Délmagyarország, 1994. június (84. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-25 / 147. szám

Talán minden különös rábeszélés nélkül is elhiszi nekem az Olvasó, mostanában szegény Pösze Lajosért aggódom leginkább. És persze Nahlik Gáborért, Csúcs Lászlóért, Pálfy G. Istvánért, és még sokan mások... Ugyanis egyszerűen nem értem, mit pöcsölnek annyit azzal a nyavalyás tizenkettizenöt millióval. Oda kell adni neki és kész! Komolyan mondom, dühít ez a kicsinyeskedés, ez a szarozás azzal a négy-négy és fél millióval. Hát tessék mondani: ennyit ér(-t) nekünk ez az ember? Négynégy és fél milliót? Na ne tessék már kinevettetni! Mert ha jól belegondolunk, Pösze a Szerencsejáték Rt. nagyfőnöke volt, aki igenis nagy pénzt csinál ennek a szerencsétlen és szegény országnak, hogy magáról a kormányzópárt alapítványairól ne is beszéljek! Pösze - akár a többi szerencsés értés vezető el tudta érni, hogy összegyűljön egy rakás pénz az állam kongó kasszájában, sokat tett azért, hogy ha már minden tele van, ez se maradjon tök üres. Mert mi tagadás, ez a lottó-totó-kaparósborítékos üzlet jól ki van találva, mondhati, kitűnő bizniszt örökölt a demokratikus kormányzás a kemenista világból. Mert csak gondoljunk bele! Miben bízhat a szegény, szerencsétlen ország szegényy szerencsétlen polgára? Úgy van - mi ketten nagyszerűek azonnal eltrafáltuk! - a szerencséjében! (Lottó, totó, kaparás, bontás, nem nyert!) Ugy bizony, kedves Olvasóm, a szerencsénkben bízhatunk leginkább, s lassan már csak abban, bár akadnak immár, akik a tehetségükben is bízhatnak. (Az elmúlt négy évben túl sokan akadtak, akik a tehetségtelenségükben is bízhattak, sőt!) A szerencse igen fontos dolog. Magam is megtapasztaltam néhányszor, ha nem lett volna szerencsém, semmit sem ért volna a valószínűsíthető, esetenként fellelhető tehetség. A szerencsével tehát jó együtt élni, de nem szerencsés úgy élni, hogy boldogulásunk kizárólag a szerencsénk függvénye. Márpedig a szerencsejáték épp egy ilyen kapaszkodó a szakadékba esett, s onnan kikecmeregni szándékozók számára. Mert hiába vagyunk tisztában azzal, hogy a lottóban nem több az esélyünk, mint a Trójai falónak az Epsoni derbyn, mégis ikszeltünk szorgalmasan, mert hátha! Hátha sikerül, hátha összejön, hátha egyszer gazdagok lehetünk, hátha egyszer emberhez méltóan elhetünk, kocsit vehetünk, házat, s utazhatunk. Nos, erre a „háthá"-ra alapoz a Szerencsejáték Rt., amiről persze sem a cég nem tehet, sem az éppen aktuális vezetői. Magam is hetente próbálok szerencsét, töltögetem a kollektív lottószelvényeket, várva a sikert, a végre öszszejött teljes sort, a 13 plusz egyet. De más úgy várni, hogy mindezt játékként játszom, egy telitalálat okozta sikerért, örömért, s persze a pénz is jól jön(-nel), s más úgy játszani, hogy a telitalálaton, s a megnyert pénzen múlik a sorsom, s a családom sorsa. Ilyenformán akkor is szeerencsés vagyok, ha soha nem fogok nyerni, erről ennyit. No de miről is szól a lottózás? Milliókról. Hetente növő milliókról. Mert ez a többmilliós várakozás olyanokat is belecsal a csapdába, akik egyébként matematikai tudásuk felhasználásával már réges rég kiszámították, hogy fél százaléknyi esélyük is alig van egy ötösre. Mert a kilencven az öthöz nem könnyű, sőt igen nehéz. Ezt azok is tudták, akik anno kiszámolták, hányból kelljen hányat eltalálni. Mégis magához húz ez a hetente nyúló mézesmadzag, szép lassan kizsebelve-a nagyobb többséget, egy-egy szerencsést pedig - mutogatható példaként! szupergazdaggá téve. Önként megyünk a harcba, magunk hajtjuk le a fejünket a pénzt ígérő nyaktiló alá, tehát nem ágálok én. Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mi a mozgatórugója a szerencsevadászatnak: nincs elegendő pénzünk, kevés a nyugdíjunk, reménytelenül élünk, akkor hát próbáljuk meg ezt, mint utolsó lehetőséget! Nos, jól tudom én, milliókra, sőt milliárdokra lenne szükség ahhoz, hogy a nemzet szegényeit egyenesbe hozza az allam, hogy érdemük szerint kereshsessenek a dolgozók, s életük eredményét jobban láthassák a nyugdíjasok, milliók pedig nincsenek. Úres az államkassza. Nincs miből emelni a minimálbéreket, nincs miből finanszírozni a nyugdíjasok nyögdíjait, a szerencsejátékon kívül mást nem tud adni az állam, örüljenek, hogy ez van, hogy legalább ez van. Én azt hiszem, a melósok és a kisnyugdíjasok - már bocsánat, de egytől egyig buták, ostobák, szó szerint hülyék voltak! Mert rosszul szerződtek! Nem rögzítették a kollektív szerződéseikben, s egyéb szerződéseikben, hogy mennyi végkielégítés jár nekik, ha... Most aztán itt vannak, végkielégítetlenül, filléres gondokkal küszködve, lottóban és kaparósban bizakodva, totóban és borítékosban reménykedve, ha egyáltalán jut még pénzük a szerencséjük kipróbálására!... De semmi gond, kedves Kisnyugdíjasok és fillérekből élők! Immár van remény arra, hogy eszesedik a magyar társadalom! A most leköszönök, a most „nyugdíjba" vonulók már okosabbak Önöknél: milliókkal elégülhetnek ki végleg, miközben ez még csak nem is a végső kielégítés számukra, hiszen élet- és munkaképesen dolgozhatnak tovább, mindannyiunk örömére... Hogy mi lesz Önökkel? Ne tessék aggódni, van remény: a lotto és a kaparós tovább él, mert a vezérigazgató nem vész el, csak átalakul. És ne tessék elfelejteni a reklámot: MILLIÓK VÁRNAK RÁ!.. A Vigadó sorsa, avagy : hogy a "mában gondolkod^ Privát városkép jak", racionálisan a gazdálkodási kényszert tekintve, egyre inkább azt hangoztatom: valamirevaló városban, ahol városképi jelentőségű Liget van, ott szerves tartozék a Vigadó jellegű szezonális kerthelyiség. Focipálya az van a közelben. A Kisstadion kőhajításnyira. Focipálya, kézilabdapálya, nem ez a lényeg. A Vigadó egyébként is privatizálásra kerül. Hogy mikor ? Hamarost. Úgy ősz tájékán. Sikerült elérni második nekifutásra, hogy a területet megosszák, telekkönyvileg, így a klasszikus Vigadós rész az összterület egyharmada marad. A többire a hírek szerint, pesti puhatolózás alapján igényt tart a szegedi önkormányzat. Meg akarja venni a kézilabdapályás részt. Ami kötelezően funkció megőrzésével privatizálható. Országgyűlésben döntöttek róla, a sportcélú létesítménynek sport célt kell szolgálnia. A dolog szépséghibája: a vendéglátós vállalati pálya ideiglenes jelleggel létesülhetett a vendéglátós célt szolgáló terület nagyobb részén. Az ideiglenesség most kötelező érvényt kap. Meg kell őrizni, kispályás focinak. Lehet, ezután a városházi dolgozók használják. A Vigadót a privatizálás után nem köti semmi. Mármint, hogy megmaradjon Vigadónak. A jelek szerint senkinek nem fontos, ősszel talán gazdára talál. A büfé rész. Mert a privatizációs ember következetesen így említi. A Liget eme históriai vendéglátóhelyének már neve sincs. Jóllehet Vigadó nem vész el - csak átalakul. Becsei Péter Nagy Bandó András Végkielégítés TÁRSASÁG KULTÚRA • IFJÚSÁG BŰNÜGY • SPORT Bizony, azért kár lenne, ha a legújabb szegedi vendégváró utikalauz nyomán a Vigadót keresné fel