Délmagyarország, 1994. május (84. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-27 / 122. szám

PÉNTEK, 1994. MÁJ. 27. Az emberevő bacilus újabb kalandjai PANORÁMA 11 A brit egészségügy­minisztérium elutasította, hogy bejelentéskötelessé, vagyis központilag figye­lendővé minősítse a né­hány napja Nagy-Britan­nia-szerte ijedelmet oko­zó, üszkösödéssel járó betegséget, amelyet labo­ratóriumi vizsgálatok szerint az A-típusú Strep­tj^occus baktérium okoz. A szakértők véleménye vál­tozatlanul az, hogy a betegség ez évi előfordulásai „statisz­tikai torlódásnak" tekinthetők, de még beleférnek a statisz­tikailag elfogadható mértékbe. t\ laboratóriumi vizsgálatok szerint az eddigi megbetege­dések egymástól elszigetelt esetek voltak, amit az bizonyít, hogy a betegekből a baktérium eltérő változatait tenyésztették ki - vagyis nincs járvány. Az ijedelmet az okozta, hogy az utóbbi hónapban egy jól körülhatárolható körzetben, Gloucester megyében egyszer­re hét ilyen eset fordult elő, és három beteg meg is halt. Utána a sajtó kiderítette, hogy or­szágszerte több más hasonló eset is volt az év eleje óta. A legfrissebb áldozat kedden vesztette életét Londonban. Az emberhúsevő baktérium ügye közben, a jelek szerint, a sajtó szabad prédájává vált. A szerdán megjelent brit bul­várlapok - The Sun, Daily Mirror - tíz halálos áldozatról tudtak, és erőteljesen kon­gatták a vészharangot. Az úgy­nevezett komoly lapok ­Financial Times, The Guar­dian, The Times - hat halálos áldozatról tudósítottak, és párt­állásuktól függetlenül egyet­értettek azzal a kormányzati ál­lásponttal, hogy pánikra nincs ok. A The Guardian kihasz­nálta az alkalmat, hogy figyel­meztessen: mindenféle em­berevő bacilusnál sokkal veszélyesebb a dohányzás és az alkoholizmus, amely évente 100 ezer, illetve 30 ezer emberéletet követel Nagy­Britanniában, és akkor még nem is említették a közlekedés kockázatait. • Kistelekiek hívták föl a fi­gyelmemet dr. Bohnerné dr. Bihari Évára. A fiatalember, aki nem győzte dicsérő jelzőit sorjázni, miheztartás végett még hozzátette: ja, egyébként a doktornő már nyugdíjas. Má­sik, negyvenes földije viszont fölcsillanó szemmel tudatta velem, bizalmasan: neki min­dig is tetszett a doktornő. Ezek után sejtelmem se volt, milyen­nek képzeljek el egy férfiszívet nyugdíjas korában is megdo­bogtató orvosnőt. A csöngőszó hallatán vad ugatásba kezdenek a házőrzők. Szőke hajú, porcelán bőrű, kis­lányos mozgású háziasszony nyit ajtót, és a várón, a ren­delőn át tessékel be bennünket a láthatóan nagy műgonddal és hozzáértéssel berendezett la­kásba. Szinte magától értetődő természetességgel gördül be­szélgetésünk a tegeződő for­mába. - Mindig azt hittem, riport azzal készül, aki vagy nagyon öreg, vagy akinek nagyon izgalmas az élete. Rólam azért egyik se mondható el, mit is tudsz írni az én szürke sorsom­ról? - kérdezi az álszerénység halvány jele nélkül, miközben térül- fordul és vendégváró ha­rapni- s innivalóval tér vissza. Szemem megakad a közeli asz­talkán heverő angol nyelv­könyvön, s a jellegzetes kötésű fekete Biblián. • Napi olvasmány mind­kettő? - Eddig soha nem volt iga­zán időm egyikre sem. Ahány­szor elkezdtem angolt tanulni, Dr. Bohnerné dr. Bihari Eva Ha a mókuskerék lefelé billen „...éreztem, ezek az enyéim." mindig közbejött valami. Ha más nem, egy kanyarójárvány. A bibliaolvasás meg kell az embernek. Hívőként és nagy egyéniségek megnyilatko­zásaiból is tudom, mennyire segtt ez az életben. Nem olvasható azonban úgy, mint egy regény: elmentem hát a könyvtárban szervezett biblia­magyarázatra, ahol megtud­tam, egyáltalán hogy fogjak hozzá, mit hogyan értelmez­zek. • Úgy érzed, most különös szükséged van arra, hogy erőt meríts belőle? - Nézd, 30 éve élek Kis­teleken. Emlékszem, '63-ban, amikor nem volt sikk, hogy templomba játjon az ember, új jövevényként elmentem a misére. (Gondoltam, ismer­jenek meg az emberek teljes valómban. Ha elfogadnak, akkor nyertem.) Szóval, körül­néztem, és átöleltem az egész gyülekezetet: éreztem, ezek az enyéim... Hosszú évekig körzetben, majd az 1987-ben fölépült intézet reumatoló­giáján gyógyítottam a betege­ket, elláttam a kisteleki szak­rendelő vezetőhelyettesi teen­dőit, közben helyettesítettem a pusztamérgesi kollégát... Aztán jött a rendszerváltás meg az új „...