Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-25 / 70. szám

PÉNTEK, 1994. MÁRC. 25. Változott-e a politikusok népszerűsége az ország keleti felében? MÉG 44 NAP 5 A Szonda Ipsos februárban végzett közvélemény-kutatása szerint a politikus-népszerűségi lista élmezőnye, a három „dobogós", általános visszaesést volt kénytelen elkönyvelni: mindhármuk tetszésindexe négy-négy ponttal esett januárhoz képest. A sorrend azonban maradt: továbbra is a köztársasági elnök vezeti a sort, majd utána Horn Gyula következik, mfg a harmadik helyen Fodor Gáfibr található. Az év eleje, úgy látszik, nem sok jót hozott politikusainknak, már ami a népszerűségüket illeti. A többség támogatottsága megcsappant, sokukat ha csak egy-két ponttal is, de kevesebbel jutalmaznak. Számottevő emelkedés pedig csak két MDF-es miniszter, valamint a miniszterelnök népszerűségében tapasztalható. Kónya Imre belügyminisztert hat ponttal, Jeszenszky Géza külügyminisztert és Boross Péter kormányfőt négy ponttal értékelték többre a megkérdezettek a januárinál. Mindazonáltal Jeszenszky és Kónya továbbra is a mezőny második felében maradt. A legnagyobb változás azonban februárban nem is a közéleti személyiségeink iránti rokonszenvben, hanem - az utóbbi hónapok tendenciájától eltérően - azok ismertségében jelentkezett. A választások közeledtével egyre nagyobb nyilvánosságot kapnak az egyes pártok és azok vezetői is, így egyre többen tudják megítélni a politikusok ténykedéseit és közszerepléseit. Már most is hat olyan politikus van az eddigi kettőhöz képest, akiket a lakosság 90 százaléka, vagy még annál is nagyobb hányada ismer. Figyelemre méltó az is, hogy elsősorban azck a politikusok váltak ismertebbé, akiket már korábban is jobban, legalább kétharmadnyian ismertek. A listán szereplő 25 személyiség között már 16-an vannak olyanok, akiket a nagy többség, az emberek legalább háromnegyede ismer. Az elmúlt egy hónapban legnagyobb mértékben a Horn Gyulát és az Orbán Viktort ismerők köre gyarapodott: 6-6 százalékkal. A politikusok népszerűségi és ismertségi mutatói az ország keleti megyéiben (A változások az előző hónaphoz képest értendők) Keleti országrész Febr. Vált. Göncz Árpád 76 —4 Horn Gyula 65 —4 Fodor Gábor 64 -4 Palotás János 64 -2 Király Zoltán 59 -2 Für Lajos 60 0 Deutsch Tamás 62 +3 Nagy Tamás 55 -4 Békési László 56 -1 Surján László 55 -3 Pető Iván 58 +1 Zwack Péter 50 -3 Kuncze Gábor 60 +3 Orbán Viktor 60 +3 Boross Péter 56 +4 Gál Zoltán 56 -1 Pozsgay Imre 49 -1 Kövér László 50 +1 Lezsák Sándor 49 +3 Kulin Ferenc 47 +2 Kónya Imre 43 +6 Jeszenszky Géza 45 +4 Torgyán József 30 -1 Csurka István 33 +3 Thürmer Gyula 24 -2 Országos népszerűség Febr. Vált. 78 65 65 62 59 59 59 56 55 53 57 52 59 58 53 53 49 50 46 46 39 43 31 31 24 -2 -3 -2 -1 -1 +1 0 -3 -3 -3 +1 -3 +3 +3 +3 -1 0 0 +2 +2 +3 +4 0 +2 -1 Keleti országrész ismertség % Göncz Árpád 96 Torgyán József 94 Boross Péter 91 Jeszenszky Géza 90 Horn Gyula 91 Orbán Viktor 90 Pozsgay Imre 86 Palotás János 86 Für Lajos 85 Surján László 87 Csurka István 83 Kónya Imre 83 Pető Iván 81 Fodor Gábor 77 Deutsch Tamás 75 Király Zoltán 75 Lezsák Sándor 63 Békési László 62 Zwack Péter 65 Kuncze Gábor 64 Thürmer Gyula 56 Kövér László 38 Kulin Ferenc 41 Gál Zoltán 38 Nagy Tamás 40 Országos népszerűség ismertség % 95 94 92 90 90 90 88 88 86 86 85 85 82 79 77 78 69 68 69 65 60 39 44 41 38 Az adatfelvétel ideje: 1994. február Az adatfelvétel módja: személyes, kérdőíves megkérdezés. A megkérdezettek száma: 937 fő, akik az egész országot képviselik, ebből 462 fő a keleti országrész lakosságát