Délmagyarország, 1994. június (84. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-18 / 141. szám

TÁRSASÁG • KULTÚRA • IFJÚSÁG • BŰNÜGY • SPORT DM-mozaik: a kivonulás évfordulóján Hazamentek a legények Fogadás. Az esemény, amellyel hazánk független­né válik, a Szovjetunió szá­mára is óriási presztizsnye­reséget hoz a világpoliti­kában - jelentette ki Antall József miniszterelnök csü­törtökön a Parlamentben, amikor fogadta Viktor Silov altábornagyot, a kivonuló Déli Hadseregcsoport pa­rancsnokát. 1991. jún. 14. Hamarabb. Az utolsó ka­tonavonat vasárnap, nem sokkal 22 óra után hagyta el hazánkat a záhony-csapi határállomáson. A szovjet alakulatok a tervezettnél két héttel hamarabb távoztak, a kivonás határideje ugyanis - a kormányközi megállapo­dás szerint - június 30. volt. 1991. jún. 17. Kivonulás, bevétel. A kivonulás megkezdésétől eltelt 15 hónap alatt csak­nem 35 ezer vasúti kocsi szállította a Szovjetunióba a Déli Hadseregcsoport esz­közeit, katonáit. Összesen másfélezer szerelvényt állí­tottak össze a mándoki és a tornyospálcai rakodóállo­máson, s indítottak útnak. A hatalmas mennyiség rako­dása és a százezer katona szállítása a MÁV-nak egy­A „ Szabadság napjaként " tartjuk számon azt a napot, amikor az utolsó szovjet katona elhagyta hazánk területét. Nevezetes dátum 1991. június 16-a, még akkor is, ha ezt a hétköznapok forgatagában könnyedén túllépjük. Az örökkévalóságnak tűnő „ideiglenesség" után reményeink szerint véglegesen elmentek a kényszerűen barátnak nevezett megszállók. A három évvel ezelőtti történést idézzük a Délmagyarország lapjairól. milliárd forint körüli árbe­vételt jelentett. 1991. jún. 17. Vissza, vetkőzve. Silov altábornagy gépkocsival ment át az átkelőhelyként szolgáló Tisza-hídon. A Déli Hadseregcsoport parancs­noka néhány nap múlva azonban civilként visszatér Budapestre, hogy mint a Fotó: Gyenes Kálmán szovjet kormány meghatal­mazottja részt vegyen a csapatkivonás pénzügyi kérdéseit tisztázó jegyző­könyv elkészítésében. 1991. jún. 20. Edzésben. Tartózkodnak­e még szovjet katonák Ma­gyarországon ? Ennek el­lenőrzését rendelte el teg­nap Annus Antal altábor­nagy, államtitkár, miután a szovjetek még hét objektu­mot nem adtak át a magyar félnek. Ráadásul egyes hí­rek szerint egy nappal a csapatkivonás befejezése után Mátyásföldön szovjet katonák reggeli tornát tar­tottak. 1991. jún. 21. Minden eladó. ... Jóma­gam szeretném a csapatki­vonulást a maga módján kommentáló kereskedő iga­zát látni: azt mondta, sze­rinte ezután jobban megy az üzlet. Orosz tányérsapká­kat, miegyéb rekvizítumokat árul. Gyanítom, az új Ma­gyarország ettől nem lesz gazdagabb. 1991. jún. 21. Függőjátszma. Drámai vi­ta után félbeszakadt a ma­gyar-szovjet csapatkivonás anyagi, pénzügyi kérdései­vel foglalkozó hétfői tár­gyalás. Silov tábornok me­reven ragaszkodott állás­pontjához: az aláírandó jegyzőkönyben, de még an­nak mellékletében se kerül­jenek megfogalmazásra a magyar igények. Ez gyakor­latilag azt jelentené, hogy az objektumok állagmeg­óvásának elmulasztásából származó tetemes károk ugyanúgy figyelmen kívül maradnának, mint az ugyan­csak nagy tételt - 60 mil­liárd forintot - képviselő kör­nyezeti károk. 1991. jún. 25. A világ egyre több or­szágában jelenik meg De­borah Dwork „Gyermekek sárga csillaggal" című könyve. A Yale-egyetem neves professzornője a legszörnyűbb rémtetteket írja le a történelem egyik legnagyobb népirtásáról, amelynek csaknem egy­millió gyermek esett áldo­zatul. A szerző bevezetőjében emlékeztet arra, hogy ez a szörnyű téma első gyer­mek-központú feldolgozá­sa, ami azért is fontos, mert ebben a vonatko­zásban „mutatkozik meg a legtisztábban a Holocaust brutális tébolya". Egy tel­jes népet bűnösnek kikiál­tani persze önmagában is nonszensz, de „három-, vagy hatéves kisgyerekek tömeges