Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-21 / 92. szám

16 INFORMÁCIÓ DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1994. APR. 21. • Ha a világban semmi nem vész el, mi lesz azzal, amit elpazarlunk? - Megmarad. Az ember hétköznapi érzete szerint, amit elpazaroltunk, az elveszett. Holott a baj az elpazarolt dolgok megmaradása. Az elpazarolt tehetség megmarad, mint deviancia, az elpazarolt üzemanyag megmarad, mint környezetszennyezés... A válság neve pazarlás. Halmozott pazarlás. Ha egy ország nem tudja tárolni mezőgazdasági termékeit, az ipar az energiahordozókat, ha a társadalom csak olyan hatásfokkal tudja hasznosítani az információkat, mint mondjuk a Trabant a keveréket - mindezek a pazarlás új összefüggéseit hozzák létre. • Mitől vagyunk ilyenek? - Elgondolkozott már a Kossuth-nótán? Hogy is van? • Kossuth Lajos azt üzente: / Elfogyott a regimentje. / Ha még egyszer azt üzeni: / Mindnyájunknak el kell menni! / Éljen a magyar... - A regiment már elfogyott, de egyelőre mindnyájan otthon éltetjük a hazát és szabadságot. Ha Kossuth még egyszer megüzeni ugyanezt, majd akkor elindulunk. Addig nem. • Minden nép másképp pazarol. Van, amelyik kevésbé? - Igen, van. • Mi hogyan pazarlunk? - Sokféleképp. Én az iskolát ismerem a legjobban, beszéljünk egy kicsit arról. Maga az iskola csábít a pazarlásra. Egyértelmű, egyoldalú, definitív tudást akar adni. Az operatív tudásra törekvő iskolák pedig pénztelenség miatt kénytelenek bezárni. Azt mondják, A válság neve pazarlás Új a tudomány, amit dr. S. Nemes Ilona, az Államigazgatási Főiskola (1118 Budapest, Ménesi út 5.) docense művel. A neve: pazarláselmélet. De hát mi új van ebben? Évszázadok óta műveljük mi is. Csakhogy mi a pazarlás kötelező és szabadon választható gyakorlataival töltjük ki az időnket, dr. S. Nemes Ilona pedig ugyanennek az elméletével foglalkozva kutatja, hogyan pazarlunk az iskolában, meg az életben. ugye, hogy a pedagóguspálya kontraszelektált, mert elnőiesedett. Vagyis az egyneműsége miatt. De én azt még sose hallottam, hogy a hadsereg kontraszelektált, mert elférfiasodott. Nem az elnőiesedés miatt kontraszelektált a tanári pálya, hanem attól, hogy a nevelésnek kicsi a társadalmi presztízse. • De miért kicsi? - Abban a társadalomban, amelyik kevéssé vállalja a saját gondolkodó részét, az iskolának nincs súlya. És ugyanakkor a nevelésre ott volna a legnagyobb szükség. Ahol ennyire lenézik. Ahol mindenki olyan iskolában nőtt fel, amelyben a pedagógust nem becsülték. Ebből az következik, hogy a nagyon jók mennek tanítani, mert látják, mekkora szükség van rájuk, és a nem jók választják ezt a pályát, a kontraszelekció nyújtotta könnyebbségek miatt. • Leromlott a nevelésügy az elmúlt négy évtizedben? - Hogy is jövendölt Csokonai az első oskoláról a Somogyban? „Ami kevés pénz bejött, / Két-három póra, / Nagyobb dologra ment el - / Borra avagy disznóra." Azt hiszem, hogy a napjainkra jellemző politikacentrikus kérdésfeltevésnek nincs sok értelme. Ha így kérdezünk, keveset tudunk meg. Egyszerre több oldalra kell rákérdezni. • Miben jó a mai iskola? - Ki tudja fejleszteni a memóriát. Minden mást csak tűr. Vagy esetleg nern is tűr. Például a mozgást. És e nem tűrésből gerincferdülés lesz. A mai magyar iskola pazarolja az egyéniséget. Azelőtt az autonóm szocialista emberről beszéltek. Most az autonóm vállalkozó szellemű emberről prédikálnak. Ugyanakkor se akkor, se most nem tűrik az autonómiát. Az autonómiát úgy értelmezték akkor, és úgy értelmezik most, hogy legyél önálló azon a módon, ahogy én elképzelem. Nem szeretik, ha okos a gyerek. • Azt se, ha a tanár... - Persze ezek is pazarló általánosítások. De zömükben