Délmagyarország, 1994. május (84. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-14 / 112. szám
Egy kirándulás álmatlan éjszakáján egy rég olvasott regény meséjének fölidézé- sével szórakoztattam ma gam. Álmodozás közben sűrűn lehunytam a szemem, azért, hogy szemhéjam, mint az autók ablaktörlője, elkenje könnyeimet. A mö göttem lévő ágyon két nő ült, nyilván észrevehették, mivel foglalkozom, mert egyfolytában halkan ne vettek. Nem tudtam elaludni, nem is forgolódtam, és már nagyon égett az oldalam. Épp meg akartam fordulni, amikor a két nő a hálószo bának berendezett tante rembe lépett. Beszélgeté sük úgy hallatszott, mintha üres gyufásdobozokat rug daltak volna a padlón. Éreztem, mennyire kínos lenne, ha megfordulnék, nem is mozdultam, míg el nem aludtak. Ezalatt megvizsgáltam a telefonpóznát az ablakon át, fejem apró elmozdításával elértem, hogy az ablakon látható festékpötty az egyik vezetékre másszon. Aztán eszembe jutott a tizenhe tedik századi fölkelésről szóló regény, melyet apám tízéves koromban adott a kezembe. A könyvet egy délután és egy éjszaka alatt olvastam el, érdekes szavai, mondatai néha fölborzolták karom szőrszálait. A tante remben néhány ilyen szó kavarodott a gondolataim közé, és megizzadtam, ami kor rájöttem, honnan valók. Fölidéződött néhány törté net is, melyeket - saját szó kincsemmel kiegészítve -- Legújabb könyvének* egyik, húsz versből álló ciklusa fölött Sztyepan Pehotnij neve áll. Kicsoda ő?- Sztyepan Pehotnij én vagyok, a saját nevemet for dítottam le oroszra. Éveken át sokat fordítottam orosz ból, s 1991 elején úgy tűnt, ennek vége - nincs már ki adó, amely orosz költők ma gyarra fordított verseit meg jelentetné. Akkori hiányér zetemet kifejezve határoz tam el, hogy „saját” műfor dításokat fogok készíteni - nem létező versek alapján. A dolog játéknak indult, de aztán nagyon komolyra for dult; amint elkezdtem írni, lelkem legmélyéről régi él mények sokasága került elő. Húsz évvel azelőttiek: 1971-72-ben az utolsó egyetemi tanévemet az akkori Leningrádban töltöt tem; ismerkedésem az em berekkel, a város hangula tával, vagy az akkor terjedő irodalmi szamizdatokkal sok-sok nyelvi és tapasz talati élményt nyújtott. Eze ket akkor még közre sem lehetett volna adni írásban, így hát emlékekké, majd versekké értek.- Képzelt hely-e Pehot nij Oroszországa, a péter- vári, a moszkvai helyszí nek...?- Nern, ezek nem képzelt helyek. Éltem ott, ismerem őket. Leningrád a maga pé- tervári múltjával, épülete ivel, hagyományaival, azok nak az embereknek az ezreivel, akiket ebből a vá rosból elhurcoltak, vagy akik a blokád alatt haltak meg - ez mind valóság, amely a verseimben is valódivá teszi a várost. Moszkva is való ságos, bár mindig idegen maradt: nekem, már akkor is barbár ázsiai város volt. Pétervárott viszont szep tembertől májusig szép hónapokat éltem, eltekintve persze a szovjet élet dur vaságaitól. Irodalmi emlé keim nagy része is ide köt. Rambus SZOMBAT, 1994. MÁJ. 14 Bakos András A könyv egymás után elmeséltem magamnak, miközben néha hallgatóztam, szerettem volna, ha mihamarabb vé get ér a suttogás. A történe tek - az én olvasatomban - javarészt a házunk előtt történtek; ez azért volt így, mert a könyvet otthon olvas tam. Én, ha egy régebben olvasott regényre