Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-28 / 98. szám

CSÜTÖRTÖK, 1994. APR. 28. INTERJÜ 9 • Úgy hallottam, folytatja a hatvanas-hetvenes években sugárzott, külföldi egyházi személyiségekről készített televíziós riportsorozatát, a Tisztelendőket. Változtak-e az egyházról alkotott elképzelései azóta? - Csak annyiban, hogy a sorozat új részeiben olyan egyházi személyiségek szólalnak meg, akik az eddigieknél hangsúlyosabban foglalkoznak a szociális kérdésekkel. Félig tréfás túlzással „osztályharcosabbaknak" mondanám őket. Hadd elevenítsek fel néhány képet „A pápával Párizs peremén" című filmből, amely részben II. János Pál SaintDenis-i látogatásáról szól; a szentatya párizsi útján ellátogatott abba a külvárosba is, amelynek katedrálisában egykor a francia királyok temetkeztek, s amelyet ma negyedrészt észak-afrikai, pakisztáni és jugoszláv vendégmunkások laknak, igen nehéz körülmények között. II. János Pál arról beszélt, hogy a szegénységnek is megvan a maga méltósága, s ezt tiszteletben kell tartani. Felnézett a katedrális homlokzatára, amelyen egy transzparens látható: „Isten népéhez leginkább a munkásnép hasonlít". A pápa akkor még nem használta oly élesen a „vadkapitalizmus" szót, ahogyan La Stampa-beli interjújában tette, de nem zárkózott el attól, hogy a Saint-Denis-i kommunista polgármesterrel is találkozzék. A film egyébként arról szól, hogy a Saint-Denis-i püspök a vendégmunkások „kemény" lakótelepein néhány apácával és paptársával együtt hogyan foglalkozik a lépcsőházakban lakó és grafittiző csövesekkel. A főapáca „főállásban" könyvelő, a pap meg gyári munkásként dolgozik mindemellett kétdiplomás teológusok. Nos, azt szeretném a mai nézőnek megmutatni: az elesetteknek nem elsősorban a koldushoz lehajló, és bármilyen jószándékúan, de akarva akaratlanul is megalázó jótékonyságra van szükségük. Az istenhit számomra elsősorban szeretetet és szolidaritást jelent. Itáliai, latin-, és északamerikai vagy libanoni riportjaimban is azt kerestem egykor, hogy az egyház liturgikus tevékenysége mellett miként törődik a nélkülözőkkel, hogyan segíti őket a civil társadalom kiépítésében, amelyben saját kezükbe vehetik sorsuk jobbítását. • Ha jól értem, marxista és keresztényi eszméket egyszerre próbál felmutatni. Nem érez valami alapvető ellentmondást ebben? - Szociális kérdésekben nem. A mai katolikus világ első számú „illetékese", II. János Pál pápa maga nyilatkozta a La Stampa című torinói lapnak, hogy szociális viszonylatban tulajdonképpen Marx Károly sem állított egyebet, mint XIII. Leó pápa, híres szociális enciklikájában. De XXIII. János is felveti a Pacem in Terris-ben, hogy még a marxizmusnak is vannak szociális elemei, amelyek az egyház számára egyaránt hasznosak lehetnek. Amikor pedig Carlo Maria Martini bíboros - mint látni fogják a Tisztelendők következő részében - úgy foglal állást, hogy az egyház ne politizáljon, nem arra gondol, hogy ne is lépjen fel a társadalmi igazságtalanságokkal szemben. Martini a korrupció elleni harcot is említi példaként, mint az olasz társadalom egyik nagy felIsten népe - a munkásnép Beszélgetés Hébert László újságíróval Róbert László. Zsidó szegénycsaládban született, szülei Auschwitzban pusztultak. <5 maga érettségi után gettóba került; a sír széléről menekült meg - amelyet egy SS-katona már megásatott vele. Roth-ból lett Róbert. Ahogy mondja, kommunista volt, sokáig. Akkor is, amikor kidobták, és bútortrógerként dolgozott. A Rádió római, párizsi tudósítója