igazak, mint a pazarló általánosítások általában. Azután, nem szeretik, ha vitatkozik a gyerek, mert az rombolja a tanári tekintélyt. A tekintélyelvűség pedig a gondolkodási képességek kialakulását rombolja. • Ahol túl sokat gondolkodnak, ott a tekintélyelvűség tarthatatlanná válik. Miképp fejlődik az új tudomány? - Itt a főiskolán filozófiatörténetet tanítok, mégpedig úgy, hogy a nagy filozófusok elpazarolt gondolatainak mentén jutunk előre. Egy kolléganőmmel pazarláselméleti pedagógiai kurzust vezetünk, ami annyit tesz, hogy fogalmi kultúrát tanítunk kis pazarlású pedagógiát nevelő óvónőknek. Bárki, aki a saját munkáját jól végzi, előbb-utóbb éhes lesz a fogalmakra. Most szedek össze egy munkacsoportot, amellyel a különböző tudományágak pazarlását vizsgálnánk meg. A fizikustól a nyelvészig mindenkire szükség van ehhez a munkához. Olyan szakemberek kellenek hozzá, akik felismerik a saját tudományuk korlátait. Előre látszik, hogy ez nehéz lesz, mert a mi légkörünk nem kedvez az önkritikának. Továbbá szeretném megírni A pazarlások könyvét. Valószínűleg egy akcióba fogok kezdeni, s megszervezem, hogy az ország minden részéből küldjék be a pazarlást esetek pontos leírását. Ha sikerül, nagyon fontos könyv születik. Zelei Miklós • A Zentai Művésztelep'93-as alkotásainak kiállítása Hat-ár „A határ átlépése a határtalan megkísértése, egzisztenciánk, önmagunkra ismerésünk alapdokumentuma" - vallja Bohár András filozófus A határ paradoxitásától a dialógusok bizonyosságáig című remek kis esszéjében, mely a Zentai Művésztelep '93-as alkotásainak kiállításmegnyitóján hangzott el az Ifjúsági Házban. Szombathy Bálint bemutatott videofilmje - amely öt vajdasági és egy magyarországi író értelmiségi vallomását tartalmazta különböző megvilágításból - ugyancsak a határ témáját járta körbe. Szombathyt, az örökké kísérletező, nyugtalan szellemű alkotót, megrögzött konceptualistát, képzőművész-kritikust, több tanulmánykötet szerzőjét, költőt, a Bosch + Bosch avantgárd képzőművészeti csoport egyik alapító tagját, az Új Symposion nagy nemzedékének markáns képviselőjét, Vajdaság Joseph Beuysát kértük meg, valljon a kiállítás címéről, a filmben elhangzott eszmefuttatásokról, a határtalanról, a hat árról, Határ Győzőről, a jó ízlés határáról, az országhatárról, mindarról, ami asszociációként e terminus kapcsán felmerült, elhangzott és a kiállított alkotásokból kisugárzott. - Csak a kalapomat felejtettem otthon, meg nem voltam Szibériában bombázó repülős, mint Beuys, a hasonlat különben tetszik. Nem szeretném magyarázni a kiállítás címét a filmben szereplők, úgy hiszem, mindent elmondtak, a képek önmagukért beszélnek. Apám szíjgyártó, majd kárpitos mester volt. Tőle örököltem és azóta is családi ereklyeként őrzöm azt az öt hegyes végű nyeles szerszámot, amit a bőr lyukasztására használt. Ennek Szombathy Bálint: Tetten érni a pillanatot (Fotó: Révész Róbert) ár a neve. A filmben minden egyes vallomás után egy árat szúrtunk a gerendába. Hat riportalany szólalt meg, és csak öt ár volt, egy tehát hiányzott. Nem biztos, hogy ez feltűnt a nézőknek. így próbáltam továbbvinni a konceptualista eszmét. Éreztem, hogy meg kell szólaltatni ezeket az embereket, és éppen erről. Tetten kell érnem a pillanatot. • A hatos, a hat ár tehát nem csupán a szójáték kedvéért van jelen. - Természetesen nem. A hatos fontos szám a művészetben is. Eléggé szoros kapcsolatban voltam egy kanadai művészeti mozgalommal, a neoizmussal. Ennek a himnuszában szerepel, hogy mindig hat óra van. Á nagymutató fölfelé áll, és a szellemi dolgok irányába mutat, a kismutató pedig lefelé, a földi kötődöttséget jelzi. Kosztolányi is írt egy gyönyörű verset, amelyben