Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-05 / 54. szám

14 JAMBUS SZOMBAT, 1994. MÁRC. 5. A

gondolatok ugyanis a természetben, ám nem a természetből támadnak; vagyis míg a gondolatok a természetben támadnak, a természet a gondolatokban támad, és mindig is összetévesztjük a gondolatokban támadó természetet azzal a természettel, amelyben előszeretettel támadnak gondolataink; gondolataink természetét összetévesztjük a természet gondolatával... egyrészt a természet maga a teljes gondolattalanság, létezése ezért szigorúan gondolati, másrészt a legnagyobb gondolati kihívás, „gondolatcsapda" (Karrer), melybe lépten-nyomon belesétálunk. Figyelem nélkül ez az ún. természet egy csapásra eloszlana... a természetben, természetesen, nem lehetne többé gondolkodni: gondolataink a gondolatok természetéről támadnának és természetesen, természetéből... egy csapásra világossá válna a gondolat természete, feleslegessé minden további gondolat. Mert minden tragédia abból ered, hogy várunk valamit. Az elvárások, mondja Oehler, a tragédia igazi, sőt egyetlen forrásai. Elvárások nélkül nincs tragédia. Természetesen mindannyian várunk valamit, mindenkinek nagyon sok elvárása van, az azonban már távolról sem természetes, mindenesetre nem szerencsés, hogy elvárásunk tárgyát időben ily vészesen közel helyezzük el... csak úgy tudunk élni, hogy mindig várunk valamit, várakozni viszont nem akarunk. Várás várakozás nélkül - hát ilyen elvárásaik vannak az embereknek, mondja Oehler, elég egy kissé alaposabban szemügyre vennünk az embereket, hogy ilyen és hasonlóan elképesztő ellentmondásokra bukkanjunk; ha az embereket alaposabban szemügyre vesszük, az elvárásaik (vagy bármi egyéb!) szempontjából, feloldhatatlan (félelmetes!) ellentmondásokra bukkanunk és ennek megfelelően „tragikus események bekövetkeztére kell következtetnünk". És az emberi tisztesség, mondja Oehler, megköveteli, hogy „életbevágó, tragikus meglátásainkról tájékoztassuk embertársainkat", ugyanakkor ezzel csak embertársaink haragját gyűjtjük a fejünkre: tisztességes, legtisztességesebb!, szándékaink ellenére sem tudunk segíteni, éppen embertársaink értetlensége folytán, mely az általunk feltárt ellentmondások egyenesági következménye, természetes folyománya Bármit is gondoljunk végig, oda jutunk, hogy el kell marasztalni magunkat valamiben", idézi Karrert Oehler. H

ogy az életnek nincs értelme, számunkra, eleinte, tragikusnak tűnt, hosszú időn át, elviselhetetlenül hosszú időn át, amelyet, mégis, elviseltünk a szüléinktől örökölt, hihetetlen szívósság révén, tragikusnak tűnt, majd idővel természetessé vált, helyesebben, hiszen itt mély fogalmi tévedésbe esünk!: az tűnt, eleinte, tragikusnak, hogy nem adunk az életnek értelmet, majd ugyanaz vált tragikusan természetessé; ólmos fáradtság telepedett ránk, ha csak rágondoltunk, aztán nem gondoltunk rá, de a fáradtság nem enyhült, sőt végletes kimerültség vett erőt rajtunk... így jutottunk el az apátiához, helyesebben!, apátiába zuhantunk; mindez olyan régen volt, hogy már semmi sem biztos, minél jobban törjük a fejünket, minél elszántabban kutatunk emlékeinkben, annál inkább összekeverednek, végleg eltorlaszolva előlünk mindazt, amit korábban, tisztán láttunk, aztán egyre homályosabban, de még kivehetően, végül az apátiába zuhantunk, ahonnan, ezt legalább már biztosan tudjuk, nincs kilátás. „Letargia", „apátia" létmegalapozó Jónás Csaba szavainkká váltak, amelyeket eleinte gyakran, majd egyre ritkábban, most már