lett, több könyv szerzője, egyikhez Graham Greene írt előszót. Tisztelendők című tévésorozata bejárta Európa adásait. A sorozat ideáját XXIII. János pápától kapta, akit személyesen ismert. A pápa, mondja, anyai nagyapjára hasonlított. Zsidóként és marxistaként hisz az Evangélium igéiben, és Jézusban, aki a szolidaritás eszméjét jelenti számára. A szegedi hívő szocialisták rendezvényén járt a városban. Beszélgetésünk után úgy éreztem, soha ilyen ellentmondásos interjúval nem volt dolgom. Zsidóság, keresztény istenhit, marxista szociális gondolatok együtt, át-átszövődve a múltban. Élete egyik legnagyobb kalandjának tekinti, hogy felkutassa az igaz, az etikusan hatékony embert. Hisz a megvallásban, a feltárulkozásban. Szégyellnivaló ja is van. De errői is beszél. Most sem tudom, ellentmondásos-e mindez. Ki-ki döntse el. Ez az interjú is úgy készült, hogy, amint József Attila írja a versről: mindenkihez szóljon - külön-külön. adatát. Amit mond nem csak azért fontos, mert a milanói bíboros talán a legesélyesebb arra, hogy majdan II. János Pált kövesse a pápai székben, hanem azért is, mert ez a nézet a legtöbb nyugat-európai és amerikai egyházban is mindjobban elterjed. A marxizmus és kereszténység dialógusát illetően először Carl Rahner német jezsuita teológus vallotta: nem elsősorban azért foglalkoztatja a marxizmus, hogy megtérítse követőit sokkal mélyebb indítéka volt. Bizonyos mértékig látott benne elhivatottságot a krisztusi igazságok szociális vonatkozásaira. S hiszem én is: egy szocialista gondolkodású ember alkalmasint közelebb áll ezekhez a krisztusi eszmékhez, mint a nacionalista vagy szélsőjobboldali nézeteket valló. A lényeg a szolidaritás. És ez számomra, bármennyire is zsidónak születtem. Jézusban fejeződik ki legmélyebben. • Ön zsidó családban született. Milyen út vezetett az ön által vallott keresztény eszmékig? - Honnan kezdjem? Családunk igen szegény pécsi zsidó család volt. De esténként úgy aludtam el, hogy anyám, mint egy imát, azt suttogta nekem: „Isten áldjon meg téged, fiam, valamennyiünket, minden embert." Majd volt egy Petrovics Ede nevű katolikus pap latintanárom; 1944-ben, amikor már sárga csillaggal érettségiztem, Tacitust kaptam latinból, s érettségi után Ede atyával Tacitus vándorprédikátoráról - azaz Jézusról beszélgetve sétáltunk a Király utcán hazafelé; ez már a német bevonulás után történt. A Hammerli-féle kesztyűüzlet előtt két német katona jött szembe. Megtorpantunk és mindketten belemerültünk a kirakatba - Ede atya talán életében nem viselt kesztyűt. Az egyik katona megbökte a másikat, hogy figyeljen oda ránk. Ama másik pedig ránézett a fekete reverendás papra, aztán rám, a zsidócsillagos gyerekre - és tisztelgett. Az atyának. Mentünk tovább békén. A többi tanárom világi volt, s többségükben jóérzésűek voltak irántam. Az antiszemitizmust, egészen a gettóig alig érzékeltem, különösen nem a tanári karban. Egy másik emlék: 14 éves voltam, amikor a cserkészparancsnokom megkövetelte, hogy én is menjek el táborozni Tiszaeszlárra. Tudja, ugye, a falu a vérvád helyszíne volt a múlt században; zsidó húsvét előtt eltűnt egy kislány, s elterjedt, hogy a zsidók a pászkát keresztény gyerek vérével keverik. A kislányt később megtalálták a folyóba fulladva. Nos, anyám, amikor a cserkésztáborról először hallott, azt mondta, oda fiam nem mégy - az túl sokba kerül. Szegények voltunk, hát azt hittem, ez valóban csak pénzkérdés. Harasztossy Török Elemér tanár úr jött el, akinek az