gondolok, menthetetlenül az a hely is eszembe jut, ahol elolvas tam: úgy tudom, erről a jelenségről - rajtam kívül - még senki sem beszélt. „Az árvízvédelmi gát falu felőli oldalán megjelent az ellenség: puskás mezei had. Ruházat: vörös és kék. A túloldalon Jesztreb Andris katonái. Fölkavarták a falevéllel bélelt pocsolyákat, arcukat sárral kenték be, aztán a fülcsendítő csönd ben kúszni kezdtek fölfelé. Jesztreb Andris a töltés tetőn fölállt, megtántorodott, majd a homlokára csapott. »Gyerekek - suttogta - csó koljon meg homlokon az Isten!«...” „Egy óvatlan pillanatban lándzsa ütötte át Jesztreb Andris nyakát; hanyatt esett, katonái megrettentek és hátrálni kezdtek, akkor robbant bele az ütközetbe Esze Tamás, a nagy erejű és kegyetlen, aki, mikor meglátta tisztje vesztét, oly félelmetesen kezdett ordí tani nyargaltában, hogy a mögötte robogó Kabay Márton tiszteletes abba hagyta az ellenség átko- zását, s fakó arccal nyomult a vezér mögött...” „A mezei hadak egyszer re megfordultak, futni kezd tek, Esze Tamás azonban visszaparancsolta az üldö zőket: »Vissza, fiaim! Te- méntelen hadak szágulda nak reánk Gesztely felől!« Karja a közelgő fénypon tokra mutatott, ahonnét ro- hanvást rohantak a csa tamező felé a Vörös Vaude- mont herceg szívtelen zsol dosai." „Mindenfelé haldokló lázadók teste borította a gyepet. A töltés egy távo labbi pontján leszállt lováról a varjúszárny-bajszú vezér, és látta, hogy be van kerít ve. Huszonhárom úr és kék vörös ruhás katona rohant fölfelé csörömpölve a töltésoldalon. Az egyik fölért, és úgy csapta szájon a vezért, hogy annak-kitörött a zápfoga. Esze azonban olyan erővel köpte ki a véres csontdarabot, hogy az kiütötte a másik szemét...” „Futva menekültek ekkor már a lázadók, hetven lova sával menekült már Majos Ferenc is, ő azonban még meghallotta az öreg kiáltá sát. A faluszéli fagyott krumplivetéseken robogtak át hosszú sorban a lovasok, de Majos Ferenc, e rebellis latroknak huszonhét eszten dő óta bujdosó rezesorrú kapitánya ekkor fölemelte a kezét, mire meglassúdtak a lovasok, majd nagy kört futván be, visszafordultak, s néhány perc múlva ijesztő sűrűségben kezdtek csat togni a gátkanyarulat körül. »Menekülj, öreg!« - kiáltotta Majos Ferenc, és Esze Tamás újra fölvágta magát rengő farú lovára. »Mun kács felé, fiaim, Munkács felé!« - süvöltötte...” „Az északi városok alatt vonultak el a tépett rebellis hadak éjszakánként. Az On- dava és a Tapoly kicsapott medréből, ám a talpasok át úsztak az áradásokon is, és elérvén ekkor a hét mérföld hosszúságú Nagyerdőt, Abara és Málca között meg rohanták a brandenburgia kat, és bár a hidegtől erő sen reszkettek, most ők verték széjjel a brandenbur giakat, s legalább három száz katonát fojtottak a Ver- bonyik iszapjába...” „Egyfolytában tíz nap óta harcolt és hátrálva hátrált immár Esze Tamás a tíz szeres ellenség elől, mégis az urak meg a császáriak engedték le először vértől csepegő tőreiket...” „Hideg ősz lett ekkorára, november közepe is elmúlt már. A lázadók csapatai elvonultak Ungvár alatt, a máriás zászlók suhogva úsztak a levegőben. Más nap elhagyták Munkács vá rát is, és mialatt a lefogyott talpasok húzódtak, mind to vább húzódtak kelet felé, akadtak emberek, akik saját szemükkel látták, hogy estetájban titokzatos kékes lángok gyűltek