ugyancsak mindig hat óra van. Ezek szerint ő volt az első neoista. A hat szereplő és az ár tehát fontos strukturális elem a filmben. • A kiállítás anyaga, a dokumentumfilmed nem egy polgárpukkasztó mutatvány, a közönség mást szokott meg tőled, meglepő ez a hagyományos, koitszolidálódottnak látszó kifejezésforma. - Az embernek elsősorban a saját határait kell áttörnie. Esetemben ez műfaji szinten történt meg a filmben. Avantgárd azonban még mindig van, és lesz is. A gyökerek nem száradnak el. A határral kapcsolatban szeretném még hangsúlyozni a kisebbségi lét fontosságát. Mi, vajdasági magyarok, többszörösen kisebbségben vagyunk. Ahol születtünk is azok voltunk, ha átjövünk Magyarországra, ugyancsak (sajnos, ezt kell tapasztalnunk), és mint értelmiségiek is, kisebbségi sorsra ítéltettünk. Hogy ez jó-e? Mindenképpen mobilisabbá, találékonyabbá, nyitottabbá tesz bennünket. Stílusosan fogalmazva: határtalanná. T. T. • Közéleti Kávéház Disputa a cserkészetről A Móra Ferenc Múzeum neve az elmúlt néhány évben összekapcsolódott a magyar cserkészet történetével. Ez nem véletlen: 1988 májusában történeti osztályunk munkatársai rendeztek első ízben Magyarországon olyan kiállítást, amely szakítva az előző évtizedek sommás és hamis ítéleteivel, hitelesen, a tényeknek megfelelően mutatta be a mozgalom 1910 és 1948 közötti magyarországi történetét. A tárlat visszhangja, újságcikkek tucatjai nem csekély mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy néhány hónappal később a régi vezetők egy, csoportja hozzákezdett a szövetség újjászervezéséhez. Az akkori elméleti viták megoldását nagyban segítette az a konferencia, amelyet 1988 novemberében rendeztünk, s melynek előadói között megjelent többek között Nagy László, a Cserkész Világszövetség akori főtitkára és Bodnár Gábor, az amerikai székhelyű Magyar Cserkészszövetség ügyvezető elnöke, aki 43 év után a mi meghívásunkra lépett ismét hazai földre. E munka összefogója, legfőbb szervezője, s a baráti kapcsolatok ápolója Marosvári Attila történész-muzeológus kollégám, a Közéleti Kávéház mai vendége. Beszélgetésünk apropóját azonban nem csupán az immáron 6 évre visszatekintő kapcsolat fölidézése, hanem ennek legújabb, s talán legjelentősebb fejleménye adja: az, hogy a külföldi Magyar Cserkészszövetség több mint 45 évet átfogó irat- és dokumentumanyaga a New York melletti Garfield-ből hazakerült Magyarországra hozzánk, a szegedi múzeumba. Egy érdekesnek ígérkező disputára hívja tehát Önöket ma este 6 órakor a Hágiban az est házigazdája: Tiogmayer Ottó Kovács Péter, Kistelek plébánosa (Fotó: Révész Róbert) W iaes személyességre törekszem - mondja Kistelek fiatal plébánosa Tavaly nyáron liuíal papot kapott Kistelek. Kovács Péter hét évvel ezelőtt végezett Szegeden, a Hittudományi Főiskolán, Első állomáshelye a debreceni Szent Anna plébánia volt, ahol öt évet töltött. Ezt követően rövid ideig Szegeden, az újszegedi, később a tarjánvárosi plébánián dolgozott, majd tavaly augusztusban került kistelekre. Mielőtt beszélgetni kezdünk, csodálkozva nézek körbe a plébánián. Rengeteg grafikát, festményt és kisplasztikát látok, a környezet kellemes, a berendezője ízlését dicséri. Mint kiderül, Kovács Péter a győri ben»cés gimnáziumban még kacérkodott a gondolattal, hogy festőművész lesz. Á képzőművészettel ma is szoros kapcsolata van, s rendkívül fontosnak tártja az egyház kultúra-közvetítő szerepét. • Mint új, fiatal papot, hogyan fogadták a kistelekiek? - Nem volt túl barátságos a fogadtatás, akkoriban a közhangulat eléggé egyházellenes volt. Akadtak olyanok, akik a Rákóczi iskola körüli botránynak egyházi s/ínezetet szerettek volna adni. Úgy gondolom, a