Délmagyarország, 1994. május (84. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-25 / 120. szám

SZERDA, 1994. MÁJ. 25. KÖZÉLET 5 • Baráti segítségnyújtásban akkor sem volt hiány, amikor 1945 és 1949 között - a szlovákiai magyarokat űzték el szülőföldjükről, a kollektív (háborús) bűnösség szovjet alapelvének megfelelően. Egy Balatonkenesén, 1948. augusztus 30-án aláirt megállapodás záradékában ezt, a szinte lelkendező mondatot olvasom: „Amennyiben a magyar tagozat a csehszlovák delegációhoz fordulna vagonok kölcsönadása iránt, a csehszlovák tagozat ezt a kérelmet teljes mértékben pártfogolni fogja." Hát persze, csak menjenek a magyarok Szlovákiából minél hamarabb: kényszermunkára Csehországba, és áttelepültnek Magyarországra. Komisszárok törvénye' Jószerivel fél évszázad telt el azóta, hogy a minden harmadik szlovákiai magyart érintő „népmozgatás" megtörtént. És először tavaly mertek összegyűlni a falujukból ki-, és a határon átrakott magyarok. Mégpedig a naszvadiak. A helybeli búcsút használták ki arra, hogy összejöjjenek. Találkozót azonban az Érsekújvár melletti Udvardon rendeztek először, szombaton és pünkösd vasárnapján. A Zsitva-parti kis falunak a kitelepítés megkezdése előtt 6 • Kitelepített magyarok Pünkösdi találkozó Szlovákiában ezer lakosa volt: 94,8 százalék a magyar, és 5,2 százalék a szlovák. Ma 1041 magyar és 1012 szlovák lakik Udvardon. A faluból ötszáz magyart csehországi kényszermunkára vittek el, hétszázat pedig Magyarországra hoztak át. Helyükbe ugyancsak mintegy ezerkétszáz szlovákot költöztettek: Oroszlányból, Vértesszőlősről, Bakonycsernyéről, illetve Közép-Szlovákiából. Ezekben az években teljes egészében jogfosztott volt a szlovákiai magyarság. Falvaikban nem alakulhatott helyi irányító testület, hanem mindenütt a közigazgatási bizottság komisszárjai szabtak törvényt. Tevékenységük jelentős része volt, hogy közreműködtek annak kijelölésében, ki megy, ki marad. És ők tartották életben a rettegést a maradókban. Jó munkát végeztek, mert az általuk lerakott alapokra tartós félelem épült. Falai épp csak az elmúlt esztendőkben kezdtek düledezni, és szájzárai Udvardon csak a múlt hétvégén oldódtak fel. Szombaton délelőtt már száznyolcvan-kétszáz Magyarországra került udvardi gyűlt össze szülőfalujának, vagy anyja-apja szülőfalujának művelődési házában. Jöttek Tolnából. Baranyából, Békésből, Budapestről. És nehezen tudtak elszakadni a mikrofontól. Végre nyilvánosan, a „tetthelyen" mondhatták el, hogy „valójában a módosabbakat igyekeztek eltávolítani, meg a pedagógusokat. Az előbbieknek az ingatlanjára volt szükség, hogy odaadhassák a Magyarországról jövőknek, az utóbbiakról meg úgy gondolták, ha nincs értelmiség, megszűnik a magyarság is". „Egy hétig jöttünk a tehervonattal, de mindig csak éjszaka. Azt is csak Pesten tudtam meg, hogy Szarvasra kerülünk. A fiaim persze nagyon élvezték az utazást, valóságos kaland volt nekik. Akadt olyan, akit el kellett bujtatni a szekrényben, mert csak a szülei kapták meg azt a bizonyos fehér lapot... Azzal a transzporttal százötvenen érkeztünk." „Több magyar parasztcsalád már 1945 áprilisában megkapta az Ógyallai Járási Közigazgatási Bizottság határozatát, hogy azonnali hatállyal kiutasítják az országból, Magyarországra. Az írásbeli megindoklásban az szerepelt a kiutasítás okaként, hogy az illetők „nagy magyarok" (velky magyaron"). Mivel a magyar hatóságok nem fogadták be őket, több napon át Komáromban bolyongtak, az ottani Verkekben, a régi erődítményben tartózkodtak, a szabad ég alatt töltve a hűvös kora tavaszi éjszakákat. Nagy megpróbáltatások után végül is hazaengedték őket, de bútoraikat, ruházatukat, állataikat közben alaposan megdézsmálták. Ezeknek az atrocitásoknak a véghezvitelében jelentős szerepet játszott dr. Péter Imre, az akkori községi komisszár... „Hét évig nem kaptam útlevelet, de utána legalább egy fél évben egyszer mindig meglátogattuk édesanyámat Pozsonyban..." Nem