Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-12 / 60. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1994. MÁRC. 12. Sz. Lukács Imre A kunsági fiú nem látta a Parnasszust Sohasem hittem, hogy hatvanéves leszek. Sokszor feladtam az életem, de mindig adódott valami: család, hit, amely kézen fogva továbbvezetett. Tékozoltam, vagy tékozoltattam? Önvizsgálatot, hiteles mérleget nem készítettem, de illúzióim sincsenek. Nem is maradt erre időm, mindig és szüntelenül futkostam az apró fillérek és pitiáner vállveregetések között. Megérte? Nem? Nincs igaz válaszom. Elindultam a legmélyebb szegénységből, tizenegy kölyök sírását segítette életre anyám, a Péntek kút, a Gödrök-köz, a Cigányvölgy, a Porcsiny utca felnevelt, a libalegeltetések és az együgyű szegénység ábrándozásai, amikor a fényes vasárnapokon a mozi elé álltunk, bámultuk a kikupálódott fiatalokat, megittuk a Pattogatós Erzsi néni vízzel hígított málnáját, s a boldogság ránkszakadt a recsegő mozivászon előtt - ahová leginkább csak besurrantunk, mert nem volt miből jegyet váltani - a-nagy igazi cowboy-hősök, a jávorpalik láttán, akiknek a helyébe képzelhettük magunkat, amíg a szigorú jegyszedőnő ki nem vezetett. Kit zavart a mozi mögött lévő ÁVO-s laktanya, ahová beszólították a szép lánykákat, mi elutaztunk a szegénységből, szárnyaszegetten bár, de utat kerestünk, kényszerből, küldetésből, szép álomból, akárhogyan! Hol vannak azok a társak? Hol is? Élnek, halnak? Mindeddig azt hittem, hogy múló emlékei életemnek, a tűnő idő szépíti-homályosítja a képet, pedig dehogy: mindőjüket magam elé képzelhetem, tisztán látom az arcukat negyvenvalahány év távolából: Kakas, Stuka, Galymós, a Lévai fiúk, Boni, Pista és Gabi, a Kasza gyerekek, Sigulunczkiék, Kasza, Pásztor, Papp fiúk, a szépséges Csorna lányok, Réz Pikuék és a többiek. Aztán az Oncsa, a Hatház... Engem mindig befogadtak. A református iskola is. Kiváló tanítók sora - csak akkor nem értékeltem - hitette el velem, hogy a kunsági gyerek tehetséges, ha mezítláb és üres tarisznyával vág is neki a világnak, akkor is érdemes, viheti valamire. Megláthatja a Parnasszust. Ez a szép hit, meg a tobzódó nyomor vitt el az éjszakai vicinálison fővárosunkba, amikor már sejteni kezdtem, hogy mi az a Kbetű (kurva, kulák, kizsákmányoló), az E-betű, s a ránk raggatott osztálykeresztek. Nagyon szerethetett a magyar történelem minket, hogy végül is két anyával, három apával áldott meg engem, olyan testvérekkel, akikkel sohasem tudtunk jólakni, a ritka vasárnapokon pedig anyám kedvünkre főzött: sikerült fél kiló húst vennie a hentestől, nagy, ormótlan galuskákat főzött hozzá, és egy bádogtányérból két kanállal faltuk a ragacsos pörköltet, egymásra meredve, mert az ügyesebb, kétszer is szedett a tányérból. Azóta se tudtam igazán jólakni. A kezemet, meg a szívemet így fogta meg a szegénység. Soha nem lettem hűtlen hozzá. Aztán az iskolák. Érett embert kellett volna faragniok belőlem, de én merő dacból ösztönös lény maradtam, aki azért időnként még jól is érezte magát, irigyeltem és megvetettem a dilettantizmust, a báva együgyűséget, s azt hittem, hogy a munka, a verejtékes irodalom az igazi, a való világ tükrözése, a röghöz ragadt ember. Mivégre lettek a könyveim? A múltszagú hősök? A szegénység cédalányai? Kinek kell itt az irodalom, amikor az ember úgy érzi, hogy nyakig van a kakaóban, és bárhogyan igyekszik kilábalni belőle, örüljön, ha nem lepi el teljesen. Az írás botrányai. Amikor a valóság belevágott a húsba, dicsfénybe és hatalomba, jöttek a leckék: Fővárosi Ügyészség idézése, piros pecsétes megrovások és a nagy-nagy kilincselések kiadók után. Ki kínált itt perzsaszőnyeget? A siker meg soványka maradt, soha egyetlenegy kitüntetés, egyetlenegy beosztás, megbízatás, minden hatalom megbízhatatlanja, pörös szájú, kunsági poéta maradtam, aki nem látta meg a Parnasszust, nem is hisz már benne. A forradalmak is elmentek mellettem? Dehogy. Se hős, se áruló nem