rossz napja volt. De csak dicsérni tudott. - így kéne mindig - gondolta Csehov -, így kéne mindig! S fújta a forró örmény teát. A vulkánfíberbőröndös férfi Egyedül volt az üdülőben. Letette vulkanfíber bőröndjét, beült egy fotelbe és rágyújtott. Mire elszívta a cigarettát, bejött a sebhelyes arcú gondnok. - Az úr egyedül nyaral? A férfi bólintott. - Jobb most így - mondta. A gondnok magára hagyta. Felkapcsolta az állólámpát és kutatott a csomagjában. Elővette a könyvet, amit a repülőtéren vett és belelapozott. Elaludt a fotelben. Éjszaka ébredt. Ránézett a faliórára. - Fél három - mondta félhangosan. Heves vágyat érzett arra, hogy autóba üljön és behajtson a közeli városba, keressen valami zsúfolt szórakozóhelyet, ahol beülhet egy füstös bokszba és megihat egy pár pohár Ballentines whyskit. - Milyen nehéz - gondolta, pedig csak az első éjszakája volt. Mint a délutáni vihar, úgy közeledett felé a magány. Odakint még dörgött az ég. Újra rágyújtott, és arra gondolt, hogy ezentúl mégis könnyebb lesz minden. Ettől megnyugodott. Zoltán Csaba -Bányász J. István Kettecskén Bamba pofával löttyintettem a jégkockákat a poros fű közé. Csúnya voltál, de ez nem bántott senkit, apró bogarakat vakartam péppé a vádlimon. Te az arcodon tetted ugyanezt zöldes, gusztustalan csíkokat mázolva a karikás szemeid alá. A szökőkút zajos vizébe kacagva hulltak apró csöppgyerekek. Megfulladnak, kérdezted, de eszedbe sem jutott, hogy kimentsd őket, vagy legalább odacsámpázz tuskó lábaidon billegve és utánuk nyűlj a gyöngyöző buborékok közé. Sebaj kedves, megvagyunk mi így ketten, szeretjük az operettet, essenek rád jópofa elefántokok. A poharamban már megint jégkockák zörögtek, hiába löttyintgettem ki őket űjra és űjra. A tér kövén álmos galambok piszmogtak, ébresztő, tubicáim, csacsogtad, és apró kavicsokkal dobáltad őket. Hagyd már a nyomorultakat, morogtam, még célozni sem tudsz rendesen. Jobb is, ha nem te töltesz a poharamba, mert nézd csak, a fü már füstölög a szétfolyó nedűtől. Jepüjni akajok, jepüjni akajok, mint a szép nagy madajak, toporzékoltál a hátadon fekve, az emberek közömbösen figyeltek, csak egy kisgyerek nyújtotta feléd komoly arccal gázzal töltött lufiját. Mikor belekapaszkodtál a madzagjába, a lufi tétován megakadt, pirulva küzdötte magát fölfelé, talán még nyöszörgött is, megszántam hát gyufám lángjával, fél arcom sisteregve hamvadt bűzös füstté. Csodálkozva hajoltál fölém, arcod furcsán fekete, mosolyod merev, ujjaid kemény végével kíváncsian piszkáltad fosztó bőrömet, nanecsiklandozzámá. Inkább a poharammal törődnél, locscsantanál bele valami lét, mert ha nem tudnád, egy égési sérültnek sok folyadék kell, legalább annyi, mint annak az orrnehéz pacáknak ott szemközt, akinek bár semmi baja, mégis úgy nyeli, mint repedt bádogcsatorn a savas esőt. Mindig ez van, hogy is van ez, ja igen, ne bámuljatok ülepfejek, most minek néztek, most minek törődtök velem, a másikkal, ha máskor meg egyáltalán nem. A pofámnak kellett összeégnie ahhoz, hogy rám emeljétek kandi, lucskos tekinteteteket, bizony rohadt egy világ ez, édesem. Barátságos mackó cammog hozzám, csöndesen be van rúgva, mormogva a szájából lógó szál cigarettára mutat, szép mocskos a körmealja, lobogó gyufámra hajol, aztán, bár fölegyenesedik, valahogy mégis görnyedt marad, köszönőleg széleset int a karjával, egé$z testével, s tétig lehunyt szemhéjakkal batytyog el, párás, teli poharakat kívánok neked, néma cimbora. Elunom már a viaskodást az opálos jégkockákkal, csörgésük fölkavarja a bendőmet, lassan odébbkúszok, mint lomha gyürüsféreg, s hatalmasra tátott szájamon át harsogva buggyantok hordónyi alkoholt egy bokor tövére. Elég is mára a jóból, a kedvem, mint a szám íze, itt hagylak kedves, ez a nap se' kettőnknek kelt föl, búcszúzóul középnagyot csapok hatalmas fenekedre, s ha éjszaka esik majd az eső, akkor sírni fogsz, esőlé csorog majd végig kő arcodon s apró tócsába gyűlik lábadnál a talapzaton. M