egyáltalán nem emlegetünk, emlegettünk. Eleinte felismerés volt, hogy ez itt letargia, ez pedig apátia; én azt mondtam: letargia!, erre ő: apátia!; én azt mondtam: hiszen ez apátia!, mire 6: illetve letargia!, ám idővel ennek is vége szakadt: végeztünk mind a „letargiával", mind az „apátiával". „Letargia", „apátia" számunkra használhatatlanná váltak, elviselhetetlenné; elvástak végül e kedves, (egykor) kedvelt szavaink. így bánunk el a legszívósabb szavakkal is, mi, szívós szülők szívós gyermekei elnyűjjük a szavakat egytől egyig. Az életnek értelmet adni fáradtak vagyunk, de nem a szavakkal elbánni: szónyűvésre mindig frissek vagyunk - ez maradt egyetlen, úgy tűnik, megunhatatlan, szenvedélyünk; megkedvelünk bizonyos szavakat, kedves szavainkká válnak, kiismerjük őket, aztán egyik pillanatról a másikra használhatatlanná válnak: reménytelen hangsorok, melyeknek képtelenek vagyunk értelmet tulajdonítani, nem is emlékszünk rá, hogy korábban miként, és, főként, miféle értelmet tulajdonítottunk (nekik), és az így elnyűtt szavakat aztán sutba dobjuk. Saját utunk van, ezt egészen tisztán látjuk, noha az utat magát, a saját utat, nem látjuk tisztán. Meggyőződésünk, nekem személyes meggyőződésem (Oehler), hogy bár ezek az utak beláthatatlanok, mindenkinek megvan a maga útja, melyet be kell járnia, és kivétel nélkül mindenki be is járja, idővel, ezt az utat. Van, hogy a test lyukad ki előbb az út, az egyéni út végére, van hogy az elme; máskor együtt érkeznek az út, az egyéni úti, végére. A szomorúbb vég, persze az egyedülvég: amikor a test cserbenhagyja az elmét, és az elme egyedül kénytelen folytatni a maga útját, máskor az elme hagyja cserben a testet, és a test kénytelen egyedül folytatni a maga útját. A saját úton belül tehát az elmének ill. a testnek is saját útja van, melyek külön-külön is, de ez nagyon szomorú, folytathatóak. E szomorú esetek talán nem is mások, mint nagy horderejű bizonyító eljárások, melyeknek „egyetemes vetületében" (Oehler) lelhetünk vigaszt. N

os, Karrer esete is szomorú, de még mennyi mindenki másé! Ezen azonban felül kell emelkednünk, mert először is jobban járt volna-e bárki, ha nem Karrer, hanem esetleg én, de mondhatnám Önt is, ugyanígy bárki mást, járta volna be Karrer útját, amely ugyan egyéni út, ám a vége távolról sem az. Egyszerűen nem áll módunkban más helyett adott esetben Karrer helyett megőrülni, Karrer megtébolyodása fokozhatja ugyan elménk zavarodottságát, tébolya elmélyítheti elménk zavarát, (Oehler), ám ha megzavarodunk is, ezzel Karreren Mi már nem segítünk, helyette, pedig, korábban sem, nem zavarodhatunk, zavarodhattunk meg. Bármely, elméjét gyakran igénybevevő ún. „gondolatjáró" jól tudja, hogy valójában az elmeút-végére érésnek is megvan a maga technikája; az elme zavarát elmélyíteni viszonylag könnyű feladat: némi elmebeli tapasztalattal bárki megőrülhet, ám nem ez az igazi feladat, kedves Úr, az igazi feladat az elme zavarán úrrá lenni, nagy sebességgel közlekedni az elme útján, és nem lecsúszni róla. i ert például azt vesszük észre, hogy az egyik emIber végiggondol valamit, felismerését kimondja, és beleőrül, majd a másik ember végiggondolja, amit a később (azonnal) megőrült (megőrülő) kimondott, ám semmi bántódása nem esik, felmerül tehát a kérdés, azért nem őrült-e meg, mert nem ugyanazt gondolta végig, mint az, aki megőrült, vagy azért nem őrült-e meg, mert ő előbb kimondta azt, amit a később (azonnal) megőrült (megőrülő) mondott, és csak utána gondolta