lehettem. A bizalom vitt, hogy megcsinálom, megmászom azt a hegyet, ha másoknak (kiknek?) sikerült, én sem maradhatok szégyenben. Hol van az a hegy? Tűnő idők játékszere. Találnak hozzá mindig alkalmas szereplőt. Maradt a család. Soha nem tudtám úgy élni, hogy szerettessem magamat. Hajlamosabb voltam a taszításra, ne maradjon utánam fájdalom, hiány. Jó színésznek bizonyultam. Igen, bizony, ital is volt. Az eszméletlenségig. Akkor a pörös szám országraszóló botrányokba vert, megkaptam értük mindig és azonnal a megrovásokat, több esetben a könnyebb idegzetűek a Tiszának mentek volna, én inkább robotoltam. Azt hiszem, hogy izzadságszagú, robotkönyvek maradnak utánam, amelyeknek éppen az erényük, a magyar valóság felmutatása most megint nem aktuális. Ezt az országot beborította a pártok, pártoskodások acsaorkodása, gőze, kinek kellene itt az irodalom? És én vétettem is a l'art pour l'art irodalom ellen, mert az embernek tulajdonítottam szerepet, a szövetkező, kétségbeesett, életéhez kiutat kereső, a szegénységből kilábaló embernek, tessék, tessék, hullhatnak a kőzáporok. Megállom. A másokat esetleg boldogító legendákat letörlöm magamról, csak ember szerettem volna lenni, semmi több. Lehet, hogy mégis sikerült? Istenem, csak hiteles, elfogadható választ kaphatnék. Ezen írás közlésével köszöntjük hatvanadik születésnapján egykori újságíró kollégánkat, a jeles írót, szociográfust. Dilettánsok dicsérete - avagy versek a politika sodrában A dilettáns kifejezés a magyar szóhasználatban meglehetősen pejoratív értelmű. Akit dilettánsnak bélyegzünk, azt elítéljük, megbélyegezzük, néha bizony flúgosnak tartjuk. Pedig a dilettánsok - ebben az értelemben is - elárasztják művészeti életünk minden terepét a festészettől a versmondásig, a zenéléstől a költészetig. Pedig A magyar nyelv értelmező szótára szerint dilettáns: 1. „olyan (személy), aki bizonyos szellemi tevékenységek terén - különösen az irodalomban, művészetben, tudományban - a szükséges szaktudás híjával, rendszerint kellő tehetség nélkül és gyakran csak alkalomszerűen működik. Dilettáns festő, író, nyelvész, régész, szobrász. Kiváló hadvezér volt, de csak dilettáns politikus. 2. Ilyen személytől származó, rá jellemző alkotás, festmény, munka, színdarab..." Ugyanakkor gyakran emlegetünk zseniális dilettánsokat, akiknél a felkészületlenséget legyőzi a belső izzás, a silány képességeken felülemelkedik a küldetéstudat, a tudatlanságot übereli a belső kényszer. Legtöbbször politikai-társadalmi földindulások idején csókolja őket homlokon a múzsa és azt is el kell ismerni, hogy sokszor a politika hordaléka között tisztes szándékú, becsületes müvek, művészi kvalitásaikat tekintve szerény, ám mozgósító erejüket, majd az évek múlásával dokumentum értéküket senki nem vitathatja. Ilyen versekről lesz most szó. Telekné Tóth Anna tanárnő küldte az alábbi verset, melyet nagyapja az 1935-ös képviselőválasztásra írt a békési B. Szabó István ellenzéki kisgazdajelölt támogatására. A vers nyomtatásban nem jelenthetett meg, de kézről kézre, tanyáról tanyára járt. Ellenkortes Kedves testvéreim, igaz magyar népek, Legyünk végre mi is választásra épek! Ne mormoljunk azon sok az adónk, bajunk, Mindannak oka éppen magunk vagyunk. Mert azokat küldjük a törvényhozásba, Akik oly kaphatók a magyar nyúzásra. Míg ilyenekre bízzuk a sorsunkat, Örök rabszolgaság nyomja a hátunkat. Mert a habsburg törvény mindig abból állott. Aki igaz magyar tűrje csak a jármot. Megjegyzem nem éppen azt tartom magyarnak, Kik annak születtek s más nyelvet nem tudnak. Mind igaz magyar az, aki velünk érez, Drága magyar honért küzd és veritékez: Gyárban, hivatalban, műhelyben vagy mezőn, Akik várnak egy szebb, igazabb jövőt. Hol nem lesz kizsarolt, sem pedig zsaroló, Mert ily gonosz rendszer csak pokolra való! Hol nem lehet egynek egész vármegyéje, Magyar millióknak csupán sírgödörje. Politikához nincs kedve magyarnak, Rábízzák azt másra, idegen fajtákra. Pedig