örömet okozott, ha örömet szereztem..." (Fotó: Hárs László) vezetők. Amikor átadtam az intézet pecsétjét, iratait, kul­csait, az asztal túloldaláról jövő hang azt mondta: „Magát pedig, mihelyt eléri a nyugdíj­korhatárt, el fogom küldeni." Várok, amíg a bepárásodott szemüveg visszakerül a he­lyére... • Fájt? - Rosszul éltem meg, vá­ratlan volt. Életem legnagyobb megpróbáltatása. Bár így utó­lag azt mondom: igazuk volt. Itt az ideje? Tessék nyugdíjba menni. Aki régebben fönt volt, az most billenjen lefelé a mó­kuskeréken. Ezt elfogadni azonban annak nagyon nehéz, aki fizikai teljesítőképessége teljében van, tapasztalatokban gazdag, és tele van tervekkel... • Hány éve ennek? - Kettő. • Kezdjük az elején! Hogy indult ez a pálya? - Szegeden születtem, Bor­dányban nevelkedtem, a falusi orvos egyetlen gyermekeként, aki szívfájdalommal nézte Mi­hálffy kántortanító úr hat cse­metéjének önfeledt hancúro­zását. Azt hiszem, azóta vágy­tam nagy családra. • Ezt a hiányérzetet sike­rült később kompenzálnod? - Öt fiút szültem, négyet neveltünk föl. Igyekeztem azokat a nevelési elveket érvé­nyesíteni, amelyeket szüleim is tudatosan alkalmaztak velem, hogy ne váljak amolyan önző egykévé. Rákényszerftettek a munkára, a segítésre, örömet okozott, ha örömet szereztem a szüleimnek, másoknak... És mindig voltak meg nem való­sult álmaim. (Folytatjuk.) Chikán Ágnes POLITIKAI HIRDETÉS. POLITIKAI HIRDETÉS. POLITI KAI HIRDETÉS POLITIKAI HIRDETÉS, POLITIKAI HIRDETÉS, POLITIKAI HIRDETÉS • Az Odera melleti Frank­furtból visszatértünk Berlinbe. Megérte. Ottani, utolsó napunk délutánján kirándultunk Pots­damba, este pedig a Deutsche Oper egyik slágerelőadását, Donizetti Lucia di Lammer­moor című operáját nézhettük meg, kitűnő szereposztásban. Azután irány - Drezda. Ezúttal vonaton. Kényelmes, kétórás út, amelynek újfent „magyar vonatkozása" van: Budapest Euro-City a gyors­vonat neve...Szászország fővá­rosában pokoli a hőség. Az utcák feltúrva, állandóan aka­dályokba ütközünk, így azután a pályaudvar és a Hilton Szálló közötti mintegy 1500 métert taxival is bő fél óra alatt tesz­szük meg. Ott azonban kár­pótol bennünket a légkondi­cionált szoba, meg a hűtőszek­rényben lévő jéghideg üdítő (mint, például - a sör...) Kinézek az ablakon. Előt­tem lassan, méltóságteljesen hömpölyög az Elba. A túlol­dalon Dresden-Neustadt (Drez­da-Újváros), a parton csupa új épület, szállodasor, irodaház. Mindez az elmúlt négy évben épült, ahogy a szállodában hallom, főleg svéd vállalkozók jóvoltából. A másik oldalon már nem tárul elém ilyen szép látvány. A Frauenkirche (Mi­asszonyunk temploma) második világháborús romjai meredeznek előttem. Vagy 20 éve annak, amikor először jár­tam ebben a gyönyörű város­ban. Akkortájt még több romos épületet láttam, s maga a Zwinger, a város egyik legvon­zóbb látványossága is, igen­csak sérülten várta a látogatókat. A Frauenkirche bolgárok - lassan visszatérnek hazájukba, csak az afrikai és az ázsiai országokból érkezettek teszik ezt nehezen. Azt is megtudjuk, hogy jelenleg 1135 magyar állampolgár él és dolgozik Drezdában. So­kan „benősültek", mások állandó tartózkodási és munka­engedélyt kaptak, de, mint azt Schieferdecker asszony mond­ja, nincs semmi gond velük, jó munkások, megbízhatóak, lelkiismeretesek, pontosak, ő személyesen is ismer néhányat közülük, akikre szintén vonat­kozik a fenti megállapítás. Megkérdezem: milyen arányú a bűnözés a külföldiek körében? Tudniillik, Bonnban, Berlinban jóval magasabb, mint a németek körében. A válasz: ez a keleti ország­részben nem jellemző, mert jóval kevesebb a külföldi. A gondot az jelenti, hogy a külföldiek között (akik állandó tartózkodási engedéllyel ren­delkeznek) több a munka­nélküli, alacsonyabb