Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-16 / 88. szám

14 Háy János Nátriumbenzonát Látod, ilyen vagyok édes, konzerven és levesporon élek, s úgy kerülök a túlra át, hogy összetart a nátriumbenzonát. Nem hullik részeire a testem, mikor föld fölé hfv újra az isten. Mikor felszínre kerül minden: csontszülök, csontgyerekek, csontcsalád. Kereslek, de hiába kereslek, nem tudom melyik csont, akit valaha szerettem. Talán előttem vagy, lehet, mögöttem, téged nem tartott egészben a halál. Nincs mit tennem. Ugye, te is keresel engem. Megismersz ha rámtalálsz: 0 Nahát édesem - Igy szólsz Én megmondtam: helytelenül étkezel. De közben örülsz, hogy szép vagyok, hogy mégis bevált a levespor, s a konzerv és nemutolsósorban: a nátriumbenzonát. JAMBUS SZOMBAT, 1994. ÁPR. 16. Előtte mindig csend van. Aztán már nem. Káné egyszer csak kitátotta öblös száját, rövidet artikulált, s mint unatkozó parkolóőr ajkai közül a szotyihéj, úgy repkedtek elő torka mélyéről a szavak: - Vidd le a Dezsőkét sétálni! A mondat 340 méter/secundummal robbant ki a konyhából, zúgott végig az előszobán, verődött a falakon, s hullámzott be a szobába kellemetlen rezgéseket keltve Ká gyanútlan dobhártyáján. A rezgések aztán lassan elcsitultak, s a mondat értelme nehézkesen mászni kezdett az idegpályákon. Néhányszor megcsúszott Ká agyának felületén, de végül célhoz ért és Ká szeme elsötétült. Ránézett a rondán elhizlalt, cső alakú tacskóra, az meg vissza rá. Engesztelhetetlenül utálták egymást, s az ilyen közös séták egy kicsit mindig mélyítettek kapcsolatukon. Ká fölállt, de előtte még szörcsögve kihörpölte a poharában levő sört, aztán azt is, ami az üvegben volt. Kilesett az ablakon. Egy-két levél mozgolódott mérsékelten a fákon. Ebből arra következtetett, hogy az utcán őrült módjára tombol a szél, azaz hideg van, úgyhogy útravalónak még néhány nyelet pálinkát is lecsurgatott a torkán. A tacskó unottan üldögélt a linóleumon, mint akit nem érdekelnek a körülötte zajló Bányász J. István Tacskó Kínai batik. (Fotó: Révész Róbert) dolgok. De valójában minden erejét összeszedve feszítette a nyakizmait, mert Ká a tőle megszokott óvatossággal rakta rá a nyakörvet, vagyis húzta a szíjat, ameddig csak bírta. Ká, a pálinkányi bátorsággal a gyomrában, elszántan kocogott lefele a lépcsőn. Vonta maga után a kutyát, mint gyerek a játékdömpert, és a tacskó pufogva pattogott falon, lépcsőn és korláton. Ká szuszogva állt meg a földszinten, vigyorogva várta be a labdatacskót, mely komolyat koppanva a bejárati ajtón állapodott meg. Azután rögtön felállt, nyújtózott egy párat, ásított is, mint akinek kellett már ez a kis mozgás, majd Kára nézett, de szemeinek tükrén a vendetta fellegei suhantak át. A folytatás sem kedvezett a tacskónak. A füves helyeket messze elkerülték, dolgait is csak szakaszokban tudta elvégezni. Ká ráadásul rövidre fogta a pórázt, s mint valami idomított rendőrkutyát, úgy próbálta vezetni. A harminc centis eb persze nem volt szokva az ilyesmihez, tanítva se volt rá soha, hát persze, hogy hol jobbra, hol meg balrá indult neki, követve egy elkapott, ígéretesebb szagfoszlányt. Ilyenkor Ká durván visszarántotta, rántásában benne volt megzavart nyugalma, kapkodva lenyeldekelt söre, kényelmes foteljének hiánya. A tacskó egyre idegesebb lett, nyaka fájt a szűk nyakörv szorítása alatt, ezért felrúgva az ismerkedés kötelező szabályait, rögtön nekiment az első szembejövő idegen kutyának, egy vidám foxinak. A dolog azonban nem volt komoly, s bár a két gazda csak annyit látott, hogy a kutyák morogva, acsarogva gurulnak ide-oda a földön, csattognak a félre ment harapások, s apró szőrpamacsok hullnak szerte, a kutyák részéről játék volt az egész, műsor, aminek