Délmagyarország, 1994. június (84. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-18 / 141. szám

Mm 14 JAMBUS SZOMBAT, 1994. JÚN. 18. Bischof Sándor A világmeglátás rendező elve szélkorbácsolta víz csipkézi a köveket hullámokon bukdácsoló szellemi fellépésekben a jelentéktelenség bizonyossága levetett méltóságú igazságokat hajszol részelemek vízbefulladás előtt de szemben a világtapasztalás könyörtelen rendű szigora fokról fokra kitölti meglátása szakadásait A

hatalmas ...-i úti imaszoba mélyén megláttam egy üveges szekrényt, tele könyvvel, melyeket egységes kék csomagolópapír borított. E köteteket csodáltam, amikor a terembe lépett a kis kövér kínai. Többen fölálltak, úgy üdvözölték: alacsony fiatalember volt, állán gyér szakáll. Miközben a székekkel szembeállított alacsony asztal mögé került és leült, egyfolytában mozgott a feje. Messziről mindenkit üdvözölt. „Pamacs szakáll." Ezt mondtam halkan, és többen rám néztek. A mongolok titkos történetében van, hogy a nojonok örökké Ögödej nagykán szállása előtt tanyáztak. Amikor pedig Temüdzsin unokája kilépett sátrából és lóra szállt, ezek körülvették, és míg mindegyik a maga baját visítozta, szakállukat a nagykán Bakos András Almom a városról sárga csizmájához dörzsölték. Miközben a férfi a széken fészkelődött, megdobbant a szívem, és azt gondoltam, hogy mindjárt öszszeszakad alatta. így történt. A szék egyik lába hosszában kettéhasadt, egyik darabja a kárpiton áthatolva a kínai vastaghúsában állt meg. Mindenki fölhördült a meglepetéstől, amikor a férfi ijedt ábrázattal föltápászkodott és odanyúlt. Én, bár nagyon meglepődtem, hogy ez történt, mégis elröhögtem magam, mert eszembe jutott ez a szó: vastaghús. Sárga folyadék öntötte el a szobát. Visszamentem a szekrényhez, és megvizsI

gy volt ez mindig. Kékesi átlag kétévente egyszer fölbukkant; várt az iroda előtt munka után, vagy az éjszaka közepén rámtelefonált, esetleg véletlenül szembe találkoztunk az utcán. Ilyenkor aztán a következő néhány nap és éjszaka menthetetlenül egybemosódott, hajnalokon ittuk és beszélgettük át magunkat. Élvezettel hallgattam elképesztő történeteit, időnként irigykedve is. Néha olyan helyekre mentünk, ahová nélküle aligha jutottam volna be. Jól élt, járta a világot, s pletykák szerint a törvény által tiltott területekre is át-átportyázott. Erről azonban soha nem beszéltünk. És talán a legutóbbi találkozásunk volt az utolsó. A vadonatúj, elegáns kocsiban halkan szólt a zene. A motort inkább éreztük, mint hallottuk, de azt is alig. Kékesi sofőrje, fiatal, rövid hajú csinos nő, könnyed mozdulatokkal kormányozta az autót át alvó városokon és falvakon, végig csöndes utakon. - Mutatok valamit - csak ennyit mondott Kékesi, mikor elindultunk, és azóta egyfolytában megyünk, át az országon, miközben én el-elbóbiskolok, és fogalmam sincs, hogy merre járunk. Valamikor éjfél körül álltunk meg egy erdőben, egy kívülről kihaltnak tűnő kastély előtt. Az épülettől nem messze tó felületén tükröződött a hold fénye. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, a sötétből egy férfi bukkant elő. Biccentett Kékesinek, majd az ajtóhoz lépve kinyitotta előttünk. Beléptünk a hatalmas előtérbe, mely halvány fényű lámpákkal volt megvilágítva. A bejárattal szemben lévő lépcső felé indultunk. Szőnyegekkel borított folyosókon mentünk végig, a falakon festmények, a padlón itt-ott gondosan ápolt növények. A kastély a múlt században épülhetett, és aki rendbehozatta, nagyon sok pénzt költött rá. Végül egy ajtón belépve egy páholyba jutottunk. A lenti rész, mely a régi időkben talán báltefemként szolgált, két részre volt osztva, mint egy színházban, színpadra és nézőtérre. Előbbit erős fényű reflektorok világították meg úgy, hogy a színpadon lévő semmit nem láthatott a nézőtérből, ahol asztalok voltak szétszórva elhelyezve, látszólag rendezetlenül, de valójában úgy, hogy az Bányász J. István Kékesi színháza • Marcel Duchamp: A titkos zajhoz asztaloknál ülők mindent láthattak, ami a színpadon történt. A hófehér térítőkön gyertyák égtek, táncoló fényüknél pincérek sürögtek, megállás nélkül hordva ételt és italt a vendégeknek, akik láthatóan egytől egyig a felsőbb körökhöz tartoztak. Köztük meglepődve ismertem fel néhány hírességet, politikusokat, színészeket, befutott sportolókat. A színpadon közben folyt az előadás. A díszlet egy falusi padlást ábrázolt, ahol egy parasztruhába öltözött, középkorú asszony épp kirúgta maga alól a széket, nyakán megfeszült a gerendára kötött kötél, rövid ideig rángott még a teste, majd lassan elcsendesedett. Az asztalok között is elmélyült a csend, de csak néhány pillanatra, mert miután lehullott a színpadot eltakaró nehéz, vörös függöny és kialudtak a fények, rögtön újraéledt a monoton zsongás. A vendégek beszélgetni kezdtek, vagy a pincéreknek integettek újabb italokért. Meg akartam kérdezni Kékesit, hogy ez mi, de ő csak megrázta a fejét, hogy várjam ki a végét és egy poharat nyújtott felém. A függöny előtt egy férfi jelent meg szmokingban és disznó vicceket mesélt a közönségnek. Érdeklődve kerestem közöttük újabb ismert arcokat, s öt körül tartottam, mikor a függöny fellibbent és újra kigyúltak a reflektorok. A díszletmunkások a rendelkezésükre álló időhöz képest fantasztikus munkát végeztek. A kép egyszerű volt, de nagyon élethű. Egy mezőt ábrázolt, szinte éreztem a fű illatát, pár méter magasan párhuzamos vezeték futott két pónza között, és azokon túl is, valahova. Egy férfi állt a vezeték alatt, kezében vastag acéldróttal, aminek egyik végére téglát erősített, a másikat pedig szorosan a dereka köré tekerte. Mikor ezzel végzett, a téglától úgy fél méternyire megfogta a drótot, néhányszor meglendítette, fölnézett, majd a vezetékek felé dobta. Célt tévesztett és a tégla visszaesett, a közönségen csalódott morajlás futott végig. A férfi a földet nézte, megtörölte a homlokát, felemelte a fejét, keze lendített néhányat a téglán, célzott, dobott, a tégla átrepült a vezetékek fölött, húzva maga után a drótot, a tégla a másik oldalon már lefele jött, és a drót mindkét vezetékre fölfeküdt, feszültség alá került, szikrák csaptak ki, a férfi felüvöltött, teste megfeszült, a drót és az áram fogságában rándult néhányat, majd hirtelen elernyedt és a földre bukott. Az arcán vékony vércsík futott végig. Aztán ráborult a csöndre a függöny. Borzalmas volt, profin volt megcsinálva és nem volt semmmi értelme. Kezdtem nagyon unni. Az asztaloknál a férfiak feje kivörösödött a rengeteg alkoholtól, mozdulataik