Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-05 / 54. szám

Bikacsök A vasárnapot átlengő békességet a Széchenyi téri gerlék bugása tette még teljesebbé, a napsütésben mélázva sétálók lelki szemei előtt pedig a délebédre várható húsleves arany karikái sejtettek föl - amikor valaki egyszerre a bikacsököt kezdte emlegetni. Rosszkedvű bácsika nézdegélt a jövendő busz irányába, kopott, rövid fekete kabában, fején vetítésnek indult kucsma. Csak úgy magában beszélgetett, visszagondolva, hogy ő is sofőr volt valamikor. Ez a következő megjegyzéséből derült ki: „Negyvenhárom év alatt de sok csavargót szállítottam...!" Aztán a jegy nélkül utazók megrendszabályozására tett javaslatot, nyilván sok éves tapasztalataiból merítve: „Bikacsök, az kéne nekik! Majd nem lógnának többet!" Itt egy kis szünet következett, erre már többen fölfigyeltek, mondhatni: megállt a bikacsök a levegőben. Nemsokára megjött a kilences troli, a bácsi a Tisza-partig utazott - a leszállásjelzőnél még kommunistázott egy kicsit, aztán kilépett a napsütésbe, folytatván útját a békés, derűs öregség felé. Az utasok pedig megnyugodva engedték ismét át bensőjüket a vasárnapi ebéd előérzetének. Nyilas Rágódni Rigó Béla nem akármilyen vitatárs, illik hát megköszönnöm tegnapi glosszáját, amelyben általa is jó szándékúnak minősített - tévedésemet kiigazítja. (Rövid emlékeztetőül: múltkori „erős felindulásban elkövetett" hasonló műfajú írásomban fölidéztem, milyen szellemes metaforával intette nagyobb szerénységre pár éve Kis Jánost Eörsi István.) Igaza van Rigó Bélának: emlékezetből „kotorászta^" elő az egykori idézetet, ő tudja jól: a kioktatott férfiú nem Kis, hanem Kenedi János volt. Mindez persze lehetne kettőnk magánügye is. Rigó Béla telefonon is elmondhatta volna a régi barátság okán, hogy emlékezetünk olykor csalóka, jobb a tényeket ellenőrizni. Amiért mégis általánosabb érvényű a kiigazítás, azért érdemes volt Bélának megírnia a cikket. Olykor valóban durva csúsztatások, félremagyarázások születnek egy-egy pontatlan, különösen pedig szándékosan torzított Idézet nyomán. A politikában ez manapság - sajnos burjánzó divat. Legalább mi, irodalmárok ne essünk ebbe a hibába, erre a szakma tisztessége is kötelez bennünket. Jó lenne, ha kettőnk barátságos szóváltásából magabiztos politikusok is tanulnának. Másik figyelemre méltó elem Rigó Béla glosszájában az a célzás, amely sokunk régi vágya: szűnjék meg a feudalizmus az irodalmi és szellemi életben. Legyen demokrácia ott is, ez pedig jelentse azt, hogy annak legyen igaza, akinek valóban igaza van. Az igazság persze furcsa jószág, olykor követhetetlenül bujkál erre-arra. Hogy megtaláljuk, bizonyára nem is kellene egymásba harapnunk. Elegendő csupán többet rágódni - a tényeken. Ezt a tanácsunkat talán közösen fölajánlhatjuk Rigó Bélával megerősítésül mindazoknak, akik velünk együtt az igazság elérésére törekvő, s nem az egymást megsemmisíteni akaró vitastílus hívei. Annus József Nagy Bandó András Még négy év Most a DEMOKRÁCIÁRÓL lesz szó. (Természetesen nem a „népi demokráciáról", mert arról - hála istennek! - ma már szó sem lehet!) Csak úgy egyszerűen a demokráciáról, annak alapszabályairól, szóval magáról az állapotról. Ha csupán néhány évet ugrunk vissza, talán rátalálunk arra a képre, mely az általunk akkor elképzelt demokráciát ábrázolja. Ugy gondoltuk akkoriban, hogy a népi demokráciát - ezt az álaemokráciát - lesöpörjük az akkoriban fúrt-faragott ellenzéki kerekasztalunkról, s. újat csinálunk helyette. Ugy gondoltuk, hogy mindig is együtt utáltuk, gyűlöltük és untuk azt a bizonyos népit, jöjjön hát az új, az igazi demokrácia. (Ami ugyan nem jó, de egyelőre és még mindig nincs jobb nála!) Arra gondoltunk, hogy eljő majd a többpártrendszer, s ugy váltogatják majd egymást a megdicsőült vagy levitézlett pártok, mint jobb éttermekben egymást a terítők. Arra gondoltunk, hogy ha eljő a várva várt demokrácia, akkor mindenki és minden párt számára egyértelmű