Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-30 / 100. szám
SZOMBAT, 1994. ápr. 30. VÁRKERT 11 Fotó: Gyenes Kálmán („...Ahogy a szép nő, aki hozzászokott a gazdag társasághoz, a Place Vendome is közönyös a hozzá közeledők iránt, hacsak nem jómódú az, aki ismerkedni kíván") A meghódítandó tér A Dóm tér 1930-ban P árizs egyik különleges teréről, a Vendome-ról írták ezeket a sorokat. Azért kerestem elő a szöveget, mert néhány hete a szegedi Dóm tér pár napra újra szabadon megmutatkozott. A tér falai sugallta váratlan atmoszféra rövid párizsi^ emlékeimet juttatta eszembe. A Tuileriák-tól északra lévő utcákban bolyongva és betévedve a - térbeli előkészítés nélküli - Vendome térre, a látvány ugyanolyan meglepetéssel, bénító szótlansággal hat az emberre, mint itthon a régi-új Dóm tér felfedezése. Persze a hasonlat mindig rossz egy kicsit, hiszen a párizsi egy zárt centrális tér, míg az itthoni irányított. Ott önmagában a tér, mint elvont fogalom megtestesülését véljük érezni, mint valami palakcból kiszabadult óriás, néma szellemet, amely láthatatlanul szorít bennünket a térfal tövébe. Szegeden a tér - eredeti szándékai szerint is - alárendeltje a templomnak, és az anyaghasználat sem azonos. Mégis, a környező városképhez viszonyított mássága, nyakkendős, szótlan tartózkodása, higgadt, kemény felületei, tekintélyt sugalló összefogottsága azonnal hasonlatosságot ébreszt. Az alföldi város itt-ott málladozó vakolat-eklektikájában ezek a térfalak több mint 60 éve változatlanok. Az általuk alkotott tér mikrovilágának rrlegteremtésére, a befogadható rendezvények, funkciók kialakítására nem sok idő volt. Alig tíz évvel a mai térrész elkészülte után háborús évek következtek, majd a felszabadult korszak diktált szabadsága, mely legelemibb funkcióját, a székesegyház ünnepi előterekénti működését is lehetetlenné tette. Végül az alkalmi térszínházból állandó nézőtér lett, kolbászillattal és Kukorica Jancsival. Talán ez volt a mélypont. Ki tudja, hogy valóban pénz és technikai kérdés, vagy burkolt ideológia nyilvánult meg a székraktárrá minősítésben. Egy biztos, ahogy fogyott a politikai erő, szinte úgy csökkent a vurstli az árkádok körül. Végül itt is megszületett a változást hozó döntés: a nézőtér alkalmi ügy lesz! Ma, amikor már újból észrevettük, de még csak környékezzük és figyel-' műnkkel próbálunk közelebb férkőzni ehhez az elegáns jelenséghez, talán érdemes elemezni a látványt, hogy további gesztusaink, városépítési szándékaink befogadásra találjanak. * A Dóm tér - ahogyan a neve is jelzi - a templomhoz rendelt tér. Szinte díszlet jellegű. Egy épülettest mélységű térfalak, és nem zárt tömbök határolják. Oka, hogy új, léptékváltó elemként került a városszerkezetbe, együtemű átépítés eredményeként. Nem a meglévő tömbök cseréjével, továbbfejlesztésével jött létre új minőség. (Mai ésszel szinte hihetetlen, hogy egy össznépi fogadalom - a hálatemplom megépítése - ilyen városformáló erővel tudjon megvalósulni...) További városszerkezeti kapcsolatait vizsgálva megállapítható, hogy áthajtó árkádjai ellenére is, „U"alakú térformájával inkább zár déli irányban, mintsem a városközpont egyik kapuja volna Alsóváros felé. Ennek a gondolatnak a kapcsán érdemes egy pillantást vetnünk a tér elődjére, az árvíz után megmaradt térkép alapján. A Dömötör-templom homlokzatának, sajnálatosan ferde koordinájával határolt tér, folytatása a Búza térnek, a mai Aradi vértanúk terének. Ez a természetes módon kialakult térkapcsolat megfelelő távlatú előteret nyitott a tornyos, barokk templom előtt, mintegy húza-terelve a Palánk felé az érkezőt. A mai téregyüttes ezt a lehetőséget nem adja meg. A Rerrich-féle zárt beépítés az Aradi vértanúk tere felől nézve, inkább kettévágva engedi láttatni a tornyokat, mintsem előkészítené a teret. A templom és terének elhelyezésével kapcsolatosan az előzőeket erősítő, sokszor már fel sem tűnő furcsaság, hogy a székesegyház a Belváros felől érkezőknek csak hátulról megközelíthető. Ezért