bizonytalanná váltak, előkerült a viccmester is, csattanóin hisztérikusan vihorásztak a nők. - Mi ez az állatság - fordultam Kékesihez, de ő továbbra sem válaszolt, kedvtelve nézegette a vendégeket, két tenyere közt görgetve poharát, előrehátra. A színészek közben átöltöztek, a függöny felgördült, a nézőtéren csend lett, csak néhány elkésett kacagás rebbent el. gáltam a könyvek vastag és vékony gerincét, a folyadék azonban itt is utolért, megérintette a lábom. Megfordultam, és láttam, hogy a padló már mindenütt átázott. Néztem, meg lehetne-e menteni a könyveket, a szekrényajtót azonban nem tudtam kinyitni, néhányan lihegve rám is kiabáltak, hagyjam békén, ha jót akarok. Tocsogva, befogott orral a kijárat felé mentem, s közben láttam, hogy az asztalon ápolt, nyöszörgő kínai nagyon lesoványodott. Kinyitottam a kaput, kiléptem az utcára. A

friss levegőn újra megjött a kedvem. Még nem sötétedett be teljesen! A város egyetlen közlekedési lámpájánál álltam, amikor mögöttem megállt egy autó. Tehénbőgést hallottam. De nem fordultam meg, mert emlékeztem arra az autóra, melyet egy másik városban láttam. Erre a kocsira lángokat festett a gazdája, igazi különlegessége azonban az volt, hogy ha vezetés közben sokáig egy irányban forgatták a kormányt, a kerekek közül tehénbőgésre emlékeztető hang hallatszott. Az a bőgés sokkal élethűbb volt, mint ez a mostani, ezért gondoltam azt, hogy egy másik ilyen autó áll mögöttem. Amikor azonban megindultak az autók, s az első elkanyarodott előttem, bebizonyosodott, hogy tévedek. A színpadon egy krómozott keretbe foglalt, szobányi méretű akvárium állt, színültig vízzel, alulról körbe megvilágítva. A keret csillogott az erős fényben, a hatalmas üvegfalak ragyogtak és a víz is kristálytiszta volt. Oldalt lépcső vezetett az akvárium tetejéhez. Nem részletezem a történetet, mely röviden abból állt, hogy egy nő az akvárium vizébe fojtotta magát, az üvegfalak mögött, a nézők szeme láttára. Volt egy pillanat, amikor mintha meggondolta volna magát, de aztán mégsem. Nem tudom, hogy oldották meg technikailag a dolgot, bár én a bűvészek trükkjeire sem bírtam soha rájönni. És azt sem tudom, hogy ezekhez az idióta történetekhez honnan szedték a színészeket. Csak azt tudtam, hogy kezd nagyon idegesíteni ez az egész. Fáradt voltam, és enni se nagyon ettem, hirtelen borította el az agyamat az ital. Mégis ittam tovább, hogy múljon az idő, közben a függöny újra és újra felgördült, majd lehullott, csattantak a poénok, a pincérek szaladgáltak az asztalok között, ürültek a formás palackok, csillogtak a szájakhoz emelt poharak, a hangulat jó volt, aztán végre vége lett. Kékesi csoszogva támogatott végig a folyosókon, bár rajta is meglátszott az ital, s közben fél mosollyal az arcán beszélt, szavai alig értek el a tudatomig. - Ez életem nagy ötlete. El sem tudod képzelni, mennyi pénzt hoz. Ez kell ezeknek. Hogy élesbe menjen a dolog. Es bizony élesbe megy, és ezt nagyon jól megfizetik. Akkor meg hadd szórakozzanak. És nehogy azt hidd, hogy bármiféle kényszer hatására jönnek a szereplők. Ó, dehogy! Sorba állnak, érted amit mondok? Sorba állnak, hónapokat várnak zokszó nélkül, csakhogy rájuk kerüljön a sor. Persze, hidd el nyugodtan, ők Is jól járnak. Itt mindenki jój