a szakké­pesítésük, s ebből adódik gyakran a fenti statisztika. A szász városban inkább a már említett cigaretta árusok, az áruházi tolvajok jelentik a veszélyt. Ebben egyébként a románok járnak az élen. Ezt megerősíti Volker Lange úr is, a megyei bűnmeg­előzési osztály vezetője, aki jól ismeri az ottani helyzetet. Azt mondja, a rendszerváltozás után megnövekedett a bűnözés Németországnak ezen a részén is, elsősorban a szélsőjobbol­dali fiatalok randalírozása és az idegenekre, színesbőrűekre való támadások folytán. Nos, a rendőrség, a különféle társa­dalmi és karitatív szerveze­tekkel együttműködve, igyek­szik útját állni az ilyen erősza­kos cselekedeteknek. Szavai szerint, a rendőrség megle­hetősen gyatra technikai felké­szültsége ellenére is, eddig eredményesen vette fel a harcot a bűnözéssel. Röpke drezdai látogatásunk végeztével, indulunk a reptér­re. Kacskaringós, sok-sok aka­dállyal .teletűzdelt úton hala­dunk kifelé a városból. A leg­hoszabb utca: Ludwig Kossuth Strasse. Mondom a mellettem ülő lengyel újságíró kollégá­nak, hogy most a magyar utcán haladunk végig. Á, Ludvig Kossuth! Ismerem, mondja. 1848, teszi hozzá. Örülök, hogy ilyen tájékozott, rólunk. A drezdai repülőtéren Gerd Müllerrel futok össze. Ponto­sabban, a tömeg sodor össze bennünket, s ő bokán rúg. Me­rő véletlenből.(Ennek leírása azonban a tegnapi HDS & Délmadárban részletesen meg­található.) Kellemes repülőút, csodálatos táj. A München-i Franz Josef Strauss repülőtéren Lidia Zimmermann asszony, bajor-fővárosi kalauzunk vár bennünket. A lengyel szárma­zású, temperamentumos hölgy, egyszuszra elmondja, hogy mi vár ránk az elkövetkező két napban, felsorolja München összes nevezetességeit, tájé­koztat bennünket arról, hogy másnap este a híres madridi balett, a Teatro Espanol Bolero című előadását tekinthetjük meg. Kellemes fogadtatás, és meglepetés is egyben. Észre sem vesszük, hogy már München központjában vagyunk, pillanatokon belül elfoglalhatjuk helyünket az Eden Hotel Wolff kényelmes szobáiban. Kisimre Ferenc • Vendég voltam Németországban (4.) A harmadik állomás: Drezda felépítésére, vagy pontosabban újra építésére, a hatalmas költ­ségigények miatt gondolni sem lehetett. Most azonban nem­zetközi összefogással és álta­lános adakozással próbálják előteremteni az építkezésekhez szükséges anyagiakat. A Hil­ton Szálló halljában csokolá­déból készült téglákat árulnak, természetesen nem az építő­anyag-gyártásban szokásos áron... A közeli aranyművesnél pedig olyan karórát vásárol­hatunk, amelynek számlapján egy icike-picike kő díszeleg ­a Frauenkirche romjaibői épí­tették be az időmérő szerken­tyűbe. Ara? Nem hétköznapi! Vietnámi cigaretta árusokkal találkozunk az utcán. Olcsón kínálják a márkás amerikai dohányt. Ha „komoly" vevőt látnak az emberben, akkor behúzódnak vele a kapualjba, mert félnek a rendőröktől. A civilben járőrözőktől is. Merthogy, akkor kiutasíthatják őket az országból...Ezek a vietnámiak ugyanis, még a régi, a Honecker-rendszer ma­radványai. Abban az időben vendégmunkásként jöttek a baráti országba dolgozni, az egyesülés után már nem volt rájuk szükség, haza menni nem akartak, valamiből azonban élni kell. A tartózkodási enge­délyük viszont csak ideiglenes, félévenként hosszabbítandó, így, egyik napról a másikra élnek. Nem ők az egyedüliek. Angolaiak, kubaiak, etiópiaiak, A Zwinger főbejárata, Drezda egyik legtöbbet fotózott látványossága. s több baráti ország egykori gastarbeiterei is hasonló ci­pőben járnak. A több, mint félmilliós Drezdában nem okoznak gon­dot a külföldiek. Ezt már Ma­rita Schieferdecker-Adolph asszony, a helyi önkormányzat idegenrendészeti osztályának vezetője mondja. Az biztos, teszi hozzá, hogy az egykori vendégmunkások helyzete megoldatlan, de ez előbb­utóbb rendeződik majd. Az európaiak - lengyelek, szlo­vákok, csehek, magyarok. 8 OK, HOGY Miért szavazzon az SZ DSZ ielöitjére? g|I§P ­8. Hogy véget vessünk a társadalom megosztottságának. || • SZDSZ

Next

/
Thumbnails
Contents