Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-15 / 61. szám

Az összeállítást Panek József készítette. MARCZIUS TIZENÖTÖDIKE Gyulai Pál (1826-1909) Huszonöt év sok idő; egy s más elhalványult emlékezetemben, s talán oly részleteket is elfeledtem, amellyek az olvasót érdekelhetnék. Azonban arra most is élénken és fájdalommal emlékszem, hogy mily nyomorult politikai és irodalmi viszonyok között éltünk. Azok, akik az országgyűlésen és hírlapokban néha felsóhajtanak, hogy jobb dolgunk volt Bach idejében, mint a közösügyes kormányok alatt, valóban megérdemelnék Bach boldogító kormányát. De én nem kívánom ezt nekik, sőt azt hiszem, magok sem kívánhatják magoknak s csak a nagyobb hatás kedvéért ragadtatnak ily állításokra. A forradalom után, 1849 őszén és telén sajátságos képe volt a magyar irodalomnak. Az írók bujdostak vagy börtönben szenvedtek; a kik szabadon jártak, nem nyúltak tollhoz, mintha szégyennek tartották volna ily időben az írást, s nemcsak az ostromállapot súlya némította volna el őket, hanem a fájdalomé is. A közönség is hasonló állapotban volt. A múlt emlékeiben élt, a jelen fájdalmát érezte s teljes közönynyel vagy gyanúval viseltetett minden iránt, a mi magyarul nyomtatásban megjelent. A forradalom bukása majd minden hirlapot, folyóiratot, irodalmi vállalatot magával sodort. (A Vasárnapi Újság huszonöt éves évfordulójára) Vajda János (1827-1897) A mi jelenlegi képviseletünk, a mi napisajtónk többsége sokat beszél ugyan a hazáról, a hazának száz bajáról; emlegeti a korrupciót csak azért is, hogy mutassa, miszerint ő azt nem veszi magára, hanem ha aztán történetesen egy erre felszólított kassai vagy pozsonyi becsületes polgár a maga polgárias, egyszerű őszinteségével rámutat a korrupció rothadt, fájós fekélyére, és azt mondja, hogy biz azt jó lenne onnan kiégetni, különben elragad az egészre, akkor rettenetesen feljajdul, és rettegve a műtéttől, égre-földre tagadja, hogy dehogy van széles e hazában-korrumpált rész, éppen e jajgatásával árulva el, hogy csakugyan van, éspedig hol a baj; ismételjük, ez a többség mindamellett igen jól érzi magát „intra dominium", és noha maga is időnkint megmegkondítja a vészharangot, veri a riadót, azért úgy látszik, hogy a fölülről vagy alulról jövő segítség választása közti habozásban nem tudja magát elhatározni. A vége valószínűleg az lesz, hogy az egyik vagy másik segéderő az utolsó percben majd mellette terem az ügyefogyottnak, s felkapva őt hatalmas vállaira, azt mondja: ha nem jössz, viszlek. Mindenesetre óhajtanok, hogy ez a hatalmas vállú egyéniség az az „egyik" és ne az a „másik" lenne, melynek tudvalevőleg döntő három érve: a gyalogság, a lovasság és a tüzérség. (Ébredjen fel a közvélemény, 1874.) Ady Endre (1877-1919) (...) viszont van egy nagy intelligenciájú sereg, mely ihletét állandóan a szellemi, nyilvános munkának szenteli hittel, buzgalommal a prófécia és apostolság váltakozó mértékével és lelkesedésével F.zek ama hivatásos, amaz igazi újságírók, kikről fentebb szóltunk, akik közül Magyarországon ritkán botlik egy is, s akiknek semmi okuk nincs szégyenkezniük, ha mindjárt ötvenezer szédelgő is használja az újságírói címet. Annak az újságírónak pedig, aki a Máthévagy a Szilágyi-kázusok miatt eldicsekszik