vallottak szégyent A faluközpont egyik házának falán ott a kétnyelvű kőtábla, őrzi Malinovszkij marsall nevét, meg a dátumot, hogy mikor szabadította föl Udvardot. „Ezt a táblát lassan már le is lehetne dobni innen" - mondja a helybeli, miközben arra biciklizik. Viszont a hétvégén a helyben maradtak-kiteiepítettek találkozója valóban hozott egy kisebb felszabadulást a falu életében. Elmondhatták a közösségnek és a szétválasztott családokban, hogy kivel mi történt, és nyilvánosan vagy még csak baráti beszélgetésekben, néven nevezhették azokat, akik a korabeli törvényeket a nagypolitikában meghozták, és helyben pedig lelkesen túlteljesítették. Lakik még a faluban ilyen túlteljesftő ma is. Senki nem ment oda a háza elé tüntetni, nem dobták be kővel az ablakát. A találkozó mindenek ellenére az maradt, aminek szervezték: baráti kézfogás. El is jött az udvardi szlovákok közül a korábbi polgármester, Kis Ladislav, és a nagyon színvonalas helybeli szövetkezet egyik vezetője. 1992 óta magyar az udvardi polgármester: Száraz József. Ő mozgatta a találkozó megszervezését, járta a magyarországi falvakat és városokat: a fővárossal együtt ötvenhárom helységben élnek nálunk az egykori udvardiak, vagy leszármazottaik. És ahogy büszkén mondta, egy udvardi se vallott szégyent Magyarországon. Mindegyik megállta a helyét, némelyik még karriert is csinált, s most vállalati vezér, vagy éppen tábornok. Nem maradt el a koszorúzás se. Hatalmas emlékmű áll a falu parkjában. A helyiek szerint egy kicsit csehes, mert a magyar katona nem tartja olyan búsan a fejét. Az emlékművön a 14-es háború, a második világégés hősei; összesen majdnem százötven név. Némelyik családból az összes férfi. A családnév előtt ott az idősb., az ifjabb és legifjabb jelző... Erre az emlékműre írták föl a holocaust áldozatainak a nevét is. Beszédében a falu egyik vezetője külön megemlékezett róluk, elmondva, hogyha a másik táblára olyan katona neve lenne rávésve, aki részt vett a zsidóüldözésekben, akár mint legszerényebb parancsteljesítő, a zsidó szervezetek nem járultak volna hozzá, hogy a holocaust áldozatait ugyanezen az emlékművön sorolják fel: „Az Udvaráról áldozatul esett katonák között nem volt olyan, aki vallása, faji hovatartozása miatt üldözte volna felebarátját." A közös rendezvények közben a vendégsereg mindig eltűnt a rokonság otthonaiban. Néhányan talán elsétáltak régi házuk előtt, de megugatta őket a más kutyája. Ahogy az övéké is biztosan megugatta a bonyhádi porta előtt sétálgató, onnan kitelepített, emlékező svábot... Ez volt a program! Az új program pedig csakis a határok ellégiesítése, a „nemzeti ultrák" bedugaszolása lehet. Egy apró magyar falu Szlovákiában, a saját kezdeményezéséből és önerőből tette meg ebben az irányban az első nagy lépést. Zelei Miklós Elvtársak, sorakozó! Cím nélkül a CGE-ről Sokan (gy gondolták, fgy gondolják. Főleg úgy, hogy ezután majd lesz munkahely, fizetésemelés, szociális biztonság, ingyenes egészségügyi ellátás, ingyenes oktatás, meg ilyesmi. Ahogy annak idején megszoktuk. Akadnak olyanok is, akik azt hiszik, visszatér az egypártrendszer, funkcióba kerülnek a hűséges pártkatonák. Mint régen. Ahogy az már történelmi sorsfordulóknál lenni szokott. Pedig a program, az ígéret nem éppen erről szól. Semmiből csak semmit lehet osztogatni is. Azt is módjával. A piacgazdaság, a magántulajdon szent, és a fó játékszabályokat a meghozott törvények garantálják. Valamit persze lehet, kell is, fognak is csinálni. Már a jelenlegi stílus, a szándék is jó pontokat szerzett. Az egypárti puha diktatúrából kinőtt szakembergárda. Az olcsóbb állam terve. A nyíltság és nyitottság, privatizációtól kezdve a nagy elosztórendszerek reformjáig. Főleg a termelés fokozása. Tessék elhinni, ez az ország azé, aki piacot szerez neki. Mindenesetre most még nem heverte ki az ország sem' a győzelmet, sem a vereséget. A második fordulóra vár. Közben ugye a túlköltekezett, kicsi