reprezentálja. Alapsokaság: 18 éves és idősebb állandó kelet-magyarországi lakóhellyel rendelkező magyar állampolgár. Az alapsokaság és a megkérdezettek összetétele korcsoport, nem és a lakóhely típusa szerint megegyezik. A népszerűségi pontszám 0-tól 100-ig terjedhet, ahol a 0 pont nagy ellenszenvet, a 100-as nagy rokonszenvet jelent. A -4 és +4 közötti pontszámkülönbségek statisztikailag nem jelentősek. Az azonos pontszámú politikusokat a tizedpontszámoknak megfelelő sorrendben szerepeltetjük. (Ferenczy Europress) • A választási kampány lélektana Nulla összegű játszma? A választási kampány pszichológiai szempontból nézve tipikus rivalizálási helyzet: a pártok és pártvezérek úgy mérik össze erejüket a győzelemért, mint a sportolók, a gyerekek - vagy uram bocsá', mint az állatvilágban a hímek. Erős a vetélkedés, éles a küzdelem, éppúgy, mint az úgynevezett iramdiktálásos sportok versenyein. A szituáció ugyanis legtöbbször olyan, melyet a szociálpszichológia „nulla összegű játszmának" nevez. Ez azt jelenti, hogy amennyivel többet kap az egyik, annyival kevesebb jut a másiknak; az egyik fél csak a másik rovására győzhet. Ezért aztán ki-ki igyekszik „mindent bedobni" a küzdelemben. Jól megfigyelhető a hatalomért való harcban a szarvasbikák erőfitogtatására emlékeztető erődemonstráció. A politikus „ imponáló pózban " (felszegett fejjel, kidüllesztett mellkassal, esetleg felfújva magát) és harsány hangon szónokol, és amit mond, tartalmilag mind azt sugallja, hogy egyedül az ő pártja tudja és teszi, amire az országnak szüksége van. A kampányban előszeretettel alkalmaznak olyan jelzőket, jelszavakat, melyek éppen népszerűek a közönség körében. Ma egyetlen párt sem mulasztja el megígérni a munkanélküliség gyors csökkentését; kedvenc jelzőik például a demokratikus, a liberális meg a nemzeti, melyek mögött a valóság olykor egészen A vetélytárs leértékelése A „mi oldalunkon az igazság" mellett a „mi vagyunk az erősek", „ennyi és ennyi százalékát fogjuk kapni a szavazatoknak" hangoztatása azért is fontos, mert az állampolgárok nagy része konformis, a többség választását igyekszik követni, amellett a leendő győztest akarja támogatni, ezért a vélt többségi döntéshez csatlakozik. Egyes pártok ezért lobogtatják bizonyos célzott közvéleménykutatásoknak a rájuk nézve kedvező adatait. A nagyotmondásokból szervesen következik a vetélytárs leértékelése (erre az állatvilágban nincs analógia). Hiszen amennyivel egyik a másikat lejjebb nyomja a sárba, annyival ő maga relatíve feljebb emelkedik. Ezért mindegyik párt gyakran emlegeti az ellenfél pártok hibáit, és legtöbben nem riadnak vissza a személyes gyalázkodásoktól, a vezéralakok magánéletének kiteregetésétől sem. így a bemocskolt képviselők, illetve pártok híveinek egy része valóban kiábrándulhat a kedvenceiből - okkal vagy anélkül. Nagyobb baj, hogy a sárdobáló tábor kevés szavazót veszít emiatt, pedig nemcsak a politikai tettei, hanem a választási etikai (etikátlan) megnyilvánulásai is híven minősítenek minden pártot. A választási kampányban nincs hiány az ígérgetésekben (ez szintén csak emberi sajátosság). Ez természetes, a baj csak az, hogy némely politika olyan, mint az az alkoholista, aki fogadkozik, hogy „de most aztán igazán változók". Az emberek sajátos kettős tudattal viszonyulnak az ígéretekhez. Emberismeretük és történelmi tapasztalataik alapján tudják, hogy nem úgy lesz, sőt talán azt is érzik, hogy nem is őszinte a szép szó, de természetes hiszékenységüknél fogva mégis bíznak (mint az iszákos ember felesége), hogy hátha ez egyszer mégis megkapják