a nyári turista. A könyvecskében úgy vélem joggal - Szeged nevezetességeként szerepel a Ligetben régtől meghatározó vendéglátó hely. „ Miért pont a Vigadót nézed, a városban pocsékba ment éppen elég helytörténeti jelentőségű vendéglő . " szólal kollégám. Lehet, igaza van. De az újszegedi vidám esték, kedves emlékek színhelye több, mint valamelyik hangulatos, s ténylegesen hiányzó kocsma. A kíváncsiság munkál bennem: mi lesz a Vigadó sorsa? Lesz-e itt még valaha a Ligethez illő hangulatú sörkerti muzsika. Mint egykoron, amikor a mára nosztalgia együttesként emlegetett zenekarok szórakoztatták a fiatalok százait. Boncz Géza mulattatta abszolút amatőrként zenekari társaságban a Liget népét, kellemes tánccal fárasztotta magát a 60as évek fiatalsága Kréterék, alias „Kristály Karcsiék" zenjére. Koptatta máskor a dobot a kis Erményi, a kövezetet pedig a táncot hajtó sereglet. A Ligethez hozzá tartozik a Vigadó. Úgy vélem, illik ezzel, a históriában is szerepet kapó sörkerttel törődni a városnak is. Nagy egyetértést ez a vélekedés nem vált ki, például a Városházára, a vagyonkezelő és vállalkozási irodához tárcsázott telefon sem erről tanúskodik. Az irodavezető helyettes tényszerűen tájékoztat: a megyei vendéglátó vagyonaként kerül majd privatizálásra a Vigadó,a városnak nincs beleszólása a dolgokba. Egyébként az újszegediek éppen eleget panaszkodtak a hangoskodás, az esti zene miatt. Nem oly egyértelmű a Vigadó hiánya tehát. Valójában nem is jelent „ hiányt", hiszen létező vagyontárgy. A Csongrád megyei Vendéglátó Vállalatnál Éri Ferenc végelszámoló válaszol Valamikor családi programnak is beillett, végigsétálni a Ligeten. Belépve röpke pihenőre a Vigadóba, hallgatni koraesti élőzenét, kortyolva hűs sört, üdítőt. Az árnyas fák alatt végigsétálva most szomorú látvány fogadja az arra járót. A Vigadó rozsdás kapuja vastag lánccal van körbetekerve, bévül amerre csak látni mindenütt burjánzik a gaz. Tört üvegekkel romlásnak indult az egykoron zenekarnak helyet adó, de az évtizedek teltével „ téliesített " épület. A Vigadó, ahogy ma áll szégyenfolt a városban. Mondhatni, nem oly nagy a baj, hiszen nincs egyedül a szegedi épületek, közterek, vagy magánintézmények között, amelyek siralmasak. a Vigadóval kapcsolatos kérdésekre. így azután hamarost láthatom, mi a jelen, s miképpen ábrázolódik a jövő. A Vigadót akár már 1991-ben, az előprivatizációs törvény alapján privatizálhatták volna. Az értékesítés nem történt meg, mert az akkori szerződéses partner nem volt hajlandó szerződést módosítani. A-szerződés 1993. április 30-án járt le. Azóta, vagyis a tavalyi szezon elejétől csak a gaz, a nagy semmi uralja a Vigadót. A vagyonértékelés szerinti áron értékesítésre szánt Vigadó azóta nem jutott be a vendéglátó vagyontárgyainak ÁVÜ előírások szerinti értékesítésébe, az első üzletek közé a százak közül. A magyarázat a privatizációs megbízott szerint egyszerű: a Vigadó alapterülete túl nagy. Egyben nehéz lenne vevőt találni a közel 5 ezer négyzetméteres ingatlanra. Ráadásul a hátsó Fotó: Schmidt Andrea traktusban egy kézilabdapálya van, ideiglenes öltözővel, zuhanyzóval. Vállalati sportpályaként létesült. Igaz, ha jó az emlékezetem, úgy 1966 tájékán még e helyt egy hangulatos faépület állott, a Vigadó étkező részeként. Ezzel együtt is olykor szűkösnek bizonyult az egész Vigadó. Úgy, ahogy volt, 5 ezer négyzetméterestől. A privatizációs, önfelszámolást vezénylő megbízottal polémiába bocsátkozunk. Miután arra ösztökél,