kiirtása érzékel­teti a legjobban, hová ve­zet a kezdetben csak kire­kesztéssel járó előítélet". A megrendítő könyv anyaga túlélők emlékezé­seiből és egykorú doku­Amerikai professzornő megrázó könyve A Holocaust és a gyermekek mentumokból áll össze. Az alábbiakban néhány jel­lemző részletet villantunk fel. ...A varsói gettó egyik sikátorában csontváz-so­vány kisfiú vonszolja ma­gát és gyengülő hangon ri­mánkodik: - Egy darab kenyeret! Az Isten szerelmére, adja­nak egy kis kenyeret! A közeli ablakból kinéző öregúr nem bírja tovább: saját szűkös adagjából le­tör egy darabot, lehajítja az aszfaltra. A gyerek hálásan fel­néz, mintha intene is, az­tán odazuhan a kenyér mellé és nem mozdul. - Ledobtam, fiam - kiált az öregúr. - Ott van mel­letted. A fiú továbbra is mozdu­latlan. A kenyérdarab mel­lett végzett vele az éh­halál. ...Pithiviers, Franciaor­szág, 1944 késő nyara. A Vöröskereszt egyik akkori alkalmazottja mondta el a szerzőnek: „A pithiviersi internálótá­bor egyik gyermekszobáját ürítették ki francia rend­őrök német parancsra. A közvetlen cél a pálya­udvar, a távolabbi egy megsemmisítő láger. Az egyik totyogós kislány fel­áll az ágyra, álmosan dör­zsölgeti a szemét - az ilyen akciókat általában hajnaltájt hajtották végre -, és elkezd játszani az egyik rendőr fényes síp­jával. A rendőr zavartan ellép, a szállítmány hama­rosan elindul utolsó út­jára..." Számos más európai országhoz hasonlóan, Hol­landiában is akadtak bátor emberek, akik legalább az apró gyermekeket meg akarták menteni. Ezt gyak­ran csak úgy lehetett meg­tenni, hogy a kicsiket el­szakították szüleiktől és el­vitték a veszélyt vállaló, emberséges keresztény családokhoz. Richárd Groe­newegen hágai nyugdíjas meséli a szerzőnek: - Azt mondtam a szü­lőknek, megmentem a kis­fiút, megvan már a helye. Ők zokogva arra kértek, még egy éjszakára hagy­jam náluk. Nem volt szí­vem nemet mondani. Más­nap jöttem, a lakás már üres volt, a család úton volt a gázkamra felé. (FEB) Nagy Bandó András Szerepjá tszók Ha elfogadjuk alapigaz­ságként, hogy az élet is egy nagy színjáték, s hogy szín­ház az egész világ, akkor azt is elfogadhatjuk, hogy a po­litikai élet is egy nagy-nagy színjáték, a Parlament pedig maga a Nemzet Színháza, jobbnál rosszabb szereplők­kel és óriási statisztériával. Mint színpadon is gyakran szereplő humorista, meg­próbáltam a színház, a szín­pad, s a szerepek felől meg­közelíteni a politikai tör­ténéseket. Ha a „szocializ­mus" időszaka egy túl hosz­szú időn keresztül, erőlte­tetten, igazi közönségsiker nélkül repertoáron tartott tra­gédia volt, akkor az elmúlt négy év alatt játszott nép­színmű akár egy sikersorozat első időszakaként is fel­fogható. A hajdani nagy szí­nészegyéniségek kapták be­nne a statisztaszerepeket, s az egykori nagyok árnyé­kában kényszerűségből meg­húzódó vagy alámerült szín­művészek játszhatták el a főszerepeket, beleértve az összes fontosabb melléksze­repet is. A rendező is közü­lük nőtt ki, a maga sajátos el­képzeléseivel, s azok meg­valósításával, illetve kísérle­teivel. Ha belegondolunk, na­gyon unta már a közönség azt a bizonyos régi-régi, túl­játszott drámát, hát még az akkori idők szerepjátszóit! Bi­zony-bizony idejét múlt darab volt, telis-tele a szocreál jegyeivel, s emellé már csak ráadásként jöttek a sze­replők, köztük megannyi ri­paccsal, akik legtöbbször nemcsak a szerepüket, ha­nem a becsületüket is elját­szották. (Az elődjeik között is volt már olyan - minden sze­repet egyedül játszó! - ko­pasz bonviván, akit már fény­korában is több darabban szerettek volna látni...) El kell ismerni, a négy évti­zedes színjátszás az utolsó évekre mégiscsak kitermelt néhány egészen jó képes­ségű tehetséget, akik a szak­ma nagyjaivá nőhették volna ki magukat, ha lett volna rá pár évük, nem vették volna le a darabot