megvolt az oka. Tehát a gazdák megpróbáltak az egymáson forgó ebek közelébe kerülni. Ká különösképpen harciasan vetette magát a küzdelembe, élni akarván a lehetőséggel, hogy végre meg is rugdalhatja utálata tárgyát. A nagy buzgalomban aztán egyszer csak a cirkusz közepén találta magát, a két kutya szétválaszthatatlanul pörgött a lába körül. A tacskó ekkor vigyorogva kacsintott a foxinak, a verkli ment tovább, nagy volt a hangzavar, a tumultus, és a tacskó minden második harapása félre ment, Ká lábának különböző, érzékeny pontjaira, a foxi közben vidáman morgott, csaholt és nagyon élvezte a mókát. Kát elvitték a mentők. Egyetlen vigasza volt, hogy Káné tacskóját simogatva, végérvényesen kijelentette, hogy soha többé nem bízza erre a féleszű, részeges disznóra (Kára) a Dezsőkét. A

nosztalgia majdnem annyira lejáratott szavunk, mint az ihlet. Nyilván azért, mert nemcsak egyéni nosztalgiák vannak, hanem kollektív nosztalgiák is, amelyek, ha befogadást nyertek egy-egy virtuális közösség lelkébe, óhatatlanul divattá silányulnak lassacskán. S minthogy a divat teljesen pillanatnyi érvényű, könnyű ráhangolódni, mert könnyen elsajátítható közös nyelv teremtődik általa. Mélypontja szememben e kifejezésnek az igésített változata: nosztalgiázik, mint ahogy harmonikázik stb. Mert ha azt mondom valakire, hogy nosztalgiázik, korlátolt módon kiszakítom e fogalmat a maga autentikus kontextusából: szubjektív érvényességének és történeti-társadalmi összefüggéseinek eleven folyamatából. A nosztalgia fogalmának eredendő gazdagságára szeretném a továbbiakban ráirányítani a figyelmet. A nosztalgiát sóvárgó vágyként, vágyakozásként határozza meg az értelmező szótár. Honvágyként is számon tartja. Ez utóbbi meghatározás szerintem nagyon megtévesztő is lehet, mert valamiféle elveszített haza utáni vágyakozást sugall, s nem fejezi ki eléggé, hogy e haza sehol sem található meg a tényleges valóságban. Vagy eleve az elveszített édent sugallná mégis? Ez viszont talán túlságosan is a kiűzetést asszociálja. Holott a tárgyát, hazáját úgy kereső vágyakozásról lehet csak szó, melynek földi mása föllelhetetlen a valóságban. Ha a nosztalgia szót hallom, rögtön arra a gyöngéd vagy éles fájdalmakat okozó vágyakozásra gondolok, amelynek tárgya szinte megfoghatatlan, mert nyoma sincs semmilyen valóságos térben és időben. Érzékeltetném ezt egy példával. Amikor kijelentem, hogy nosztalgiát érzek elmúlt gyerekkorom iránt, a nosztalgia leglényegesebb vonását ragadtam meg. Mert hogyan lehet visszavágyni oda, ami olyan időben játszódik, amely már letűnt, hisz az idő folyása visszafordíthatatlan? Úgy, hogy a nosztalgiának eleve nincs realitása. Nincs olyan nosztalgia, melynek tárgya valaha is beteljesülhet. Csak pillanatnyi érvénnyel testesülhet meg bennem nosztalgiám tárgya, hogy aztán tovasodródjon. S ezen a ponton tapintható ki a legközvetlenebbül az, hogy akárcsak az alkotás és a műélvezet, a nosztalgia is a bennünk időről időre megteremtődő ihlet képződménye. M

int említettem már, vannak individuális s vannak kollektív nosztalgiák. Mindenki megteremti a maga nosztalgiáit élete során. Azokhoz a korszakokhoz fűződnek a megszépítő emlékezetnek ezek a délibábjai, amelyek a legkedvesebbek. (Hadd jegyezzem meg mindjárt, hogy emlékezetről metaforikusán lehet csak beszélni, mint a hazáról a honvágyat illetően.) Egyesek a gyerekkorukat vágyják vissza, mások a fiatalságukat, megint mások érettebb éveiket, ha azok valamilyen szempontból sikeresek voltak. Életkortól is függ, Juhász Erzsébet A nosztalgiáról (Részlet) melyik korszakra esik a választásunk. A gyerekkor nem ismeri a nosztalgiát. Serdülő korban már előadódhat ugyan, de nem hinném, hogy jellemző lenne az