lesz, hogy itt lehet jönni, látni és győzni, de nem biztos, hogy lehet újra jönni, újra látni és újra győzni. Egyszerűen ilyen a demokrácia természete. A nép, az a bizonyos istenadta nép általában olyan hülye természetű - főként a demokráciákban! -, hogy a négyévenként rendezett választásokon el szokta dönteni, hogy kell-e neki újabb négy esztendőre a kormányzó hatalom. És ha úgy dönt, hogy nem- akkor egyszerűen másra, egy újabbra voksol, azt gondolván, hogy majd ez az új kormányzo hatalom lesz. A nép tévedhet, de ettől a jogától akkor sem lehet megfosztani. Mert akkor ugyebár lőttek a demokráciának. (Es esetleg évek múlva kutathatják megint, hogy kik lőttek...) Szóval ilyen a nép. De lássuk, milyen a hatalom! A meglévő hatalom jól érzi magát abban a helyzetben, amiben van, méghozzá olyan jól, hogy legszívesebben még marasztalná magát egy kicsit, mondjuk ujabb négy évre - aztán esetleg újabb és újabb négy évre, amíg össze nem jő megint a négy évtized! -, s azzal riogatja a népet, hogy veszélyes más pártra vo"ksolni, mert valamennyi alkalmatlan a kormányzásra, és amatőr, és nemzetietlen, és bolsevista és minden, mi szem-szájnak undora, kivétel ők, akik azt mondják magukról, hogy ők az egyedül és főleg erkölcsileg alkalmasak és profik és nemzetiek és minden, hűl... Már két éve kimondatott a,sokat emlegetett mondat: „Újabb négy evre van szükségünk, mert nem szeretnénk, ha az ellenzék szüretelné le a gyümölcsöt az általunk elültetett fáról". ^Jos, ezt ugyan mondhatja egy hatalom nevében beszelő kormányfő, vagy bárki más, de nem kérésként, hogy legyenek már szívesek teljesíteni, mert különben dühbe jövünk! Ez egy álom, amit meg lehet álmodni. Úgy gondolom, azt sem illő kimondani, hogy csak mi vagyunk alkalmasak, s az sem biztos, hogy igaz, hogy csak nekünk van erkölcsi alapunk arra, hogy ezentúl is kormányozzuk ezt az országot. Az meg aztán végképp elfelejtendő lenne, hogy ha valaki elkezd valamit, annak be is kell fejeznie. Mert ott volt például az az esőben papírt tépkedő fránya Bush elnök, aki annyi, de annyi mindent elkezdett, most meg ez a Clinton-fiú teszi-veszi magát, nem törődve azzal, hogy mit kezdett el az öreg, anno. A gyümölcsszedésről pedig csupán annyit, hogy nem az ellenzék fogja leszüretelni, hanem az a bizonyos sokat emlegetett nép. De az is csak akkor, ha tényleg cjyümölcs terem azon a fan. Aki vetett, az arasson is. Csakhogy: kérem itt már most, a múló télben és az eljövő tavaszon is aratás folyik! Itt kérem némelyek akkorát kaszáltak már, hogy egy nemzet mehet utánuk, mint marokszedő! (Üres marokkal...) És amikor ezt mondom, nem arról van szó, hogy itt nem voltak eredmények, mert kétségtelenül voltak. De azért nem annyira tarka az a pillangó! Én már olyat is hallottam - vezető politikus mondotta! -, hogy „a demokrácia, melyet az MDF teremtett meg". Ejnye, ejnye, Uraim, azért nem így mennek ám a dolgok! Á demokráciát a helyzet teremtette meg. Aztán, amikor a helyzet adva volt, egyszerűen teremtődött magától is az a bizonyos demokrácia. Mert más is - más pártok is! - ugyanazt akarták ám! Ami pedig a sikerek mutogatását illeti, abban valóban újat teremtett a kormányzó hatalom. Illetve reprodukálta a régit: kell egy TV, kell egy Rádió, kell egy csapat. Csakhogy mire felújításra került ez a darab, a közönség már rájött, hogy ismeri a forgatókönyvet. Rájött, hogy az az igaz, amit a szemével lát, s nem az, amit mutogatnak. Az az igaz, amit a fülével hall, s nem az, amit beszélnek neki. Szóval a népet ma már nem lehet etetni. Illetve lehet, de olyan ez a nép főként a demokráciában hogy kiöklendezi mindazt, amit nem bír bevenni. Egy demokráciában nem arra szavaz a nép, aki dicséri az elmúlt negy év tetteit, hanem arra, aki az újabb négy évre ígéretes programmal áll elő. Nos, Uraim, ez az, ami hiányzik. A kóserolásból meg annyi van, mint a nyű! A választások előtti mosolyözön nem fogja elfeledtetni azt a fölényeskedést, azt a gőgöt és mindentudóságot, ami négy éven át