a repertoárról, vagy ha teszem azt, az új népszínműben is kaphattak volna valami apróbb szere­pet. Erre nem kerülhetett sor, mert jöttek az új tehetségek - bár azóta épp a tehet­ségüket kérdőjelezték meg legfőbb kritikusaik! -, kifüg­gesztették az új szerep­osztást, melyben a rendezői elvek értelmében csak sta­tisztaként lehettek,jelen, s legföljebb végszavazni hívták be őket a színpadra. Aki valaha is szerepelt színpadon, s mondjuk sike­rült is már ezt-azt elérnie a pályán, az jól tudja, hallatlan­ul jólesik az embernek a „be­jövő" taps, melyet csak az kap meg külön és kiváltképp, aki előző szerepeinek el­játszásával egyszer már kiér­demelte azt. En azt hiszem, ezt a bejövő tapsot az új főszereplők is megkapták. Nagy reményeket fűzött hoz­zájuk a közönség, s várták a folytatást. A tehetség persze sokféle­képp elemezhető valami. A tehetség látható és érzé­kelhető, észrevehető és érezhető a játékból, s egyéb jelekből is. Nos, a közönség és a kritika elégedetlen volt a mutatott játékkal. Mintha lö­työgött volna rajtuk a szerep. Érezhetővé vált, hogy nem testreszabott a szereposztás. Túlzott volt a rendező bizal­ma, olyanoknak osztott ki főszerepeket, akik képtele­nek voltak arra is, hogy négy év alatt megbirkózzanak a szereppel, talán nem is cso­da, hogy leszerepeltek, s belebuktak, s kis híján bele­bukott az egész színház. Mert ma már azt is tudni kell: csak az a színház képes megmaradni, amelyik meg­felel a kor elvárásainak, s olyan produkciót nyújt, amire bejön a közönség. A közön­ség pedig csak a jó dara­bokra és a fantasztikus ala­kításokra vevő. Elege van a színpadon egymást mar­cangoló figurákból, az ag­resszív, hangoskodó színé­szekből, a ripacskodva bo­hóckodó paprikajancsikból, s ha választhat, inkább tapsol a szépen, érthetően és tisz­tán beszélő, európai színvo­nalon játszó, tehetséggel megáldott, s a színház érde­keit maximálisan szem előtt tartó szerepjátszóknak. A tehetség egyéb jelei kö­zé tartozik az is, hogy a szí­nész tudja a szakmát. Hogy tisztában van dolgokkal. Pél­dául azzal, hogy a bejövő tapsnál is fontosabb a kime­nő taps. Mert a színpadi je­lenést köszöntheti bármek­kora taps és üdvrivalgás, ha silány az aznapi teljesítmény, a kimenő taps is szerényebb lesz, sőt, legtöbbször el is marad. Mert a szerepjátszók sikere múlandó. Ami hajda­nában népszerűséget hozott, az mára semmivé olvadhat, ha nincs mai produkció. Min­den este sikert kell csinálni, hétről hétre, évről évre. Nos, a közönség úgy döntött, hogy nem lesz kimenő taps. El is maradt. Pedig négy éve rendes kis bejövő taps dü­börgött... Az elmúlt négy év szerep­játszói sokszor hivatkoztak arra, hogy rájuk jött be a kö­zönség, hogy a magyar kö­zönség nagyobb fele őket tapsolja, s őket szereti, s íme, a végén derült ki, hogy az előadás végére majdnem mindenki kilopakodott a te­remből, átszivárogva a szomszédos - egykor nép­szerűtlen - színházba, majd­hogynem teljesen kiürült a ház, s észre sem akarták venni, hogy szinte teljesen üres széksorok előtt játsza­nak, ráadásul igen halványan és hiteltelenül. Most aztán kinyitott az új színház, egyelőre telt házzal megy az új darab, ha minden igaz, kettős szereposztás­ban, amit ugyan sohasem szeretett a közönség, de most akkor is ez lesz, s talán majd megszokják. A múlt négy év sztárszínészei sta­tisztaként asszisztálnak, vég­szavaznak és konstruktívan bírálják a szerephez jutott egykori statisztákat. A közön­ség ismét ünneplőbe öltözött, arcán mosoly, s bizakodva várja az előadást, remélve, hogy nem felújítás lesz, ha­nem egy teljesen új mű, mely a színészi játékot illetően őrzi a legjobb magyar szerepját­szók hagyományait is. Sze­rencsére súgó nincs, leg­alábbis nem látszik, az ügye­lő a helyén van, függöny fel. Akkor hát a bejövő tapssal meg is volnánk...

Next

/
Thumbnails
Contents