emberi élet e szakaszára. Nem jellemző az ifjúságra sem, ilyenkor a legtöbb emberi lény még hisz a dolgok elérhetőségében, megvalósíthatóságában. Túl az ifjúságon, javában benne a felnőttségben érkezik el a nosztalgiák ideje, kudarcok, megrendültségek nyomán. Csak a rezignációt átélt személyiség képes rá. Enélkül a vágyakozás mindig közvetlenül a beteljesedés felé törekszik. Márpedig a nosztalgiának sohasem lehet semmilyen tényleges beteljesülése. Mint ahogy a műélvezetnek sincs, hisz ha sikerül is ihletetten szemlélnem Csontváry Sétakocsizás újholdnál Athénben című festményét, sohasem léphetek be ténylegesen a képbe. A megszépítő emlékezet délibábjának neveztem a nosztalgiát, s csak letűnt időbe beleképzelhetőnek. Ezt kissé módosítanom kell. Azt hiszem, nem is letűnt időről van szó, hanem képzeletszülte, fiktív időről. A nosztalgiát ugyanis nem pusztán az emlékezet teremti, hanem sokkal inkább az ihletett képzelet, s az eljövendő vagy még inkább egy soha sem volt időhöz éppúgy fűződhet, mint a letűnt időhöz. Füst Milán nosztalgiájának egyik tárgya Arménia: „Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket álmodom, S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szívem alá, S a bántott lélek menekül s vidékeid vánkosára lehajtja fejét, S még kék, világos egeden megülnek fekete felhők, Hol nincs fény, csak keskeny, sárga tüzek álmatlan szegény szeme lecsukódik, S elalszik a homályban.'' Fellegekkel teli és homályos Arménia tája, ahová a Füst Milán-i lélek vágyik, s mégis a lélek bölcsőjét, megérkezésének, megpihenésének biztonságos öblét ígéri. Akárcsak Gulácsynak Nakonxipán, ahol hatalmas pelyhekben hull a hó, most és mindörökké. A nosztalgia lényege tehát az irrealitás, visszavágyunk oda, ami sohasem volt, visszavágyjuk azt, mi soha meg nem történt. De miért mondom, hogy vissza - ha sohasem jártunk ott, ahová vágyunk? A lélek irracionalizmusa okán. Mert, ha minden megérkezés ki van zárva, szükségünk van e sajátos úton-lét folyamán az ismerősség toposzaira. Ami teljesen ismeretlen, az után nem vágyakozhatunk, az inkább elriaszt. V

annak, mint említettem, kollektív nosztalgiák is. Századunk folyamán az egyik legerőteljesebb kollektív nosztalgia áz Osztrák-Magyar Monarchia világa iránt teremtődött meg. S ez annál hevesebb lett, minél irreálisabb volt visz-szaállításának esélye. Az, hogy megteremtődött e nosztalgia, a közösség szintjén is bizonyítja (túl a divaton vagy inkább tőle innen), hogy a nagy lemondások és csalódások nyomán szokott ez az érzés felserkenni. Amikor a közösség elveszíti céljai elérésébe vetett hitét, vagy - s ez még gyakrabban fordul elő -, amikor a megvalósult célok mélységesen kiábrándítják. Kollektív jelenségként szemlélve a nosztalgiát: a mai napig is szinte csak virtuálisnak számító Közép-Európa is ebbe a körbe sorolható. S hogy e térség mely szögletéből vetül rá tekintetünk, attól függ, képezi-e épp aktuális nosztalgiáink tárgyát, vagy már nem, esetleg még nem. S ez a már és még igen könnyedén váltja egymást. Talán nem is csoda. A haza nemcsak egyéni nosztalgiáink esetében oldódott el eleve a tényleges valóságtól, a kollektív nosztalgiák esetében is lassacskán ez történik. Közép-Európa talán a holdudvarhoz hasonlítható a leginkább: telihold fényénél kirajzolódik, holdfogyatkozáskor eltűnik. Csapongó, mint az ihlet. Egyéni életünk körében talán nem bizonyítható, hogy a nosztalgia mindig a hiányzó értékek iránti vágy szüleménye. Kollektív élmény esetében viszont - a társadalmi-politikai mozgások feltérképezése révén talán könnyebben kiderül, hogy az életünkből, világunkból hiányzó értékek teremtő kitalálás útján megszerzett nemes pótlókáról van szó minden esetben. Juhász Erzsébet