ostanában reggelente vekker nélkül ébredek. Na nem mintha álmatlanságban szenvednék - egy csodába illő autóköltemény konkurál az ébresztőórámmal. Minden hajnalban - valamivel öt után - kedélyesen köszönti az első arra járó buszt; aztán a mellette elsuhanó kocsikat, bicikliseket, járókelőket stb. Mielőtt még arra kezdenének gyanakodni, hogy valami elcsépelt sci-fi históriával kívánom untatni önöket, fontosnak tartom közölni: Szegeden lakom, a harsány csatahajó pedig a kapualjban működő ügyvédi iroda minden bizonnyal szerény és tisztes életet élő tulajdonosáé. A jól nevelt „kis" kocsi minden reggel udvariasan üdvözli is benzinadó gazdáját: „Jó reggelt, ügyvéd Úr! Menetre készen állok." Az ügyvéd Úr piknikus alkat, de azért tudott varratni magának elegáns, békazöld zakót és pantallót. Egy apró, sípoló masinából autónyelven fogadja az adjonistent, megpaskolja a vasparipa nyakát, majd visszatér az íróasztala mellé „dolgozni". Biztos, ami biztos, szélesre tárja az ablaktáblákat, hogy a fárasztó munkából fel-felpillantva, a pompás látványon nyugtathassa a szemét. Meg aztán, sok a rossz ember manapaság... Néhány elintézett aktával később egy hetvenes nyugdíjas bácsi áll a kocsi előtt, egy vödörben vizet hoz, és fényesre sikálja a közben éktelenül kiabáló versenyJulesz Máté Monostori Kata: Lótanulmány paripát. Egyesek lókötőnek nézik, de, mintha mi sem volna természetesebb, szótlanul továbbsétálnak. A szomszédok már fel sem figyelnek rá: tudják, hogy csak a takarítóbácsi az. Az ügyvéd úr elégedetten szemléli, ahogy az „istállófiú" csutakolja a drága kincset, s néha talán még el is mosolyodik. Az öregúr hamarosan befejezi a munkáját, és ahogy jött, olyan szótlanul távozik. A sok nyerítésben kimerült akkumulátor végre megpihenhet. A szieszta nem tart sokáig: megérkeznek a cég társtulajdonosai. Az utca kanálisán behajózó három metálszínű karavellából még három békazöld ügyvéd úr száll ki. Az időközben katamaránná vedlett pacinak végre társai akadnak. A rövid élménybeszámolóból kiderül a múlt heti egyenleg: négy szanált vállalat, két csődbe jutott bodega és egy akasztott ember. Amíg a riasztókészülékek kvaterkáznak az útpadkán, odabenn kemény munka folyik. Addig-addig fúrja az oldalamat a kíváncsiság, míg végül rászánom magam, és belesek a nyitott ablakon. Az elém táruló orwelli képen négy varangyos béka - vagy talán négy ügyvéd úr?! - ül egy négyszögtörtént letes kerekasztal körül, és nagy tételekben cserélik az Eszmét. Kattognak az írógépek, percegnek a szövegszerkesztők, izzanak a faxok... Kinn a négy csintalan csatahajó önfeledten kerget egy-egy arra tévedő galambot, majd rákiabálnak egy óvatlan kerékpárosra, és megugatják a menetrend szerinti buszt: „Kérem, távozzon! A terület riasztóberendezéssel van ellátva!" Nincs mit tenni, a felszólításnak mind eleget tesznek, amit az illedelmes járgányok meg is köszönnek. A papírtengerbe elmerült ügyvéd urak egy időre megfeledkeznek paripáikról, és már én is kezdek hozzászokni a monoton zajhoz. Olyannyira, hogy csak sokára tűnik fel, hogy elhallgattak a tragacsok. Szörnyű gyanú gyötör: netán berekedtek, vagy esetleg afáziában szenvednek szegények. Kinézek az emeletről, és csodák csodája, a négy kocsi már az utca végén jár. Egy ideig arra gondoltam, hogy az intelligens autók megunták kevésbé intelligens gazdáikat, de nemsokára kiderült, hogy tévedtem. Négy ügyvéd úr állt pőrén az úttest szélén, és vadul integettek a padkán maradt szélvédőüveg-szilánkok közül.