válhatott szinte főbejárattá a nyugati oldal kiskapuja, mint a leghamarabb elérhető ajtó. Tapasztalható tény, hogy a városközpont szélére került, szimmetrikus szerkesztésű templomnak csupán a nyugati, a Kárász utca felőli oldala kapcsolódik a mai városi mozgásokhoz. A téren játszódó eddigi események után kutatva érdekes, hogy nem található olyan fénykép - a nagy egyházi ünnepek eseményeitől eltekintve -, amely ne üres, jórészt emberek nélküli együttest mutatna. Ezek a képeslapok is, mintha a tér feszes eleganciájától, akadémikus rendjétől megbabonázva, szinte megbénítva készültek volna. Nézve ezeket döbben rá az ember, hogy mit jelent az akadémizmus, az elméletek, az egyközpontú elméletek mindenekfölé, még a történelem teremtette, látható értékeknek is föléhelyezése (eredeti térszerkezet, a Szentháromság-szobor és a Rozália-kápolna helye, a szerb templom megléte...). Talán a szegedi tér kapcsán is érthetővé válik a modern utáni (posztmodern) művészeti - így építészeti irányzatok látványos törekvése, a megszokottá vált, sokszor észrevétlenül unalmas rend kibillentésére. Egy-egy „csavarral, kacsintással" húzva alá az életnek, így bármiféle alkotásnak, látható vagy láthatatlan keretet adó rendezettség szükségességét. A kontraszttal ismét élvezhetővé téve, fölmagasztalva a rend méltóságát. Gondoljunk a Párizs kulturális központjává vált színes „gépházra", a Myró-szobrokra, vagy a Louvre üvegpiramisaira. * Rerrich feladata - a már kiválasztott és épülő templomterv ismeretében - a rendteremtés volt a lebontott városszerkezet közepén, legalább az elsődleges, legszűkebb környezetben. Ez sikerült, bár ára egy, a már tervezett városszerkezetből sem következő, rendkívüli építészeti sterilitás lett volna, ha a teljes terv megvalósul. Talán mindenki által belátható, hogy szerencsésnek mondható a város a teljes, keretes beépítés elmaradása miatt. Csupán találgatni lehet, hogy a pénzhiánynak, vagy a városi főmérnökök építészeti érzékenységének köszönhetően. Ma a téregyüttes „U"-alakú beépítése - a korábban elemzett zárást adó karakterénél fogva - mintegy végpontja a Tiszával párhuzamos első, észak-déli irányú városszerkezeti húrnak. (Stefánia és az Oskola utca alkotta tengely.) Ebben a városszerkezet adta lehetőségben keresendő az immár fölszabadult tér - mint meglévő élettér-keret jövőbeni sorsa, belakásának reménye is. A cél, a térnek - mint általában a találkozások helyének - ismételt, vagy talán életében először megtörténő felkínálása a hétköznapi ember, a városlakók részére. Ez azért hangsúlyozandó, mert a székesegyházból kilépő egyházi rítusoknak, körmeneteknek, különleges ünnepeknek eddig is kézenfekvő akciótere volt. A napi érdeklődés, vonzás megteremtésének első lépéseiként viszont, városépítészeti és építészeti eszközökre van szükség. A feladat kettős. Egyrészt meg kell valósítani az említett nyers városszerkezeti kapcsolatok kínálta lehetőségek kibontását, annak a jórészt forgalommentesítendő térsorozatnak a berendezésével, amelyet a Stefánia, a Várkert és a múzeum előtti tér, illetve a Hungáriát és a színházat magában foglaló Tisza-parti palotasor képvisel. A városépítészeti eszközök mellett, a tér építészeti kiegészítéseinek, a sokat emlegetett háttér-eleganciát magasabb szintre emelő, diszkrét beavatkozások lehetőségét kell keresni. (Jó lett volna a szabadtéri lelátórendszer pályázata előtt ezekről a kérdésekről gondolkodni.) * Bennem elsőként a Szentháromság-szobor történeti helyének visszaadása, a restaurálással egybekötött visszaállítás merül föl. A templom és a tér falainak közösen teremtett végletes szimmetriája igényelhette a kor mestereiben a szoborcsoport eredeti helyének megváltoztatását, az előkerült csonkatorony „egyensúlyt bontó" ellensúlyozásaként. A templom építésekor készült fotók remek bizonyítékai annak a különleges, véletlen adta kompozíciós feszültségnek, melyet a templom, a Dömötör-torony és az előtte még eredeti helyén álló szoborcsoport aszimmetriája képviselt, a