pártok lázas buzgalommal próbálják rendezni adósságaikat. Legjobban mégiscsak a nyomdák, a médiák, meg aztán a WC-ket is ellepő, beborító színes plakátokat megrendelők (10 százalékos közvetítői díj fejében?) jártak. Ők biztosan és nyugodtan kibírják a következő választásig. Sz. Lukács Imre H Azért cím nélkül, mert a francia Compagnie Generale des Eaux (CGE) víz- és csatornahálózat-fejlesztési pályázatának sorsáról megjelent írások címei a május 12-i önkormányzati ülést követően bizonyos evolúciót mutatnak, mely folyamatba az általam elmondandók nem okvetlenül illeszthetők. A „Milliókért vett szavazatok?" című beszámolót a Délmagyarországban a „Tisztességtelen vagyonkezelés", a „Függetlenek (ismét) a vagyonkezelésről" és végül az „Érvek, híresztelések helyett" című cikkek követték. Hasonlít a címek üzenetében beállott változás ahhoz, amely a Napóleon visszatéréséről tudósító párizsi lapoknál volt annak idején megfigyelhető: negatív tartalmuk fokozatosan ment át hódolatba, ahogyaft a császár közeledett a főváros felé. Nem kívánok hódolni, legfeljebb a tényeknek, melyekből néhány általam lényegesnek tartott még nem került felszínre. Miután az előbb említett cikkekben a „konzervatív frakció" tagjai számára nyújtott előny áll az utalások középpontjában, nézzük meg közelebbről, mely képviselők milyen arányban jutottak lehetőséghez a nevezetes alku során. Az arányok érzékeléséhez azonban elengedhetetlen emlékeztetni arra, hogy Szeged polgárai 1990-ben 27 választókerületből küldtek képviselőt az önkormányzatba. Ez a 27 képviselő a város valamennyi lakójának érdekeit hivatott méltányosan egyeztetni. Az egyeztetés a szóban forgó esetben úgy alakult, hogy a 27 választókerületi képviselőből 8 részesült az elosztásra szánt 100 millió forintból 71 millió erejéig, mely summát közvetlenül választókerületeik problémáinak megoldására használhatják. További 31,3 millió forint városi (közös) gondok enyhítését szolgálja. A 71 milliót kapott 8 képviselőből 7 az MDF, egy a KDNP- frakció tagja. A 31,3 millió abban a problémakörben került beállításra, melyben elsősorban MDF-képviselők érintettek. Kimaradt a 71 millió elosztásából 19 választókerületi képviselő, azaz hozzávetőleg 8 liberális, 5 független, 3 szocialista, 2 KDNP és 1 MDF szenátor. Az elosztás enyhén szólva aszimmetrikus, a lakosság jelentős részének hátrányos megkülönböztetését eredményezi. Például: a 12 választókerület a rendelkezésére álló 5 millió forinthoz kapott 11,5 milliót, a 13. a hárommillióhoz és a 14. a négymillióhoz semmit. A 19. választókerület a rendelkezésére álló 1,33 millióhoz kapott 9 milliót, a 20. az ugyancsak 1,33 millióhoz semmit, és (gy tovább. Úgy gondolom, az adatok önmagukért beszélnek. Tekintve, hogy a „konzervatív" fogalmába beletartozik a „megfelelő eljárással megóv" körülírás, nem érzem pontosnak azokat az utalásokat, melyek szerint a konzervatív frakció, illetve a konzervatív képviselők kapták a fentiekben leírt összegeket. Az MDF kapta! Nem pontosak az utalások, mert látható, hogy sem az eljárás nem volt megfelelő, sem az (érdek)megóvás nem teljes körű (egy párt nem csupán azokban a választókerületekben érdekelt, amelyekben éppen képviselője van), és végül az sem igaz, hogy konzervatív képviselők nem szenvedtek hátrányt az eljárás következtében. A konzervatív frakcióra való utalás ebben az összefüggésben arra emlékeztet, mintha valaki nitrogént adagolna a fuldokló asztmásnak, tudván, hogy a nitrogén a levegő 78 százaléka. A fuldoklónak oxigén kell, a város polgárainak pedig méltányos érdekegyeztetés. Horpácsy András önkormányzati képviselő • A város polgárainak - tény - méltányos érdekegyeztetés is kell, ám elsősorban pénzre volna nagyobb szükség. A történet tényleg arról szól, hogy 8 képviselő ki tudott „gründolni" összességében 71 millió forintot a saját körzetének, a többi pedig nem? Mert ha igaz, akkor az őszi önkormányzati választások kapcsán Szeged polgárai nyilván