fiatalságom nem okozott semmiféle gondot. Pontosan azért esett rám a választás, mert nagy az egyházközség, s a sokféle feladatot káplán nélkül kell ellátni. • Milyen állapotban vette át a kisteleki egyházközséget? - Iszonyatos passzivitást, a vallással kapcsolatban meglehetősen közömbös várost találtam. Van egy kisebb hivő közösség, egy mag, akik gyakorolják vallásukat. Ők nyitottak, egymásra nagyon figyelnek, s engem is szeretettel fogadtak. Sajnos a közhangulat nagyon szélsőséges. A többség számára két szentség van: a keresztelés és a temetés. Közte esetleg az esküvő, de más alkalmakkor nem óhajtanak papot látni. Szerintem nem tudnák megmondani, hogy miért, egyszerűen az előző évtizedek eredménye ez a fajta hozzáállás. Még sajnálatosabbnak tartom, hogy ez nemcsak az egyházhoz, hanem a kultúrához való viszonyt is jellemzi. A kulturális igényszint rettenetesen alacsony, s ezért az egyház mellett főként a település szellemi vezetését terheli felelősség. • Mekkora a kisteleki egyházközség? - A város körülbelül nyolcezer lakosából több mint hatezren meg vannak keresztelve. Ezek közül statisztika-keresztényeknek nevezem azokat, akiknek a keresztelés után szinte semmi közük az egyházhoz. Körülbelül háromezren vannak azok, akik fontosnak tartják, hogy néha. főként nagyobb ünnepeken bejöjjenek a templomba, s nem is ellenlábasai az egyháznak. Körülbelül öt-hatszázan lehetnek a rendszeres templomba járók, akik közösséget alkotnak. A nagy egyházközséget apróbb. 1520 fős közösségekre kellene lebontani, ezzel egyelőre hadilábon állunk. Itt azt tapasztalom, hogy az emberek még a kérdéseiket, problémáikat sem tudják megfogalmazni, amivel a paphoz fordulhatnának segítségért. • Mi a papi hitvallása? - Nyitott szeretnék lenni minden irányban, és szolgálni, de nem kiszolgálni. Ezt fontos hangsúlyozni, mert a többség azt váija a paptól, hogy megrendelésre, fizetségért egyszerű szolgáltatást végezzen. A szolgálatba az is beletartozik, hogy a pap felébressze az emberek felelősségérzetét, lelkiismeretét tetteikért, vállalásaikért. A szolgáló szeretet néha határozottan akar fellépni, de mindig az „érted haragszom, nem ellened" szellemében. Szeretném az egész település lakosságát, a híveimet gyöngeségeikkel, problémáikkal, értékeikkel együtt - felvállalni. Nyitottságra és személyességre törekszem, szeretném, ha a plébánia menedékhellyé, mindenki otthonává válnék. • Milyen a kapcsolata az önkormányzattal? - Langyos. A korábbi évtizedekben természetesen azt válaszolták volna erre, hogy nagyon jó. Ez egyben azt is jelentette, hogy a plébános nem szól bele semmibe. nem is kérik a véleményét, s ezek után mégis mindig kedvesen mosolyoj*. Vicsay La]os Kistelekről szóló monográfiájában olvastam, hogy a II. világháború előtt a település és az egyház élete szervesen összefonódott. A társadalmi változásokkal természetesen ennek is változnia kellett, de sajnos ez itt olyan sikeresen történt, hogy a város vezetői ma sem tudnak mi kezdeni az egyházzal. Azt sem tudják, hogy be "merjenek-e jönni a plébániára, köszönjenek-e a papnak. Ezért az identitászavar kétoldalúvá válik, az egyháznak nincs meg a pontos helye és szerepe a társadalomban. Kisteleken is gyanakvással tekintenek rá, mintha valamilyen politikai hatalomra törne, holott erről szó nincs. Mi csupán becsületes, tisztességes embereket akarunk nevelni, olyanokat, akik a települést magukénak érzik, és tenni akarnak érte. H. Zs. Zongoraest A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriuma kistermében (Tisza Lajos krt. 79-81.) ma este 7 órakor Faragó Erika és Pál Anikó zongoraestjét rendezik meg. A műsorban Mozart, Beethoven, Chopin és Liszt művei hangzanak el.