ki a hazá juktól búcsúzó rongyosok zászlói fölött. És híre terjedt nemsokára, hogy Esze Ta más katonáinak maga Szűz Mária küldte a biztatást, hogy e rejtelmes tüzek védelmükre legyenek földi ellenségeik ellenében...” Eddig értem a mesé- léssel, amikor észrevettem, hogy nedves arcom fázik a huzatban, és abbamaradt a suttogás. Pici ütést éreztem az ar comon. Aztán hangos ne vetés robbant ki mögöttem. A kicsiny tárgy, mely megütötte az arcom, elal- vásom után a melegétől megolvadva beleragadt hó naljszőrzetembe. Rózsa színű rágógumit volt. Kicsoda Sztyepan Pehotnij? Baka István költővel beszélget Panek Sándor Baka István Háry János csőszdala Lösz-ízű bort iszom a Napból Lösz-fény pereg a szurdikokba Olvad a szőlő vassá dermed Estére s kiveri a rozsda Hiába forgatom kereplő- Versemet angyal-seregélyek Csattogva tőkéimre szállnak Szomjan marad torok s a lélek Hadakozom madárijesztőd Uram de kardom éle csorbul Testemből csillag-tücskös éjjel Lelkem is elragadják orvul Kereplőm forgatom csak addig Bírjam míg fürtjeim beérnek S borral telik hordóm amit majd Halálom dugaszol be végleg Lösz-ízű bort iszom a Napból Lösz-fény pereg a szurdikokba Csősz-pillantásom vassá dermed Holnapra s kiveri a rozsda Megszerettem Biok, Jesze nyin, Mandelstam költésze tét. Utóbbit ott még szamiz- datban olvastam, egy gépelt és körülvágott füzetben - így jobban elfért a zsebben, és könnyebben tovább lehe tett adni. Ekkor Magyar- országon már megjelent az első kötete. Ugyancsak tiltott íróként olvastam Joszif Brodszkijt, akit pár évvel ké sőbb száműztek Oroszor szágból, s évek múlva ma gam is fordítottam. Nos, a való életben is, az irodalom ban is sok olyasmit éltem át, amit hosszú időre el kellett temetnem - ezek jöttek elő a Pehotnij-ciklusban.- Van-e honvágya Sztyepan Pehotnijnak Szekszárdra és Baka Ist vánnak Pétervárra?- A képzeletben, egyedül a képzeletben már.- Menedék-e Baka Ist vánnak Pehotnij szemé lye?- Nem. Nincs menedék. Semmilyen menedék nincs az ember számára. Pehotnij rejtőzködés, de nem mene dék. Épp ellenkezőleg: az ő álarcában olyasmiket val lottam be magamról, még ha egy orosz történelmi ke retbe ültettem is át, amiket egyébként nem tudtam volna kimondani. Pehotnij nem menedék — inkább a saját kitárulkozó költői lé nyem szülötte.- Több versében megje lenik az alászállás, az alá- hullás gondolata. Az Egy csepp mézben a verem, a Moszkvai metróban az alagútak. Mit jelentenek e „lenti" helyek?- A moszkvai metró ban a metró és az antik alvilág képe mosódik egybe, vala mi lényegbeli azonosság alapján. Ez beleillik abba a fikcióba, amelyben az én Pehotnijom élt. Az Egy csepp méz tavaly, a műté tem után keletkezett — s az életben való megkapasz kodásról szól. Nagyon-na- gyon akartam élni - talán jobban, mint most, amikor újabb műtét vár, s ki tudja, lehet, hogy nem is kedvező kimenetellel. A háttere egy régi kódexben fennmaradt írás volt, amely egyetemista koromban megtetszett, s már akkor fel akartam dol gozni, de nem volt hozzá élményem. Sajnos megsze reztem. Egyszerűsítve arról a veszélyről szól, hogy bármikor meghalhatunk. Amióta beteg vagyok, ezt nem mint transzecendens tapasztalatot, hanem mint közeli, személyes élményt élem át. A kettő úgy külön bözik egymástól, ahogy a sejtelem a bizonyosságtól.