azt, amit olyan régóta szeretnének. A szélsőségek mindig megjelennek a politikai küzdelemben, ha bárki úgy érzi, hogy ellensúlyoznia kell egy irányzatot. A baloldal csak a jobboldalhoz viszonyítva nyer igazán értelmet, a szélsőjobb szemléletet igazából a szélsőbal provokálja ki és viszont, ha minden pár a „libikóka" közepe táján maradna, semerre sem lennének nagy kilengések. Kinek a bőrére megy? A sportvetélkedőhöz a szurkolótábor is hozzátartozik a közvetítőkkel együtt. A közvetítők a politikai vetélkedőkön sem pártatlanok (bár magyar-magyar mérkőzésről van szó, és mindkét fél hazai pályán mozog). A tömegkommunikáció nemcsak akkor támogatja a kiválasztottjait, ha kedvezően kommentál valamit róluk, hanem azzal is, hogy például az egyik párt nagygyűlését agyonhallgatja, a másik párt kisgyülését pedig reflektorfénybe állítja. Azzal is befolyásolja a hallgatót, ahogyan az interjúalanyát kérdezgeti, ahogyan megvágják annak a mondókáját, vagy pedig ha azt a riporternek még a rádión keresztül is érezhető ironikus hanglejtése kíséri. A szurkolótábor pedig figyel és izgul, biztat és pfujol. Csak éppen az önfeledt szórakozása hiányzik, hiszen a „játék" nem mindig sportszerű, és legfőképpen pedig nem játék, hanem vérre menően komoly küzdelem. Legalábbis: a szurkolótábor részére. Dr. Ignácz Piroska pszichológus • A talpasoknak semmijük sincs, csak a hitük. Nem telik nekik nőnapon narancsokra, virágokra, hogy köszöntsék a járókelőket, sem százezer forintos, fényképes, fizetett hirdetésekre a lapokban, hogy köszöntsék választóikat. Az ő választóik, támogatóik kisemberek, nem a Duna-part, a pesti Belváros régi és újgazdagjai, bankárai, akiknek a pénztárcáit egy százezer forintos, fényképes hirdetés csak annyira rendíti meg, mint amikor a kisember gyufát vesz a cigaretta mellé. A talpasok korán kelnek, mert a sok alvás egészségtelen. Asszonyaik hatkor költik a nyűgös kiskölyköket, mert teát kell melegíteni, meg kell varrni közben a leszakadt gombot, amit az este kellett volna, de elfelejtette az anyuka, mert az ember ideges volt, veszekedett, a gázszámlást megint el kellett küldeni pénz nélkül. A busz is más útvonalon közlekedik újabban, messzire áll meg a bölcsődétől, az idő meg mindig kevés, a munkahelyen a főnök nem szereti a késést. A talpasok nem felelhetnek szüleik tetteiért, mint ahogyan az ávós főtisztek pártvezérré avanzsált fiai sem, vagy az ártatlan emberek tucatjait halálba küldő vérbírók gyermekei, akik gyűlölködő, felemelt ököllel indulnak harcba a gyűlölet ellen. A kisember apja is kisember volt. nem ő tehet róla, hogy menekülnie kellett a faluból, mert a pártvezér apja, barátai, a harcos, elkötelezett elvtársak leseperték a padlást, elvitték az utcákból a Kiss Jánosokat, Nagy Pétereket, Szabó Istvánokat, akik közül jó néhányan sose jöttek vissza, ott kaparták el őket a hortobágyi szik füves árkaiba. Ha városban élt, bálákat tolt a targoncán a Bakaygyárban, a villamoson gyékénycsizmában topogott a vezetőfülkében, miközben az utasok leheletükkel apró köröket fújtak a jégre az ablakon, hogy kilássanak. A kisemberek vezérei nem mézes beszédű, hajdanvolt főemberek, képviselőjelöltek, állami tótumfaktumok, akik csak nemrégiben vetették le a BM-es tiszti egyenruhát, a párttitkár-uniformist, hogy térdelhessenek a templomok padjaiban: nem adnak el központilag juttatott székházakat sok százmillió forintért, hogy a pénz a fiatal, lendületes, agyagba döngölő vezérek kft.jeibe vándoroljon: képviselőjelöltjeiknek nem telik színes HANGPRÓBA Talpasok (...