Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-03 / 52. szám

CSÜTÖRTÖK, 1994. MARC. 3. MÉG 66 NAP 5 Egy, csak egy embei bukott meg! E Pikó András egyetemi tanulmányait a JATE bölcsészettudományi karán végezte, újságírói pályáját a Szegedi Egyetem című lapnál kezdte, ezután a Magyar Rádió Körzeti Stúdiójának riportere lett, jelenleg a körzeti televízió munkatársa. • Szörnyű álmom volt a minap. Azt álmodtam, hogy a magyar és nagyon közszolgálati rádió riportere felkeresett otthonomban; mondanám neki bele a mikrofonba, hogyan is érzem magam, ment-é előbbre a magyar világ az elmúlt három évben, s főleg, hogy mi lesz, szerintem. Azt hittem, viccel. Mondtam is neki, hogy ne vicceljen, ott azért talán mégsem tartunk - médiaháború ide, sajtótisztesség meg amoda -, hogy a saját műsoromba nyilatkozzak, és különben is; ez egy rossz álom, nem? - kérdeztem a kollégától. „A helyzet maga a válasz, tehát: maga a válasz." - mondta, s még mielőtt kikérhettem volna az inkollegiális magázódást a kezembe nyomta a mikrofont, elvigyorodott és azt mondta: öninterjú. Szerintem az ember úgysem bújhat ki a bőréből, a rossz álmokért pedig vállalni kell a felelősséget. Részletezzem? Részletezem. Az elmúlt három évben többek között az történt Magyarországon, hogy.kicsit lehetetlenné és nagyon értelmetlenné vált az, amit szeretek és talán tudok is csinálni: a tényfeltáró, oknyomozó újságírás. Nem gondolom, hogy ez a mondat önmaga bizonyítékáról szólna elsősorban, tehát a szakma három éve tartó intenzív köldöknézéséről. Nem, ez a mondat például a saját súlytalanságunkról szól. Arról, hogy a három évben - nem mintha csak ez lenne a feladata, a magyar sajtó nem tudott menesztetni egyetlen egy tehetségtelen és alkalmatlan minisztert, polgármestert, hivatalnokot, korrupt privátost sem. Vicc, de ha jól számolom, '90 óta egyetlen nagy ember bukott meg a sajtó által: Surányi György bankelnök, akinek aláírását egy politikai közhelygyűjtemény alján nyilvánosságra hoztuk. Lehetett cikkezni, rádió és tévériportot készíteni a nagy umbuldákról, előlegekről, perről, amelyben a vádlók elvárták a vádlottól, hogy ó állítsa össze a vádiratot, iskoláról, amely fallal osztódik; folytathatnám a sort, de: rá tudtuk-e kényszeríteni a felelősöket a vállalására? Tudom, a saját felelősségünk sem kevés, hisz hány senkiből csináltunk valakit, mert nagyobb hülyeségeket tudott mondani, mint az előző napon az a másik, mert szó nélkül hagytuk, hogy a hülyeségekből valóság legyen, mert nem vettük komolyan őket, mert az nem lehet, hogy október 6-án nem hallgathatuk Mozartot, mert abban is reménykedtünk titkon, hogy ekkora baromságokkal csak magukat járatják le - és hagytuk, hogy minket, akik „csak" közvetítettünk, lejárassanak. A helyzet az, hogy a politika nem veszi komolyan az újságírást, és ezáltal nem veszi komolyan a közvéleményt sem, a közvélemény pedig nem veszi komolyan a politikusokat, a politikát és nem vesz komolyan minket sem. Mi már csak magunkat vesszük komolyan, ezért szól annyit a sajtó magáról. A demokrácia őre csődöt mondott és nem hiszem, hogy kontroll nélkül bármi is önmagától jól, és helyesen működne. Azt mondat a tényfeltáró újságírás ellehetetlenüléséről nem csak arról szól, hogy akiknek írunk, műsort készítünk nem hisznek nekünk. (Megengedem: erről is szól hát.) Az a mondat sokkal inkább arról szól, hogy nem hisznek bennünk. Három évvel ezelőtt még általános és jogos hit élt az emberekben a sajtó erejéről, arról, hogy ha egy méltánytalanságból, egy rossz döntésből, egy korrupciós ügyletből, egy hatalmi visszaélésből ügyet csináltunk, akkor annak következménye lehet. De akkor még pontosan tudtuk, hogy független bíróságok, a méltányos jogorvoslat lehetőségének és a demokrácia konfliktusmegoldó technikáinak híján szükségszerű a mégolyannyira korlátozott és kordában tartott nyilvánosság társadalmi súlyának egészségtelen felértékelődése. Akkor még abban reménykedtünk, hogy kijárok, az ügyeket megoldók helyett