Délmagyarország, 1994. május (84. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-28 / 123. szám

SZOMBAT, 1994. MÁJ. 28. JAMBUS Komlódi Melinda: éj vagy és nappal Pópity Richárd Világítás I. Most hogy itt ülök a fényben az árnyék megint találkozik a toll hegyével a papír felissza és én ez vagyok de vétlen fénytelen ragyognak a sorok II. A szem felad a pupilla egyre tágul Fekete halak jönnek a növő résen át A távolság ujjaimban csak tőlük tudhatom merre vagy A ló sem hal meg csak mellém fekszik és fülel: félő be vagyunk csapva a madarakat is a szél kapja fel III. A padláson ültem délután és a vörös, ferde fényben jöttem le végül - a ház most is fordul, a kertünk sötétül; az este fürdéssel: megsárgult lapok színével a sápadt homlok ráncaiba gyűlt fenn a por; gombonként araszolok fel, hasadon olaj csorog IV. Reszkető ujjaink egyszerre eloldódnak az összesodort szalag surrogva bomlik széttekeredve: görbe vonal kígyózik az idő lassul dobban a test nehéz sóhajjal kinyíló végtelenségben aztán megint meg-megroppannak feszülő ujjperceink: a lazult szálak a világosban lázasan újra összecsavarodnak V. éj és nappal * hamvat fonó kezekkel a perc ezernyi gondolattal halkuló fényekkel te vagy: te emelsz fel Petri Csathó Ferenc Mese a kútban rézgarasok voltak meg egy torony árnyéka volt a tornyot aztán egy csikófejű fiú három üveggolyóért megvette a sebesült katonától a toronynak hét vaslakatja s hetvenhét füstifecske lakta meg egy manó meg három denevér fölészállt aztán százegy vasmadár s lett a torony helyén is pusztaság sivár halottfehér pedig a kútban rézgarasok voltak a katona zsebében üveggolyók a kiscsikófejü fiú kezében paprikáskenyér Bányász J. István Trabant gyertyával Csopakiné egy jó, forró fürdőre és egy nagy pohár limonádéra vágyott, amit egy hajtásra, mohón inna fenékig. Aztán még egyre, de ezt már apró kortyokban szürcsölgetné el, miközben jóleső izgalommal élné át a Dallas soron lévő részének váratlan, de mindenképp tanulságos fordulatalt. Estig dolgozott, s most rózsaszín Trabantjával pöfögött hazafelé a gyér forgalmú utcákon. A rádióból kellemes zene szólt halkan, simulékonyan. , Egy mellékutcából taxi igyekezett kifelé, pont Csopakiné orra elé, későn fékezve. Az asszony épphogy kitért előle, a kocsi vékony kormányát balra rántva. Csopakinének eszébe villant, hogy ha most karamwmmmmmmmmmemámmmmemmmmm A