e dolgot is mérlegre teszik, amikor az urnák elé járulnak. (A szark.) Díszmagyarok és gyászhuszárok H Sokszor hallhattuk az elmúlt években: a magyar nép által szabadon választott Országgyűlés többségének támogatását élvező kormány erejét megfeszítve munkálkodna hazánk fölvirágoztatásán - de sajnos meg van kötve a keze. Egyes alapvető törvények elfogadásához kétharmados többségre lenne szükségük, de bizonyos „elemek" (legtöbbször a „hazaáruló" szó valamely változatát említették velük kapcsolatban) többször megakadályozták ezt. Mostanában azonban ezt halljuk: a magyar nép által szabadon választandó Országgyűlés többségének támogatását élvező kormánnyal szemben egy erős, legalább a mandátumok 34 százalékát birtokló ellenzéknek kell fölállnia. Öröm látni, milyen gyorsan fölfedezik az alkotmányos „fékek és ellensúlyok" fontos^ ságát azok is, akik szerint eddig csak „kerékkötők", „kutyaháziak" és más effélék ültek az ellenzék padsoraiban. Már csak egy kérdést illene tisztázniuk: mit tenne az a „több mint egyharmados" tábor a parlamentben? Igennel szavaznának a többség javaslataira? Hiszen ők mindig a magyar népet szolgálják, az pedig bölcs, tehát jó kormányt választ... (legalábbis ezt hirdették a közelmúltban). Vagy talán mégis arra kell a 34 százalék, hogy megakadályozzák bizonyos törvények elfogadását? Hm... Ezek szerint mégsem mindig nemzetárulás a nemleges szavazat? A - ma még - kormánypárti „urak" éveken át csekély értelműnek és kártékonynak tekintettek mindenkit, aki nem hitte el: ha valaki díszmagyart ölt magára az automatikusan okosabb is lesz annál, aki az egyszerű angolszövet öltönyt kedveli. Itt az utolsó lehetőség, hogy abbahagyják a föntebb említett, önellentmondásos, tehát hazug propagandát. Négy évvel ezelőtt a hárompárti kormánykoalíció 165 + 44 + 21, azaz 230 képviselője, az 59,58 százalékos parlamenti többség mögött a pártlistákra leadott szavazatok szerint a választók 42,92 százaléka állt. Ez emlékezetem szerint elegendő volt ahhoz, hogy a kormány éveken át hangoztassa, a nép többsége őket választotta, az ellenzék padsoraiban ülők méltóztassanak ezt végre tudomásul venni és csöndben maradni. Ha most egy másik (egyelőre csak föltételezett) koalíció megszerezné a legutóbbi közvélemény-kutatások alapján megjósolt 270 mandátumot és (gy 69,99 százalékos többsége lenne, a szavazók 52,71 százaléka által támogatva, az valóban katasztrófa lenne? Vagy jobb lenne ennél egy „51 százalékos" kormány, a választók mintegy egyharmadának akaratát képviselve? Élén egy, a törékeny parlamenti többséget - szó szerint - minden áron összetartani kívánó vezérrel? Ezt már ismeijük. Most nem a „kétharmad" a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy legalább egy ideig valódi többség, a szavazásra hajlandó magyar állampolgárok többsége állna a kormány mögött. A magyar választási rendszer^ ennyi szavazatot szinte automatikusan erős parlamenti többségre vált át: a relatív többségből abszolút többség lesz, az egyszerű többségből minősített többség. Négy évvel ezelőtt e szabálynak köszönhette a „legnagyobb kormánypárt" a hatalmat, most ez másoknak kedvez. Ha teljesen jogszerű és „a nemzet érdekeinek megfelelő" volt az 1990-ben mért alig 43 százalékos támogatottsággal négy éven át uralni az országot, beszedni az adókat, és hatalmas belső államadósságot fölhalmozva a bevételeknél jóval több pénzt elkölteni, akkor miért ne kormányozhatnának mások is jogszerűen, ha elnyerték a választók 53 százalékának bizalmát? A végromlással fenyegető gyászhuszárok pedig szépen, csöndben búsuljanak és reménykedjenek: egy új, demokratikus polgári rendszer akkor tekinthető megszilárdultnak, ha már a második szabadon választott kormányzat is megbukott. Ha már mindenki tudja, mi a kormányzat fő feladata és mi az ellenzéké - és azok általában ezzel is foglalkoznak, csak néha-néha merengenek könnyes szemmel „hajdanvolt nagylétük" fölött. Jankó Attila önkormányzati képviselő