egyszer azok lehetünk, aminek lennünk kellene: közvetítők, a megoldandó problémákat az arra hivatottaknak tálalók. Három év múlt el, s nem lettünk közvetítőkké, mert nem lehettünk azzá. Kevés a bizalom a demokrácia intézményeiben, a dolgok nem oldódnak meg a maguk rendje szerint, azért is persze, mert azok, akiknek erre szükségük lenne és akiknek a nevében rendszert váltott ez az ország, nem tanulták meg, hogyan kell élni a demokrácia adta lehetőségekkel. Persze a szabályok, ha vannak, áthághatók, még mindig többet érhet egy jó kapcsolat, mint a szabály, ezt tapasztalhatjuk; de mondhatja-e azt felelősségei egy újságíró az egyedül benne bízónak, hogy az én megbízatásom nem a tanácsadás, a kijárás, hanem a hűvös kívülállás? A riport utáni kérdésre, hogy akkor mit tegyek, hova menjek, kit kell megkeresnem, mit írjak a kérvénybe, lehet e azt mondani a hozzám bekopogtatónak, hogy nenl tehetek semmit, mert nem ez a dolgom? Ha azok, akiknek az a dolguk, nem jól végzik a dolgukat, felvállalhatom-e én a lentlévők képviseletét? Szereplője lehetek-e a történetnek, amelyről tudósítok? Irigylem a sportújságírókat, mert tőlük senki sem várja el, hogy beszaladjanak a pályára és gólokat rúgjanak. Azt tapasztalom, hogy a magánember magánmorálja és az újságíró szakmai tisztessége összeegyeztethetetlenné vált a három év alatt. Lehet, hogy nem vagyok eléggé profi, de számomra egy mindennaposabb élmény a dilemma feloldhatatlansága miatt érzett tehetetlenség dühe. Igen, ez valóban olyan, mint egy rossz álom; ha tisztességes akarok maradni, nem lehetek újságíró, és akkor be kell lépni teljesen a valóságba és várni a volt kollégát, aki még bírja ezt az egészet, és kiröhögni, és azt mondani neki: nem nyilatkozom. Hiábavalónak és feleslegesnek érezni azt, amit ő csinál, nem bízni benne, mert ó nem oldhat meg semmit, azok pedig, akik megoldhatnak akármit is vagy nem nyilatkoznak, vagy ha igen, akkor őt sem és engem sem vesznek komolyan Megtehetik, mert hagytuk, hogy megtehessék. A fontos kis és nagy ügyekben a lényegi döntések úgysem előttünk, átláthatóan és a természetes szabályok szerint születnek, hát akkor miért bízzak majd benne, a kollégában, és azokban, akik döntenek? Őszintén megvallva elég szkeptikus vagyok atekintetben, hogy a rossz álmom nem válik majd egyszer valósággá. Nem is igazán értem magam, hogy legbelül miért bízok mégis az ellenkezőjében. Abban, hogy lehetnek még valódi szabályok, melyeket nemcsak a törvények, hanem a belső, átélt elfogadottságuk ítél betartandónak. Abban, hogy lehet az életünk annyira független a politikumtól, hogy eléggé szabadok legyünk a döntésre: mekkora teret adunk neki mindennapjainkban. Abban, hogy nem csak a semmit sem lehet vagy a mindent lehet lefojtott vagy agresszív átpolitizáltsága között választhatunk. Abban, hogy az elkövetett tettek és a kimondott szavak vállalásának felelőssége egyaránt érvényes lesz mindenkire ebben az országban. Abban, hogy a demokrácia kényszertanulása nem csak a tandíjat fizetők számára jelenthet kényszert. Abban, hogy a múltnál fontosahb lesz a jelen, a jelennél pedig fontosabb lesz a jövő. Abban, hogy a szavak és íróik nem lesznek kijátszhatók többé egymás ellen, hogy az érték az értékén és nem származásán, politikai pedigréjén mérődik majd. Abban, hogy nem lehet kitoltani, kirekeszteni embert és eszmét és gondolatot sehonnan és, hogy nem lesz szükség letiltásokra sem. Abban, hogy lesz stílusunk és hogy megtanulunk újra csodálkozni. Abban, hogy kevesebb lesz a düh és több a mosoly, a figyelem és a bölcs méltányosság. Abban, hogy mindennek, ami körülöttünk van és történik, a pontos súlyát érezzük majd; nem kevesebbet, de nem is többet. Abban, hogy mérték szerinti lesz az élet. Ha így lesz, akkor egy rossz álom is csak az lesz ami: egy gyomorrontás reggelre múló következménye. Nem vagyok önző; Önöknek is csak azt kívánom, amit magamnak. Nem teljesen lehetetlen, szerintem. Pikó András Porta és seprő Tulajdonképpen neheztelek