- A Farkasok órája köt etben kezdődik a Pehot- nij-ciklus, ez az újabb kötetben kiegészítve a Sztyepan Pehotnij testa mentuma címet kapta. Mi vette rá a folytatásra?- 1991-ben azt hittem, az orosz tárgyú versek össze gyűjtésével befejeztem Pe hotnij ciklusát. Akkor még megvolt a Szovjetunió is. Közben azonban számtalan dolog újraéledt bennem, s a fikció újra élni kezdett. Új versek keletkeztek hát, a többiektől némileg különbö zőek. Ezek is Oroszország ban játszódnak ugyan, de már az itteni változásokról is szólnak. Ami itt megjelenik, inkább egy kitalált Oroszhon - szinte csak a sajtóköz leményekből ismerem. Még is úgy érzem, ezek sikerül tek legjobban. Pehotnij utolsó verse pedig végren delet. Ezt bizony akkor ír tam, amikor éreztem: na gyon beteg vagyok. De vol tam annyira szemérmes, hogy nem saját testamen tumomat írtam meg. Ez nem lenne művészi tett.- Egy gyermekmon dókáról jut eszembe: me lyiket választja, a Napot vagy a Holdat?- A Holdat választom. In kább az éjszakában élek. Az erős napfénytől irtózom; jobb szeretem azt a meg hittséget, amit a holdfény sugároz, otthonosabb szá momra az a hűs, ami onnan jön.- A verseiben igen erős mindenható-metaforák vannak. Egy gyermekvers kapcsán Macska-isten, majd a darázs-isten, egy üldöző, mindenható unik- ornis, vagy ez a gyönyörű, Jeszenyint idéző sor: „ Téli út. Nagyokat cuppan hó, / Amerre Isten elha lad. Mit jelent Baka Ist vánnak a Mindenható?- Nem vagyok hívő, szá momra Isten az irracionális és megfoghatatlan erőket jelképezi. A végzetet, a sorsot, a világot irányító vak szükségszerűséget, ami kö zönyös és gonosz. Inkább közönyös, mint gonosz. De nem jóságos, és nem ér zem, hogy segítene. Sze mélyes istenre nem gondo lok. A metafora, meglehet, mindent személyessé tesz, de nekem nincs személyes istenem.- Legújabb versei kö zött van néhány Arszenyij Tarkovszkij műveire írott párhuzamos vers és fordí tás. Vajon Tarkovszkij „szerepe” nem lett-e ha sonlatos a Pehotnij-féle rejtőzködéshez?- Tarkovszkij, az idő' sebb, világéletében félre szorított költő volt, sokáig csak fordításai jelentek meg; ötven éves elmúlt mire kiadták az első verskötetét. A költészete elsősorban há borús és háború előtti em lékei felidézésén alapult: abban a világban, amelyben élnie kellett nem érezte ott hon magát. Egykor nagy tisztelettel fordítottam ver seit, ám igazán csak most, hogy életem bezárulni lát szik, most érzem rokoninak Tarkovszkij költészetét. Meglehet, a párhuzamos versekben újabb álarcot ta láltam. Szeretem régi fordí tásaimat, szinte saját ver seimnek érzem őket; így. amikor újra elővettem, egyik másik sor újabb verseket in dított el bennem. Elérkez tem életemnek egy olyan szakaszához, amikor egy általam fordított költővel nem csak fordítóként - em berként is azonosulni tudok. Ennek a dokumentuma e néhány vers.- Mi lett a sorsa Pehot nijnak?- Sztyepan Pehotnij meg halt. Megírta végrendeletét és meghalt. Nem akarok ve le tovább foglalkozni: új álarcot kell találnom ma gamnak, és találtam is. A Tarkovszkij-versek mellé néhány Háry János-dalt ír tam. De most ismét vissza vonulok mindentől, mert az életemért kell meghar colnom. Aztán majd meg látjuk: kivel leszek azonos. Panek Sándor *Baka István - Sztyepan Pehotnij testamentuma; Jelenkor Kiadó, Élő Iro dalom Sorozat, Pécs 1994.