apja még a monarchia tábornoka volt, hogy anyámtól kikérjen. Azt mondta, becsületbeli kötelességének tartja, hogy megmutassa: nekem is éppen olyan helyem van ott, Fotó: Révész Róbert mint a többieknek. Az egyetlen zsidó gyerek voltam a cserkésztáborban; a többiek misére mentek, engem pedig elküldött a faluba istentiszteletre - ami nem volt. Már csak a sakter volt ott zsidó egyedül. • Mikor járt először katolikus templomban? - Gyerekkoromban néha bementem a pécsi székesegyházba, amikor éppen nem volt mise. Ki tudja miért, jól éreztem magam a homályban, a csöndben. Amikor aztán most harminc évet ugrok előre - Rómába kerültem tudósítónak, akkor újra ugyanazt a nyugalmat találtam meg a templomban. Aztán megismerkedtem a későbbi XXIII. János pápával, még velencei pátriárka korában. Kinézetre nagyon hasonlított anyai nagyapámra, aki nem volt ugyan művelt, de tiszta szívű, kemény ember volt. A családi szereteten belül tőle kaptam a szolidaritás érzését az elesettek iránt. A hasonlóság véletlen volt, de megdöbbentett. Talán a Gondviselés hozta így. • Utasítsa vissza, ha tapintatlan a kérdés: volt-e a társadalom számára valamilyen jelzés abban, hogy családi nevét Rothról Róbertre változtatta? - Miért utasítanám vissza?! Inkább örülök, mert mindmáig nem néztem még szembe azzal, hogy volt-e valamiféle opportunizmus a névváltoztatásban. Talán igen. Magyarnak vallom magam, és ha sorrendet kellene állítani - bár szerintem nincs sorrend - azt mondanám: magyar vagyok, zsidó vagyok, és Jézusban hiszek. Az opportunizmusom inkább egy asszimilációs törekvésből eredt. És, hogy is mondjam, nem szerettem a nevem. Nem azért, mert a Roth vöröset jelent, hiszen politikai pályafutásom során sokáig kommunistának vallottam magam, de ha Weiss lettem volna, akkor is megváltozatom, hogy jobban beleilleszkedjem abba a nemzetbe, s abba a társadalomba, amelyikhez hitem szerint tartozom. • Fiatalon is így látta, míg a szülei éltek? - Tizennégy éves voltam, amikor a cserkésztábor után nagyapámtól azt hallottam, hogy az antiszemitizmus egyik oka a gyáva zsidó. Mármost, amikor Hegedűs tanár úr felnyitotta az osztálykönyvet, s mindenkinek be kellett mondania a vallását - 33-an voltunk, ebből 8 zsidó gyerek - jött a Bürger, és elsuttogta, hogy izraelita. Jött a Dick és elrebegte, hogy izraelita. Amikor az R-betűhöz értünk, én felálltam, és szinte üvöltöttem: zsidó! Az egész osztály röhögött, kivéve hitsorsosaimat. Hegedűs tanár úr pedig, engem féltve, este elment anyámhoz, és azt mondta neki, jó, nem tehet róla a gyerek, de valahogy meg kellene mondani neki, hogy azért dicsekedni se kell vele olyan nagyon. Ezekről az emlékekről egyébként június végén jelenik meg könyvem, Zsidónak születni címmel. Nem elsősorban a saját zsidóságomról szól majd - inkább a Petrovics Edéhez, vagy ahhoz a Wágner nevű hadapród őrmesterhez hasonló emberekről, aki Bicske mellett az utolsó pillanatban mentette meg az életemet, amikor egy SS katona már ásatta velem a sírgödrömet. Azokról az emberekről írok, akik életük kockáztatását is vállalva emberek maradtak a jéghidegben. • Érez-e keserűséget, vagy bosszúvágyat a múlt miatt? Hiszen majdnemhogy belelőtték a gödörbe ... - Ennél sokkal fájdalmasabb, hogy jószerivel az egész családom Auschwitzban pusztult el. Egyetlen unokabátyám maradt meg. A bosszú érzése azonban, vallásos hitemtől függetlenül, azt hiszem, alkatilag is mindig hiányzott belőlem. Amikor 1944-ben Bicske felől visszatértem Pécsre szegényes, kis házunkban