magamra, hogy miért nem korábban írtam a porta és környékének rendbentartásáról - holott én is dédelgettem magamban ezeket a gondolatokat. Ugyanis a közelmúltban ketten is megelőztek és habozás nélkül elemezték a sepregetés problematikus praktikumát. A Kurír az „Elefánt" című mellékletének egyik számában a következőket vázolta: „Hazánkban az író a bankokkal, a kórboncnok a privatizációval, az adótisztviselő a rádióval foglalkozik, de mi lenne, ha egyszer, csak úgy próbaképpen, egy-két hétig mindenki a saját portája előtt seperne." E mondatok alatt látható volt Csurka, Surján és Csúcs urak fényképe. Nem tartottam sem cinikusnak, sem rosszhiszeműnek a kiszólást, mert úgy tűnik, hogy a Kurir melléklete az „ideiglenesen szüneteltetett" Ludas Matyit igyekszik pótolni. Ki születik miniszternek? Néhány héttel ezelőtt Szentesen járt Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök jelöltje, aki újfent foglalkozott a porta és a seprő bonyolult viszonyával, amidőn a következőket mondotta: „Azt sem nézhetjük tétlenül, hogy tönkremenjen az ország, csak azért, mert hozzá nem értő valakik szeretnek miniszterek lenni". Ki is születik miniszternek, vagy ki örököl lelki és fizikai miniszteri alkatot? Zseniális embernek kell lennie? (A gyakorlat viszont néha azt bizonyítja, hogy egyetemi tanár vagy éppen akadémikus sem tud megfelelni a bársonyszék elvárásainak.) Rokoni, vagy baráti szálak kell, hogy fűzzék egy még nagyobb emberhez? Vagy legyen forradalmár, mint például Maiéter Pál és életével fizessen küldetéstudatáért? Föltétlen szakmabelinek kell-e lennie egy szakminiszternek? Ez a sok kérdőjel nem mai keletű, mert a hazai és a nemzetközi gyakorlat is igen tarka képet fest erről. Például Veres Péter író is volt egykor hadügyminiszter. A világon jónéhány orvos (például dr. Che Guevara, vagy Salvador Allende dr.) cserélte fel fehér köpenyét az időnként labilis bársonyszékkel, illetve politikai pályával. De ne menjünk annyira visszafelé - napjainkban is látható, hogy a boszniai szerbek vezére dr. Radován Karadzic is letette az orvosi köpenyt. Hazánkban jelenleg a történészi-jogászi-tanári mesterség tűnik legalkalmasabbnak a különböző szakminiszteri, illetve államtitkári funkciók betöltésére. Pedig a köztudatban az evidencia magátólértetődőségével tartják természetesnek, hogy az autót autószerelő, a műfogat a fogtechnikus javítja, illetve készíti. Az a jelenség is kézenfekvő, hogy az élelmiszerbolt pultja mögött nem kazánkovács áll és nem vasesztergályos készíti a dobostortát. Kupa Mihály vallomása Ezek után a volt pénzügyminiszter egyik nyilatkozata jut eszembe. Miután Kupát leváltották posztjáról, felajánlották számára a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium vezetését. Mivel nem fogadta el ezt a tárcát, hivatalos kormánykörökből megvádolták azzal, hogy megsértődött és lebecsüli a vízügyi feladatokat. Végül az egyik riporter mégiscsak megkérdezte tőle a televízióban, hogy miért is nem vállalta el a közlekedési miniszterséget? Kupa tömören ennyit mondott: nem sértődésről van szó, hanem arról a tényről, hogy egyszerűen nem értek hozzá... Hiszen mi is lenne, ha bányamérnököt neveznének ki Mit jelent az, hogy „európai módon" zajlik le egy választási kampány? Erre szeretnék egy példát említeni a nem is oly' távoli időből: 1993. június 6-án voltak a spanyol választások. Ennek mind induló fázisát, mind záró finisét, az utolsó két hetet volt alkalmam tanulmányozni a helyszínen. Plakátok nélkül A külső szemlélő számára egészségügyi miniszternek? Vagy agrármérnök irányítaná az igazságügyi tárcát, avagy gyógypedagógus ülne az ipari minisztérium bársonyszékében?! Azt hiszem, hogy például a jogász-társadalom nehezen viselné el, ha nem jogi doktor lenne a miniszterük. Suszter és kaptafa Természetesen a miniszterek kinevezésében is lehetnek kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Csak nehogy túl sok legyen a kivétel, mert akkor nagyon devalválódik a szabály. Felborulhat