végig, hogy mit is mondott, vagy mert amit a később megőrült kimondott, annak semmi köze nem volt ahhoz, amit végiggondolt, mert amikor kimondta, már őrült volt, vagy mert a később megőrült valójában már javában őrült volt, amikor elkezdett valamit végiggondolni, s csak a felismerésének pillanatában bukkant fel az őrületből... vagy egyszerűen a felismerésből nem lehet viszszafelé végigjárni ugyanazt az utat. „Az érzékszervek végletekig fejlesztése - az érzékelés végsőkig feszítése. Feloldódás - megfeszülés, az érzékelésben. Valószínűtlenül kifinomult hallás: valószínűtlen zajok: valószínűtlen következtetések: valószínűtlen rekonstrukciók: történetek, amelyek azonban valóságosak. Érzékelés mint valóság - halálos érzékenység. Hallásom, látásom, tapintásom stb. túlnő rajtam - hallásom, látásom, tapintásom stb. törölve, helyette: hallás, látás, tapintás stb. ? A tárgyak átszöknek rajtam. Hallásomat látom. Egyszerre látom a zajforrást, a zajt és a hallásomat. Eleinte látom a zajt, és látom, hogy a hallásomba lépve felkelti hallásomat, aztán a hallásom eltűnik - a zajt látom (mint hallottat): megszűnt a hallásom [nincsen külön hallásom], Hallom a látásomat. Érzem [tapintom] a hallásomat, majd idővel érzem [tapintom] a zajt, ugyanakkor megérint a látásom, majd idővel a tárgy maga stb., ám magamat, idővel, nem érzem. Érzetek nélkül maradtam, helyesebben: érzetek maradtak [nélkülem] - a szó szoros értelmében: halálos érzékenység." Hogy mindennek miért kellett így lennie, hogy e roppant szomorúság semmiféle vigaszt nem ígér, hiszen e roppant szomorúság bennünk öltött testet, és amit „roppant szomorúságnak" nevezünk, valójában valami más, amit jobb híján nevezünk „roppant szomorúságnak", s ha okait a feltárás [megértés] szándékával ízekre kívánjuk szedni, be kell látnunk, hogy ezen okok távolról sem elegendőek eme roppant szomorúság kiváltására, valójában tehát nem is okok, és így teljes megalapozottsággal oktalannak minősíthetjük ezt a „roppant szomorúságot" ... olyasvalaminek, melynek megragadására esélyünk sincs; e „roppant szomorúság" kilátástalan mindenekelőtt, és így értelmetlenség: feltétlen kapitulációra kényszerít... a gondolkodás eredménytelensége éppen anynyira elegendő ok a kétségbeesésre, mint a gondolkodás eredménye... ami igazán elkeserítő, hogy valamennyi természetfelfüggesztő eljárásunk csődöt mond, hogy látszólag megnyugtató eredményeinket frontátvonulás, a légköri viszonyok megváltozása stb., vagyis az időjárás szeszélyei játszi könynyedséggel semmisítik meg, hogy a legmegalázóbb függőségben élünk a természettől, a természet kényének-kedvének kiszolgáltatva... bosszúszomjunk a tudományhoz vezet, a tudomány a mi lándzsaerdőnk, amellyel a ránkszakadó eget akarnánk megtartani, ám kérdezzük csak meg legnagyobb tudósainkat, a legmerészebb természetbúvárokat, vajon nyugodt szívvel bíznák-e magukat erre a lándzsaerdőre? Az ember mérhetetlen, beláthatatlan, - szédítő! - szabadsága korlátaiba ütközik, amennyiben nem elégszik meg azzal, és sohasem elégszik meg vele!, hogy eljutott a végső határhoz, mondjuk a korlátlan szabadsághoz, hanem onnan vissza is akar jönni, mint egy túrázó, aki fölhág az egyik emelkedőre, aztán leereszkedik, s már hág is a következőre, de hát egy gondolkodó, egy ún. szellemi ember nem túrázó, hogy hol ide, hol oda hágjon, nem, a szellemi ember, a „gondolatjáró" lehetőségei - és így korlátai is - egészen mások, a gondolkodás vidékei jellegükben, lényegileg!, elütnek az ún. természet tájaktól, s