ha ez így megy ötven év alatt, Nem lesz magyarföld magyar talpa alatt. Akik sikkasztanak, csalnak, panamáznak, Törvény szigorától egy cseppet sem fáznak. Mi jól tudjuk, hogy adót kell fizetni, De ők nem tudják mennyit szabad kérni. Hát érdemelnek ők tőlünk tiszteletet, Ha mi nem érdemlünk emberi életet? Ha ilyenekre bízzuk a törvény hozását, ne őket okoljuk, hanem csak mi egymást! ígér a jelölt, kékül, zöldül bele, Harmadát ha adná, elég lenne fele. Ne azt nézzük ki a hivatalos jelölt, Ki a mandátumért bőgatyát is ölt! Tegyük félre a csúf irigységet, Magunk közül küldjünk aki arra érettI Ilyenkor nézzük meg, hogy kire szavazunk, Igazán itt dől el, jó vagy rossz sorsunk. Békésföldvár, 1935. id. Tóth László A következő két verset egy ismerősöm hozta be, aki kérte nevének mellőzését. Megsárgult, összehajtogatott, foszlószélű, ki tudja hanyadik másolati példányok, s ő őrizte immár 38 esztendeje. Az első 1956. október 27-én született. A pesti utcákon kézről kézre adták, akik tudták, vékony selyempapírra gépelték, sokszorosították. Fölidéződik benne Kartinthy híres sora: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek." A vers mégis utal az októberi napok fölszabadult reményekkel teli időszakára. Természetesen a vers anonim, olyan, mint egy népköltés. Hitvallás Én magamba zártam, nem mondtam senkinek, S most el kell, hogy mondjam érzem mindenkinek. Egy aknáktól tépett szétdúlt pesti téren - Ködös délelőttön, a város szívében Egy kis szelidszőke fiú vérbefagyva Feküdt meredten a tér porába hullva. Mikor arra jártam, még dörgött az ágyú, Tankok dübörögtek a füstölgő házú, Sebzett körutakon. Egy percre megálltam. Tétován, vágyodón valakire vártam, Kinek elmondhatnám, ami lángolt bennem, De hívott a harc, hát tovább kellett mennem És magamba zártam, nem mondtam senkinek. S most el kell, hogy mondjam - tudom - mindenkinek. Nézddl Tizenkét éve rabolnak már minket, Szétdúlják álmaink és dús terveinket, De nem vehetik el egy nemzet igazát: A vérrel megváltott Szabadság szent jogát. Mert él Benned s bennem. Él a napsugárban, Él mosolygókedvű lányaink szavában, Él a zöld mezőkben, a zúgó erdőkben, A szabadonszálló tavaszi szellőben, Él a tisztavizű, vidám patakokban, Vágyódó szárnyaló, sóvárgó dalokban, A tavasszal nyitó virág illatában, Dús búzaföldjeink selymes bársonyában, Minden sóhajtásban, rögökben, kövekben, Ott él s gyökerezik a magyar szívekben. Ez hát az igazsági S ezt nem vehetik el, A szabadságvágynak végül is győzni kell, Hiába támadnak a tankok ezrei, S a zsarnokság gyáva, hitvány bérencei. Minket megölhetnek a gyilkos fegyverek, De a szabadságot megölni nem lehet! A harmadik vers a MUK jegyében született (szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ez nem a nemrég alakult kormánypárti Magyar Újságírók Közössége, - hanem az eltiport forradalmat követően - a Márciusban Újra Kezdjük illegális ellenállási szervezkedés betűszava. Ézt a verset zsebből zsebbe dugdosták a fővárosban utcákon, villamosokon, áruházakban, s aki kézhez kapta, lemásolta, adta tovább. Ez már igazi vers, megrázó mementó. Pesti srác Te napköziben nevelkedett apró kamasz, Kinek élete mindössze tizenöt tavasz S kibe az ábc-vel tömték az ideológiát A szovjet tankok vad tüzében Zengted a szabadság dalát. A tankok acélzáporában Sem remegett gyenge kezed, Bátran markoltad a géppisztolyt És szórtad rájuk a tüzet Kicsiny szíved tán összerezzent De lábad biztosan szaladt S kezedből nyugodt biztos ívben Repült a benzines palack. Te pesti srác, te hősök hőse Ontottad drága véredet S a kivirult szent szabadságban Megkaptad érte béredet. Te kicsiny bajtárs, esküszünk hogy Nem hagyjuk ezt a drága bért, Mert nem lehet, hogy kicsiny szíved Hiába ontott annyi vért. Te pesti srác, te napköziben nevelkedett apró kamasz, Te, kinek élete mindössze csak tizenöt sivár tavasz, Ki ezt a drága éltedet hazádért így adtad oda: Míg magyar él a földön, nem felejtjük el soha! 1957. II. 11. i-.ri;