a szakmai értékrend, melyről az jut eszembe, hogy amikor 1960-ban a mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezésekor - a városból falura irányított munkáskáderek - a faluban feledkeztek elnöknek, vagy éppen agronómusnak. A szélsőségektől mentes bölcs közvélemény ma is azt tartja, hogy a kaptafa ívelésétől a suszter kezei között születik a szép és elegáns cipő - politikai hovatartozástól függetlenül. Bálint János kétségtelenül ez volt a legelső élmény. A spanyol pártok - a több mint ezer politikai pártból 160-nál több indult - ugyanis megegyeztek abban, hogy nem csinálnak szemétdombot Hispániából. Ezt persze segítette a városi önkormányzatok szigora is: az összevissza plakátragasztás ugyanis a közterületne való szemetelés és rongálás szabálysértését is kimeríthette volna - büntetéssel a vétkes pártok számára. Emellett persze - vegyük Madridot példának - a városi önkormányzat a pártok számára biztosított megjelenési lehetőséget: az utcák lámpaoszlopait fel lehetett használni (bérlet formájában) a pártok „arcai", jelszavai számára levehető zászlók formájában. A hosszú sugárutakat a Néppárt, a keresztirányú avenidákat a Szocialista Munkáspárt bérelte ki, a metró az Egyesült Baloldalé lett. Spanyolország viszont szép és tiszta maradt. Mindebben persze az önmérséklet mellett egy alapvető tapasztalat is munkált, amit jó lenne, ha a startra kész magyar pártaktivisták és kampányolók is elhinnének: a plakátok, mint eszköz szinte semmilyen hatással nincsenek a leendő választási magatartásra: a hatásmérések 3-5 százalékra becsülik jelentőségét. Egyszóval, nem éri meg a pénzt plakátokra szórni. Legtöbbször negatív a hatása: a polgárt feldühíti a rendetlen és koszos plakátháború. Újság, tévé Úgy tűnik, a leghatásosabb eszköz a kampányokban a napilapok és a tévéinterjúk. A pártok által elkészített tévéreklámfilmek általában gyengék voltak, keveset mondtak: a jelöltekkel készített interjúk, viták hatása volt a legnagyobb, s ez érte meg leginkább a befektetett pénzt. A rádió csak ezek után... Érdekes volt az is, hogy,, valójában az egyes pártok nagygyűlései a kampány utolsó két hetében, bár nagy publicitást kaptak, csak közvetetten hatottak: a róluk szóló tévéhírek révén. Tudniillik a bizony- • talan szavazó - és a kampányok éppen ezek megnyeréséért vannak!!! - láthatta, melyik párt ilyen „erős", melyik pártot mely kedvenc énekese vagy sportolója támogatja, melyik párt milyen spanyol slágert választott pártmelódiaként, s hogy a jelöltek feleségei hogy is néznek ki... Választási elemzők egyetértettek abban, hogy a 93-as választások eredményeit a tévéviták döntötték el Felipe Gonzalez és a jobboldali Néppárt vezetője. Jósé Maria Aznar között. Felipe jobb volt! A „bajszos robot" Aznar ugyanis ezt a becenevet kapta ellenfeleitől, akik ezzel arra akartak utalni, hogy a néppárti, bajszos politikus csak azt „büfizte" vissza, amit tanácsadói belétápláltak. Az ilyen állandó jelzők és „becenevek" helyettesítették az Európa keleti felén dívó „anyázást". Julio Anguita, az Egyesült Baloldal pártszövetség kommunista vezetője például a „vörös kalifa" néven említődött, ezzel utalva arra, hogy pártvezérsége előtt Cordoba város polgármestere volt. S éppen az ő esete nagyon tanulságos. Anguita a kampány utolsó hetében Barcelónában egy nagygyűlésen infarktust kapott, kórházba került. Amikor a hírt szétröpítették a rádiók, minden párt megállította kampányát. Első embereik Bercelonába utaztak (Aznar, Guerra, González) érdeklődni, konzultálni az orvosokkal. És csak másfél nap múlva, amikor kiderül,t hogy a „vörös kalifa" túl van az életveszélyen, lendült tovább a kampány. Sportszerű pillanat volt: ellenfél nélkül milyen is lenne egy verseny. Valami hasonló kampányt persze infarktusok nélkül képzelek el magunknak is. Anderle Ádám Szegeden, az új Hungária Szállodánál 30 nm-es üzlethelyiség bérleti joga, Újszegeden 9 nm-es elárusítópavilon tulajdonjoga eladó. Érdeklődni: hétfő I6-ig 06-60-380-966.