körvonalazódó nagy rend megbillentésével, a „tablókép" bemozdításával. A további építészeti lehetőségeket kutatva megállapítható, hogy a tér eddigi élettelenségének egyik oka, hogy a templomnak, mint szakrális funkciójú épületnek teremt előteret. Ez az ünnepek, különleges események ritka alkalmi befogadását jelenti. Oka továbbá, hogy a térfalak hordozta funkciók (tudományos intézetek) nem igénylik a hétköznapi nyitottságot, nem jelentenek vonzást az utca embere számára. A földszintek zártak, egy-egy intézmény mellékbejárataként működő főbejárata jelenik csak meg. Sajátos ellentmondás ez, hiszen az egyetemek a tudomány mellett a fiatalok bázisai is. Ennek semmiféle életjele a zenélőóra figuráin kívül nem található a téren. Az egyetemi polgárok szétszórt elhelyezésével, sokszor oktalan mozgatásával keserves gondot hurcolnak magukkal a karok évtizedek óta. A lassan érlelődő Universitas-gondolatnak is ez a tény az egyik mozgatóeleme. Most, amikor tétován keressük az egységes egyetem tényleges értelmét, az általa igényelt új létesítmények helyét a városban, és az egész rendszernek mintegy szimbólum értékű központját, talán érdemes lenne a Dóm teret és környékét jobban szemügyre venni. A szabadtéri játékok évi négyhetes rendezvényének fogadása ma a tér egyedüli feladata. Erre készül tavasztól nyárig, és ezt várja ősztől tavaszig. Ez talán luxus ezen a városképi tényezővé érlelődött, elegáns központi helyen. Abban bízvást reménykedni lehet csupán, hogy az „ünnepi játékok" vezetése is újragondolja a tér és színházának viszonyát, azaz a játéktérrel kapcsolatos jövőbeni szándékait. Bárhogyan is lesz, úgy gondolom, ez továbbra is alkalmi programként kezelhető. A tér állandó szerepét az eredeti szándékok (a szegedi első egyetem bázisa) mai és a jövőbeni igényeknek megfelelő kibontásával, azaz talán éppen az Universitas központjának reprezentatív megjelenítésével kaphatná meg. Az egyetemek jövőjével kapcsolatosan lassan beinduló közös gondolkodás során érdemes lenne megvizsgálni, hogy a Dóm tér mai épületeiben működő intézetek mennyire felelnek meg a jövőre kivetíthető műszaki és térbeli igényeknek. Feltételezhető, hogy ezek, egy magas technikai szinten kiszolgált, rugalmasan átrendezhető laboratóriumi épületegyüttesben - netán a technológiai park részeként - jobb működési körülményeket kapnának. A mai hely pedig a központi irányítás székhelyévé válhatna. Ehhez kapcsolódóan a tér mint fátlan, burkolt felület, sugallja a felszín alatti hasznosítást. Ebben az összefüggésben, ennek egészen új, reálisnak mondható távlatai nyílhatnak meg. Olyan összegyetemi, közösségi nagy terek, akár könyvtár és olvasó teremthető meg, amelyek a térfelületen megjelenő bevilágítóival, üvegezett megnyitásaikkal diszkrét kiegészítést adhatnak a feszes építészeti együttesnek, magába foglalva a lelátó felépítésének lehetőségét is. Nem zajos „Dugonics teret", diszkót, vagy szórakozóhelyek lehetőségét keresve, hanem a sokak által hiányzónak ítélt csöndes, elmélyült tanulási lehetőségnek kínálva helyet, műemléki rangú, városközponti környezetben. A javasolt fejlesztésekkel egyidejűleg, mintegy a Rerrich-féle új térszerkezet folytatásaként, megvizsgálható a Hittudományi Főiskola telkének Zrínyi utca felőli beépítése is. * A téregyüttes városszerkezetbe illesztésének, és annak életébe való aktívabb bekapcsolásának felvetett lehetősége - mint a városszerkezeti léptékben való gondolkodás általában - nagyobb távlatokat céloz meg, javasolva mindezt egy építész szemével nézve. Talán nem teljesen elrugaszkodott gondolatok ezek, hiszen Szeged város fejlődése jó száz év után, arra a szintre jutott, hogy újabb hosszú évtizedekre meghatározó városfejlesztési döntések előtt áll. Ezek megkönnyítéséhez is segítséget nyújthat, ha a fentiekhez hasonló alapvető kérdésekben mielőbb elindul a közös gondolkozás. így a többek által gazdagított, kiérlelt megoldás megvalósítása méltó gesztus lehet, akár a Dóm tér meghódítására is. Koczor György