jár. Természetesen én is. Ülj be - fejezte be, mert közben a kocsihoz értünk. Hátrafordultam, néztem pár pillanatig a torkát, a gégéjét, koncentráltam, hogy egy hatalmas ütéssel szétroncsoljam, gyűjtöttem az erőt az öklömbe és ütöttem. De az ital kiszívta az erőmet, s az ütésből csak egy szánalmas próbálkozás lett, Kékesi könnyedén hajolt el előle, s közben végig mosolygott. Podmaniczky Szilárd Feljegyzések A túlélő följegyzései-ről Thomas Bernhard legtöbb magyarul is olvasható írásában úgy jelenik meg a halál, mint egy szavannatűz utáni lidérces napon a túlélő, hihetetlenül fáradt zsiráf feje a bekormozott gallyak fölött. így jelenik meg A túlélő följegyzései című, '78-ban és '91-ben Frankfurtban, idén nálunk is napvilágot látott könyvében is, amelyben a megszokott, mély-lidércbe sodró szövegfolyam helyett rövid, számszerint 136 történetet találunk. A történeteket nevezzük itt inkább esetleírásoknak, amelyekben néhány sorban legalább egy ember különös körülmények között elveszíti az életét, vagy olyan csalódás éri, ami még az élet elvesztésénél is hoszszabb ideig kitart. A halálon túl persze már nem sokat csalódhat az ember, még ha tele is a feje várakozásokkal, variánsokkal, azért ez csöppet sem kegyes várakozás, hanem kegyetlen, minden józannak tetsző létokot fölborító várakozás; mindenképpeni veszteség. Thomas Bernhard 1952től 1955-ig Salzburgban, többek között mint bírósági tudósító dolgozott egy lapnál. A bíróságon pedig van mit hallani. Olykor megjelöli az esetleírás származási helyét, vagyis hogy kitől hallotta, de javarészt az az érzésünk támadhat, hogy az abszurd hírlapi értesüléseken kívül eleget merít a bírósági tudósítóként eltöltött időkből. Noha ez könnyen megtévesztő lehet, korántsem egy hírcsokrot tart az olvasó a keze ügyében. Azonban azt az irányvonalat sem szeretném túlerősíteni az írásokkal kapcsolatban, hogy szimbolikus értelmükben megmerüljünk, habár ez kétségtelenül csábító a nagy halálsűrűség hígítására. Az pedig megint felettébb becsvágyó állítás lenne, hogy egy kor halálozási keresztmetszete hű abszurditással rajzolja fel magát a kort. Szóval akad itt bőven csábítás, hogy mihez is kezdjünk A túlélő följegyzéseivel. Azt viszont mindenképpen hozzá kell számítani, hogy mindenki csak egy darabig túlélő, addig a pontig, ahol megszakadnak a följegyzések, holott, legyenek ezek a följegyzések érdekes döbbenetek, azért mégis arra az utolsó, meg nem írt önföljegyzésre lennénk kíváncsi bámulattal figyelmesek. Na ez a lehetetlen, meg az a sarkalatos pont is, ami miatt a följegyzések akaratlanul is a följegyzőt jegyzik föl tömör egymásutánban. Thomas Bernhard napszemüvegben Thomas Bernhard Hajnali vonat A hajnali vonaton ülve éppen akkor nézünk ki az ablakon, mikor afölött a szakadék fölött haladunk át, amelybe a vízeséshez kiránduló iskolai csoportunk tizenöt évvel ezelőtt belezuhant, s arra gondolunk, hogy mi ugyan annak idején megmenekülünk, mások azonban mindörökre halottak. A tanárnő, aki akkor csoportunkat a vízeséshez akarta vezetni, közvetlenül a salzburgi tartományi törvényszék ítélethirdetése után, mely őt nyolc évi börtönre ítélte, felakasztotta magát. Amint a vonat áthalad azon a helyen, a csoport sikolyában saját sikoltásainkat is halljuk.