szél kinn vadul zúgott, hullámos, sziklás hegygerincek nyúltak el mindenfelé. Megindultam a keskeny vágányú sínpáron át, ott, ahol a magas és szürke kőtömbök között csontfehérre mosta a víz a talajt, órákat gyalogoltam az emelkedőn, majd fölkapaszkodtam egy váratlanul ismeretlennek tetsző kőfejtéshez, a kemény szél ruhámat testemhez fújta, megálltam, arra gondoltam, hogy nem félek. (A sziklafalakat lenyűgözőnek és viszolyogtatónak találtam.) Aztán egyszerre csak a meredélyen megzuhant, szakadt a szél, hirtelen és pár pillanatra sötét lett, lenn a völgyben pedig rejtegetőbb, ám tisztább a zöld, és majd oldalvást kerülve az erdőhöz simult, s mint egy könnyű (leheletnyi) fátyol, végül szertefoszlott előttem a fűben. A felhő nélküli, délutáni ég ólmos csöndességgel ölelte körül az egész vonulatot; szeszélyes veszett telhetetlenség ugyanúgy volt ebben a „mozdulatban" mint intenzív lemondás, mintha valami képmás után vágyódott volna az üresség. Egyenletesen, alig is érezhetően sötétedett, sárgás fény szóródott a kőomladék hasadékaiba, lágyabb éleket kölcsönözve így a törékenységnek, mintha a megbánás nem emberi figyelme volna mindez. A kövek néma tanítók, elnémítják a megfigyelőt, s a mit tanulunk tőlük, javarészben továbbíthatatlan. Mivel a nagypapa az erdőben volt aznap délután, nekem is oda kellett mennem, és miért is szegültem volna ellen sugallataimnak, bizonyos voltam abban, hogy elvezetnek hozzá; igyekeztem engedelmeskedni hát, és ha nem is lehetek valami nagyon büszke rá, azt hiszem, azért bánkódnom sem kell, hiszen jól tettem, valószínűleg. Akkor észrevettem azt a négy alakot a szikes domboldal mögött a sötétlő fenyők gyökereinél, ahogy tétován álldogálnak. Nyitott tenyérrel csapkodtam a mogyoróbokor gallyait, a cserjéket meg a korókat, hogy azután elrejtőzhessek, figyelhessek és hallgassam a zajokat, a neszeket, melyekről már meg sem is tudom, mit jelent. Nem tudom, mi okból, az a társaság meggondolta magát és visszagyalogolt a kőfejtés alá. \/alójában nem gondoltam V semmire a világon, csak zavaros hangokat hallottam, valami megváltozott a csendben, én pedig füleltem, azt hiszem úgy, mint egy állat, mely összerezzen, és döglöttnek tetteti magát, de én nem szerettem volna sokáig így maradni megerőltetni azonban mégsem erőltettem meg magam, sőt, egyre inkább megszoktam a bolozik ezzel a csótánnyal, akkor kiszámíthatatlan messzeségbe tolódott volna el a forró fürdő, utána a nagy pohár limcsivel, s alighanem a Dallast is végzetesen elmulasztotta volna. Egyszóval, némileg ingerültté vált. Megállt hát, s visszatolatott a még mindig veszteglő taxiig. Kikapcsolta az övét, átkönyökölt a szomszédos ülésre, letekerte a nyikorgó ablakot, s a következő tanáccsal szolgált a személyfuvarozónak: - Járjál lovon, hülye ••••••••MHBMHHB helyzetem és majdnem elaludtam. Ebben a félálomban egyszerre csak azt láttam, hogy az erdő szélén anyám nevet rám, és közvetlen mellőle egy fölvert nyúl szalad felém; a lába el volt lőve, és a seb vörös színe a látvány realista kidolgozására késztetett, nem is tudom tényleg, valamiféle vigaszt vártam talán... Végre megjelent a nagyapám. Az éden sem édes otthon, gondoltam. Egyszerre émelyítő, meg rendkívül hideg és az egyértelműségétől kiábrándító, üres érzés is, amikor pillanatok alatt tisztában vagyok a tünetekkel...; a szív. Mondta a nagyapám mellém érve, de aztán még jó néhány lépést tett, hogy szemügyre vegye azt a társaságot. Ott álltak a hasadék előtt a völgyben, arra gondoltam, olyan ez, mintha az út vége volna, az az érzet, hogy az ember végiggondolhat bármit is, de majd hogy aztán ez az érzet is elgondolhatatlanná lesz -, minek is lenne vége...? Az egyjk leguggolt, azt néztem. Árvult hulladék ne legyen megint szeretetlen a kézben, mormoltam. Várjon, szólt még anyám elhaló hangon, a végén még minden jóra fordulhat...! S a szemembe könny szökött és elhomályosult a tekintetem. Az állat hároméves lehetett, mondta csendesen a nagyapám, azt nem hiszi, hogy most már tudna lélegezni, egy pillanat alatt bunkó, mert akkor kettőtök között lesz egy értelmes állat is! Ezekután, nagymértékben megnyugodva, felnyikorogta az ablakot, visszahajolt a kormány mögé, bekapcsolta az övét, s kék füstbe burkolva hagyta ott a becsületsértett taxist. Hazafelé még rávillogott egy szembejövő, ő meg automatikusan vissza neki, s ezzel egy időben lelassított ötvenre. Az már nem tűnt föl neki, hogy hazáig egyetlen rendőrrel sem talalkozott. létrejött számára a kiút... A

nnak a négy alaknak rozsdabarna szeme volt, azzal a fajta pillantással, melynek inkább a láthatárral, mintsem az eléje kerülővel akad dolga. Nem valami hideg rémfigurák ők, nyugtatgattam magam, ugyanakkor különös öltözékük arra csábított, hogy kezeimmel érintsem, hogy megtapogassam őket, tudva, nem nagyon illik embereket tapogatni...; de mégis, vajon miből vannak, miféle anyagból...? Hogy ugye nem a végtelen lepusztultság hátsó kuliszszáiból léptek elő most egy olyan tempóval, mely alkalmat ad számukra a tiszta megnyugvásra, s hogy így van idő, számukra, megállni...? Fényképezkednek, mondtam magamban akkor. „Aki nem gyűjt velem, az szétszór." Szerettem volna egy szederágat letörni. Esetleg szentjánoskenyeret törni, vagy szedret, csipkebogyót, egy kis gombát szedni az őszi nedvektől süppedő réten, jó lett volna bizony. Azok az emberek nem féltek egymástól, én úgy láttam, és szerettem volna elmondani nagyapának. A