nekünk adatott.. És persze abban sem vagyok biztos, hogy föltétlenül be kell fejezni azt, amit elkezdtek. Illetve abban biztos vagyok, hogy be kell fejezni. (A nép meg majd eldönti, hogy neki mi a véleménye!) TÁRSASÁG* KULTÚRA* IFJÚSÁG* BŰNÜGY •SPORT Búcsú Európa Asszonyától Vizslatás „A család és a szeretetszolgálat a legfontosabb nekem. Mert Isten kezében vagyunk; azt, milyen hosszú az életünk ő szabja meg, de azt, milyen mély az életünk, azt mi magunk. Az én életem mélyebb lett a máltai munka által. S öröm nekem, hogy a mi szervezetünkről azt tudják, mi tisztességesen bánunk az adományokkal; oda juttatjuk el, ahová kell, az kapja, akinek szánták; ha kell, a veszélyes helyekre is elvisszük, és úgy adjuk át, szeretetbe csomagolva, hogy megőrizzük a rászorulók méltóságát. Mi szeretetből és szeretettel szolgálunk, és ezáltal leszünk lelkünkben gazdagabbak. Mert aki szeretetet ad, az saját magából ad, és az a lehető legtöbb. A szeretet az alfa és az ómega, ha az megvan, minden megvan." - Szegeden mondta ezt a város lapjának adott interjújában - mintegy hitvallásként - 1992-ben Csilla asszony. Szavait a szeretet szolgálatában példaadó, önfeláldozó életével hitelesítette - s ezért gyászolják ma Európa szerte, pótolhatatlan veszteségeként a karitatív mozgalomnak. A háburú elől Magyarországról családjával külföldre menekített gyermekként hosszú évekig tapasztalta, milyen hontalannak, idegennek lenni, nélkülözni. S mennyit kell hittel, erős lélekkel, kitartással tanulni, dolgozni azért, hogy kikerülhessen ebből a helyzetből. A caracasi kolostori iskolából az amerikai egyetemig vasszorgalommal haladt, diplomásán kémiai kutatóként kezdett dolgozni. Súlyos baleset, gerincműtét után családja segítésére Fotó; Nagy László Csilla Freifrau von Boeselager bárónőért szól a lélekharang ma délelőtt Höllinghofenben, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat életrehívójától vesznek búcsút. rokkantan Is munkát vállalt, pályát módosítva, termékmenedzserként járta a világot, hat nyelven beszélve. Dr. Wolfhard Freiherr von Boeselager báróval 1973-ban kötött házasságot, és súlyos gerincbetegsége ellenére is megszülte leányaikat, Ildikót és Ilonát. 1989-ben pedig „anyakönyvezték" a szinte gyermekeként létrehozott Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, az első német-magyar bilaterális szervezetet. Ézáltal a világsajtó szerint - „oroszlánrésze volt abban, hogy kinyílt Kelet felé Európa ajtaja". Számos elismerést, magasrangú kitüntetést kapott munkájáért, de számára a legnagyobb örömet az okozta, hogy 1990-ben neki Ítélték a politikamentes társadalmi szervezetek az Európa Asszonya címet. Tevékenysége valóban egész Európa, de különösen a magyarság megsegítését célozta. 1990-ben például 344 kamionnyi adományt indított útnak Magyarországra, 40 millió márka értékben. És szívügye volt, hogy az adományokból Szegednek is bőven jusson. Nagylelkű segítségével rendezték be városunk piarista gimnáziumát, a Karolina iskolát, a Teleki utcai szeretetotthont, sok-sokmilliós értékű orvosi műszer, gyógyszer jutott kórházainknak, klinikáinknak. Többször tett látogatást Szegeden, hogy találkozhasson itt dolgozó máltai testvéreivel, illetve szorgalmazhassa egy itteni máltai bázis kialakítását, aminek javára tavaly decemberben többmillió forintos nemeslelkü adományt tett. Önként vállalt, önfeláldozó tevékenységét a rászorulók megsegítésére súlyos betegséggel dacolva, több műtét, orvosi kezelés közben is végezte, napi 12-14 órát dolgozott tolószékhez, rokkantkocsihoz kötve is, betegágyban is, míg a halálos kór 1994. február 23án le nem győzte testét. Lelkét úgy adta vissza teremtőjének, hogy köztünk maradt azzal, amit megteremtett. Itt, ebben a városban is. Ahogyan az újszegedi katolikus templomban érte felajánlott szentmisén a szegedi máltais közösség fogadta: „Embersége példáját, tanítását, szeretettel szolgáló hitét megtartva és továbbadva őrizzük lelkünkben Csilla Testvérünket". Szabó Magdolna