avval, hogy néha kedve volna eltagadni újságírói voltát, e sorok írója röviden így válaszol: - Vannak emberek és bábok, intelligensek és figurák, derekak és hitványak. A mesterségüket és kenyerüket egészen olcsóbbrendű körülmények határozzák meg és döntik el. A miniszternek sem lehet állásával dicsekednie, a szerkesztőnek sem. Én csak X. Y. vagyok. Ember vagy báb, intelligens vagy hülye, derék vagy hitvány. Az újságírómesterségemtől sem jogcímet, sem ellenzést, semmit nem kérek. De már aztán, ha mégis az újságíró voltommal volna valakinek baja, állnék elébe!... Tollal és ököllel... (A sajtó parazitái, 1901.) KÜLÖNSZÁM 3 Deák Ferenc (1803-1876) ' T. Ház! Ezen kérdésekre kétségkívül az illető miniszterek fognak felvilágosítást adni; de azt hiszem, hogy ezen kérdésekkel és a reájok adandó felvilágosítással a baj még korántsem lesz orvosolva, mert Erdélyben jelenleg a Bach-féle sajtórendszer áll fenn, legalább nagy részben az van gyakorlatban. Míg a rendszer ott fönnáll, minden ilyen panaszokra alkalmat szolgáltató cselekvések ezután is elő fognak fordulni. E rendszerben alapszanak a megintések, a figyelmeztetések és egy neme a praeventiv censurának, bár nem tökéletes praeventiv censura. Nem itt keresendő hát a baj, hanem abban, hogy Erdélyben nincs sajtószabadság. Én tehát azon kérdést vagyok bátor fölvetni: nem lehetne-e Erdélyben szintúgy behozni a sajtószabadságot, mint Magyarországban? (...) Nem lehetetlen. hogy Erdély részletes rendezése még hosszabb időt vesz igénybe, ha azonnal hozzá fogunk is; hogy pedig Erdély annyira sajtószabadság nélkül legyen, azt e házban bizonyára senki sem fogja kivánni. Én tehát azt óhajtanám, hogy a minisztérium. midőn a tett kérdésekre felelni fog, ne csak fölvilágosítást, hanem javaslatot is adjon, hogyan lehessen sajtószabadságot Erdélyben azonnal létrehozni. Ha ezen javaslat oly rendszabályokat foglalna magába, melyek a végrehajtó hatalom köréibe tartoznak, ezt teljesítse tüstént; ha pedig valamiben még törvényhozási intézkedés lenne szükséges, azt terjessze elő, és nem kétlem, hogy a ház meg fogja szavazni. (A sajtószabadságot Erdélyben is létre kell hozni - országgyűlési beszéd- 1868.) (1847-1910) Az öt nagyhatalom mellé még egy hatodikat is állított az újkor, a - sajtót; s én mind szeretném odább tolni egy számmal, hogy a társadalomra azt mondhassam, miszerint az az első igazi nagyhatalom, melynek a többi hat mind csak szolgája. A társadalom büntet és jutalmaz. (...) Egy mélyen gondolkodó, de istentelen, feslett életű francia költó, ki a királyok haragját büszkén nézte le gógjében, elhagyott állapotában, midőn végre a társadalom lökte el magától, így kiált fel megtörve: II est dur... qu'il faille ici bas mourir plus d'une fois... (Kemény sors, hogy itt e földön többször is meg kell halni.) Igen, a társadalom megbosszulja magát azokon, akik ellene vétenek, igazságosan és rettentőn; a társadalom a legfelsőbb törvényszék, mely előtt a legmagasabb fők is meghunyászkodva jelennek meg, s mely előtt büszkén emelheti fel a fejét a legutolsó koldus is, s mely ellen nincs fellebezés többé, még akkor sem, ha téved, mert Mirabeau szerint: ha az egész társadalom téved, az egész társadalomnak akkor is igaza van. (A társadalom és az ember, 1870.) Juhász