így a gondolatjáró szabadsága korlátlan szabadsága - is tökéletesen elüt a természetjáró szabadságától, pl. egy természetjárónak, aki nem gondolatjáró, magyarázhatjuk napestig, mit is értünk azalatt, hogy „mérhetetlen, beláthatatlan - szédítő! - szabadsága korlátaiba ütközik", nem fogja megérteni, mert fnindent a saját tájaira (emelkedőire és lejtőire stb.) vezet vissza, amely tájak, mint tudjuk, lényegileg elütnek a gondolkodás tájaitól, de ha ugyanezt egy gondolatjárótársnak mondjuk el, ő már messziről bólogat, ő nagyon is jól tudja, hogy mi az a „mérhetetlen, beláthatatlan - szédítő! - szabadsága korlátaiba ütközés", ebből kifolyólag azt is belátná (tudja!), hogy az ilyen beszélgetés éppen az említett okokból kifolyólag, ipso facto elképzelhetetlen, vagyis lehetetlen. A

gondolkodásban vagy végletesen meg kell fiatalodnunk, vagy végletesen meg kell öregednünk, hogy képet alkothassunk az abszolút gondolkodásról, ill. előbb (vagy utóbb) teljesen meg kell fiatalodnunk a gondolkodásban, aztán (vagy ezt megelőzően) teljesen meg kell öregednünk a gondolkodásban, hogy képet kaphassunk az abszolút gondolkodásról. így vagy úgy - ill. így is, úgy is -, ha következetesek és kitartóak vagyunk, eljutunk az őrületig. Ám megőrülni nem szabad: az igazi feladat szemmel tartani az őrültet. Aki a gondolatait leírja, azonnal pojácát csinál magából. Leírva a legnagyobb gondolkodók is törpévé zsugorodtak. Leírva a legnagyobb gondolatok is semmitmondók, ellentmondások, tautológiák. A papírra vetés a gondolkodás természetes határa. A fejben minden megvan, sőt, sokkal több, mint szükséges. Ami elfelejthető - feledésre méltó. [Bármit] rögzíteni hiábavalóság gondolkodási kudarc, mindenekelőtt e kudarc beismerése: gyávaság. Fejben tartani (ill. papírra vetni) - ám ez már nagyon kétséges! - csak gondolatokat lehet, ám elég egyszer alaposabban megnézni, mit érnek e gondolatok gondolkodás nélkül! A gondolkodásért mindig minden áldozatot meg kell hoznunk, a gondolatokért: semmit. (A gondolatok a gondolkodás kísérőjelenségei), a gondolat gondolkodás nélkül semmi. És az írásban e semmit kívánjuk rögzíteni, nem minden siker nélkül. ... hogy mit mivel rögzítünk, ill. miként, foglalata mind gondolatunk tárgyának, mind magunknak, amennyiben átadjuk magunkat e gondolatnak. Az „igaz" [igazi] gondolatokat nem kigondoljuk: megpillantjuk; és bár egy percre sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy lebecsülném azt a valakit - sőt a gondolaton kívül nincs számomra fontosabb -, aki a gondolatot észreveszi [felismeri], azért mégiscsak gondolat teszi a gondolkodót. Elég csak a zenei gondolatokra gondolnunk, amelyek tudvalevőleg önmagukban frázisok, ám ha egy táj részeként pillantjuk meg őket... ill. távolról sem mindegy, hogy figyelmünket a felfedezésre, vagy magára a sétára összpontosítjuk, mely séta adott esetben sokkal kevésbé a figyelem összpontosítását jelenti, mint inkább az adakozókedv elszabadítását, mely nagylelkűséggel a táj él vagy sem... E

redmény helyett az embert fáradtság várja. Az életerő olykor, meglepő, túláradása, vagy általános, átlagos, csordogálása, majd olykor teljes, sajnálatos, ám nem meglepő elapadása. Az életerő árapálya természetesen rá se hederít a feladatokra: mintha egy egészen más bolygón létezne, mintha az életerő árapálya, bár itt, bennünk nyilvánul meg, mégis egy másik égitest mozgását követné, fittyet hányva minden szándéknak, az egyik égitesten (a Földön) mi és a feladatok, a másikon az életerő...