egy vasutas segédmunkás családját találtam. Ráadásul vörös csillag volt a gomblyukamban... Kérdezték, kit keresek? Kit kereshettem volna? Nem szóltam, csak elköszöntem, s elmentem egy barátomhoz lakni. Mit tehetett arról egy vasutas munkás, hogy kiutalták neki egy zsidó család lakását? • Említette, hogy fiatalon kommunista volt. Ugyanakkor igen érzékeny a társadalmi igazságtalanságokra. Hogyan számolt el magában a kommunista rendszer igazságtalanságaival? - Mint már mondtam, igen szegény családban születtem, s otthon mindig azt hallottam, hogy segíteni kell a még szegényebbeken is. Magunkon is, másokon is. Én ezt 1944 közepétől, az akkori körülmények között a kommunista eszmékkel azonosítottam, s ezzel, gondolom, nem voltam egyedül. Hiszen még André Gide, a nagy francia polgári író is elment a Szovjetúnióba s írt egy dicsőítő könyvet - amit, igaz, aztán szégyellt. Nekem is van szégyellnivalóm, de semmiképpen sem az. hogy hittem a szociális igazságtalanságok elleni fellépésben. Amit szégyellek. azt már leírtam, ha úgy tetszik, átvilágítottam magam: 1994 első napjaiban jelent meg a Magyar Hírlapban, s azzal a reménnyel tettem közzé, hogy talán mások is követnek. Nem így lett. Először a már említett Kari Rahner atyának meséltem el, hogy 1949-ben többször szavaztam. Világos, hogy csalás volt - Rajk László adta a kezünkbe a hamis személyi igazolványokat - de én abban a szent és utólag szörnyű meggyőződésben voltam, hogy jól cselekszünk, mert ha történelmileg nekünk van igazunk, akkor erkölcsileg is hitelesek lehetünk. Súlyosan tévedtem. De ebben nem csak én hittem. Kit hozzak példának? Schönherz Zoltán a kivégzőosztag előtt azt kiáltotta, hogy „Éljen a demokrácia, éljen Sztálin!". Ez ma a fiatalok szemében merő abszurditás, ami egy kafkai világban létezik csak. Pedig bizony létezett. Nos, én hittem egy eszmében, s vele együtt jó ideig vakon abban is, hogy az eszmével adekvát a gyakorlat. 1949-ben a Rajk-per idején vizsgálati fogságban ültem néhány napot, és nem azért, mert nem hittem volna el, amit Rajkról állítottak; nem: azt nem hittem el, hogy a harmadrendű vádlottként később felakasztott Szalai András, anyám gyerekkori ismerőse Jenne áruló - mert őt ismertem magam is. Ezt elmondtam a főnökömnek, a későbbi politikai bizottsági tagnak. Másnap reggel kirúgtak. Egy évig bútorszállító segédmunkásként dolgoztam, és még mindig meg voltam győződve arról, hogy Sztálin jót akar, csak éppen becsapták. Kétségeim később, pár hónappal Sztálin halála előtt keletkeztek, idősebb kommunista barátaim hatására. Ma, a rendszerváltás után nehéz erről beszélni. A damaszkuszi úton igen sűrű lett a forgalom, s nem is tudom, milyen KRESZ-t kellene bevezetni, hogy az etikának legalább a minimuma érvényesüljön, legalább annyi, hogy akik átélték, úgy tekintsenek vissza erre az időszakra, ahogyan akkor történt, s amilyennek akkor látták. Mindenesetre én kommunistának éreztem magam akkor is, amikor bútortróger voltam a Wesselényi utcai szállítóvállatnál, és amikor néhány társammal együtt lelepleztünk egy korrupt gazdasági igazgatót. Most tagadjam meg azt, hogy 1949-ben mint bútortróger igazságot akartam a kommunista eszmék nevében? Később, sok gyötrődés után felfedeztem ugyan, hogy mind az etikát, mind a hatékonyságot illetően ez egy bukásra ítélt rendszer, de ehhez évek kellettek. Aki azt mondja, hogy hitéből máról holnapra ébredt rá a kommunista államhatalom szemétségeire, az nem mond igazat - vagy zseni az illető. Panak Sándor