Érzek, érzem, iszonyú nagyok a táncoló parasztangyalok...) Sinka István: György vezér a tüzeknek suttog prospektusokra, csak homályos, fekete-fehér szórólapokra, amit este munka után hordanak széjjel a barátok a levelesládákba. Vezéreik harsány szitokkal, gúnnyal néznek szembe nap mint nap, hja, nagy oka van ennek! Ezek a demagóg szájhősök olyan dolgokat mondanak, amiért a pesti Belváros demokratái dührohamot kapnak, mert ezek az urak már ilyenek! Nem szeretik, ha több százmilliós villáikat kíváncsi szemek méregetik, ha verejtékkel szerzett milliárdjaikat nagyszájú néptribunok szájukra veszik, vagy ha a kisember odáig merészkedik, hogy leveszi feltartott kezét és ökölbe szorítja. A talpasok várnak és tűrnek! Egyelőre! Tűrik a bolsevista rend régi harcosainak, vagy a feleségeknek névtábláit a hivatalok, közintézmények ajtajain, tűrik, hogy évtizedek becsületes munkája után az utcára kerüljenek, de őértük nem szól a harang, nem demonstrálnak a Rádió előtt a szabadság fölkent bajnokai. Nem, az ő életük nem fontos, ők megélnek a jég hátán is, nem kell a kisembert félteni! Csak a TV-t, a Rádiót kell félteni, mert ott korlátozzák a szabadságjogokat, a kazettákkal való manipulálásokat, a nemzeti önérzet gúnyolását, a magyarság gyalázását bel- és külföldön. A kisember érdekeit nem bástyázza körül ezernyi jogszabály, mint a nagyemberekét, az ő esélytelenségük mindig garantált, előttük mindig becsukódtak és ma is becsukódnak a párnázott ajtók, mert belül nem szeretik a vitatkozást. Meg aztán mindenki értse meg: nehéz helyzetben van az ország, de már látszik az alagút vége! Csak jó szem kell hozzá! Sancho Panza is nézett, nézett, de csak rozzant fogadót látott, míg gazdája a fogadót fellobogózott várkastélynak vélte. A talpasok undorral nézik a párttitkárokból, BM-es tisztekből lovaggá avanzsált elvtársak fényképeit a sajtóban, amint a város jelképévé nőtt ferences templomban egymás mellett állnak, abban a templomban, amely előtt Bálint Sándor szobra áll, amely templom száz évek óta a tanyai parasztok, búcsús, keresztjáró csoportok találkozóhelye, s amely templomban Havas Boldogasszony napján reggelig virrasztottak máriás lobogók alatt a messz"! földről érkezett búcsús asszonyok imádkozva, többek között, jó fél századdal ezelőtt, az én anyám is. Nem, a kisember nem hiszi, hogy örökké tart a rossz, mert ha a hitét is elvesztené, semmije sem maradna. A hite tartotta benne az életet generációkon keresztül, a remény, hogy egyszer mégis emberszámba veszik, hogy jóra fordul az élete. Pedig mindig becsapták, ígértek neki szabadságot, jogot, újabban demokráciát, esélyegyenlőséget, rendszerváltást, de hát az ígéretek önmagukban csak ígéretek. S maradt a szobakonyhás lakás, vagy két szoba egy szoba helyén, a kiszolgáltatottság, a remények apadó patakja, néha egy-egy fröccs a talponállóban, vagy szombavasárnapi kertészkedés a hobbikertben, melyet annak idején fillérenként izzadt össze a család. /Malpasok most már ráuntak a hitegetésre, összébbhúzták magukon a ködmönt, hogy lássák indulataikat, akik látni akarják. Nyűtt bakancsaik alatt mezítlábas nyomok maradnak, de hitük töretlen, életük, munkájuk, kisembersorsuk a hazáé, melynek földjéből vétettek, s amely föld befogadja majd csontjaikat. Nem akarják megváltani a világot, csak élni tisztességesen, tudják, ha megszületnek, nem nagy esemény, ha meghalnak, még annyksem. Mégis várják az őszinte, emberi szót, a biztos munkát, az értük dolgozó, gondolkodó vezetést, a megbecsülést. S a demokráciát, tízmillió magyar demokráciáját, sallangok, hiteltelen emberek, jelszavak, üres ígéretek nélkül. Molnár György