z állat sohasem lehet „rossz", még akkor sem, ha olykor-olykor ezt mondjuk is. Ahhoz ugyanis, hogy valami rossz legyen, szellemre van szükség. Még akkor is, amikor egyes állatok „cselt" alkalmaznak, ez a csel teljességgel meghatározott módon, meghatározott alkalmakkor, s ennélfogva kényszerűen lép Leparkolt a ház előtt, megnézte óráját s megnyugodva látta, hogy tervezett esti programjából mindegyikre jut majd bőven ideje. Fáradtan sétált a lépcsőház felé. A ház előtti padon Töreki bácsi üldögélt gömbölyded tacskója kedvéért. Mosolyogva üdvözölte Csopakinét, majd huncutkásan hunyorogra hozzátette: - Bárki bármit is mond, jó kis autó ez a Trabant. Mer' ahogy látom, sötétben hazatalál világítás nélkül. Habár, ha meg nem sértem, én legalább egy gyertyát odabiggyesztenék a szélvédő mögé, hogy a többi autós azér' lássa, hogy jövök, ha jövök. működésbe. Egyetlen állat sem mutatkozott. A kuvik is hallgatott. Nem éreztem rosszul magam az erdőszélen, ettől rosszabbat is el tudtam képzelni. Megpillantottam a fényt a mozdulatlan, fémsúlyú lombokon keresztül, melyek mintha tényleg zöldpatinájú rézlemezekből állnának, semmi széljárás meg nem rezdítette őket, elsikló, halvány fényköröket láttam, és valamivel lejjebb a kavargó álmok színterét, mely mégis mintha a meg nem valósulás bánatát lehellte volna ott a félhomályban. Újra tudom hát, mennyi szomorúság van a születésben?, kérdeztem magamat. Minden öröm, szeretet, imádat, természet, zene, lelkesültség, és mindez telve rémülettel és félelemmel, elmúlással és fölkiáltásokkal. A vadvirágok apró, moccanó fényei és árnyai közt zörrenés és éles csicsergés haN'szott, azután gyorsan el is csitult a madár, talán egy szajkó. Őszi vadvirágok, megannyi éj nélküli csillag, a felhők hiányában szenvedő csillag, közöttük a négy alak, maga az elképesztő nyugalom, olyas, amit csak a „régebbi" és a*„természet" szó jelenthet az ember számára, olyas, amit csak étel és ital élvezete adhat, vagy olyas, amit még sohasem láttunk, de mégis mintha emlékeznénk reá, tán pontosabban...; igen, ez a látvány magával ragadott, talán mert lelkem mélyén őrzöm a hangokat, a robbanás lármáját, gondoltam. E

gyszer azt hallottam, vagy inkább olvastam valahol, amikor még úgy véltem, jó lesz, ha művelődöm, szórakozom, vagy ha agyoncsapom valamivel az időt, hogy az erdőben hiába hisszük, egyenesen megyünk, voltaképpen körben haladunk, ezért hát így indulhatott az a társaság is neki, gondoltam, körben jártak, mintha csak kerülnének egyet, de azt remélve, hogy majd egyenesen haladnak. Most már ez a négy alak örökké visszatér a kőfejtés alá...? Nagyapa, szaladtam elő a bokrok közül, a majomtej megtette a magáét...! Meg?, fiam, kérdezte nevetve, majd azt javasolta, hogy menjünk az erdőn át haza. Azt válaszoltam, hogy én még maradnék azzal a társasággal, de aztán mégsem követtem őket: nem a gondatlan jókedv, és nem is a pesszimizmus tartott vissza, egyszerűen nem tudtam őket követni. Egyedül mentem haza, gyötrelmek nélkül, üresen, kitisztulva az új reményre; most nem bánthattak akármi kínok, újra kezdődik a játék, gondoltam, ahogy már annyiszor történt. Solymosi Bálint Detonáta" Detonáta. ( Fotó: Veres Ferenc)