Gyula (1883-1937) Midőn mostanában valósággal demokratikus járvány dühöng a mi közéletünkben, igazán legfőbb ideje volt, hogy az egységes párt egyik esze és szíve, Maday Gyula végre a cenzúra piros ördögét fesse a falra a nemzetgyűlésen, ahol kivételesen kultúráról beszéltek. (...) Maday Gyula nincsen megelégedve a mai pesti színházi erkölcsökkel és ebben neki igaza is lehet. Mi magunk sem vagyunk elragadtatva, például az egységespárti erkölcsöktói sem, a mai közviszonyoktól és közállapotoktól sem, de persze mi hiába követelnénk morális és politikai cenzúrát, mert hiszen mi nem vagyunk se hatalmon, se egyéb stallumokban. A cenzúráról nekünk megvan a magunk véleménye és hogy mi az a cenzúra, arról sokat beszélhetne például Jókai Mór és Petőfi Sándor szelleme és sokat beszél az elvesztett háború, amiben igen jelentékeny része volt a háborús cenzúrának, mely elhallgatott mindent, mi kellemetlen igazság volt és megíratott mindent, ami kellemes hazugság volt. A cenzúráról és éppen a színházi cenzúráról nagyon fájdalmas emlékei lehettek Maday Gyula néhai, dicső magyar költőtársának, a legnagyobb magyar tragédia halhatatlan és szerencsétlen költőjének, a kecskeméti takács fiának, Katona Józsefnek, akinek Bánk bánját éppen a színházi cenzúra nem engedte színpadra vinni és így életében halálra ítélte a legigazibb nemzeti drámaköltőt, az ezeréves magyar sors örökkévaló ábrázolóját. (Cenzúra, Szeged, 1925.) Eötvös József (1813-1871) Minden tudománynak czélja: az előrelátás. Kétségtelenül ez czélja a politikának is. De minden előrelátás csak úgy lehetséges, ha azon tárgynak, melyei foglalkozunk, jelen helyzetét ismerjük s ismerjük az utat, melyen az e helyzetbe jutott; s ez áll a politikáról is, melynek egyedüli biztos alapját a jelen állapotok elfogulatlan észlelése s a mult helyes felfogása nyújthatja egyedül. Ha a nap kél, leghidegebb; s váljon mondja azért valaki, hogy a nap sugárai nem terjesztenek meleget? S ha látjuk, hogy a politikai szabadság, vagy egyes institutiok, melyek annak lényegéhez tartoznak, mint a sajtószabadság, eleinte nem felelnek meg várakozásainknak, sőt az ellenkező eredményeket idézik elő, van-e okunk, hogy azok felett pálczát törjünk? (Napló, 1867.) Mikszáth Kálmán (1869-1949) (...) a „demoliberális" újságírást, melyhez elsősorban kenyérkereset kötött, minden fonákjával sokkal többre tartottam, mint a kényeskedők és őserőlködők irodalmát, a gyávákét, kik egy pisszenetet nem mertek leírni a csendőrök és a csendháborítók ellen, miközben merész forradalmároknak érezték magukat, mert a vendéglátó bankigazgatónak és nejének kaviár és fogas közt fülébe súgták, hogy éjfélkor milyen hullámhosszon hallhatják Moszkvából az Internacionálét. Ez volt az oka, hogy az Esti Kurírnál és rövid ideig a Magyar Hírlapnál betöltött helyemet, bármennyire bántottak is a párt- és lappolitikai megkötések, legalább olyan fontosnak éreztem, mint a Szép Szót, melyben pedig teljes szívvel otthon lehettem, s legmeghittebb irodalmi barátaimnak, köztük nemzedékem legnagyobb magyar költőjének társaságában lehettem otthon. Patkányirtásban nem ismertünk tréfát az Esti Kurírnál; sem, amíg meg nem szűnt, az akkori Magyar Hírlapnál. (Csipkerózsika - budapesti és londoni emlékek. 1947.) Ignotus Pál