Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-12 / 60. szám

6 RIPORT DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1994. MÁRC. 12. Kutyaszorító Szegedi író vitacikke 1983-ból Több évi munkával sikerült összegyűjteni azokat a dokumentumokat, amelyek megvilágítják egy kultúrpolitikai botrány hátterét. Hajdú János Utószó egy előszóhoz című vitairatára gondolok, amely 1983. szeptember 16-án jelent meg az Élet és Irodalom hasábjain. Könyvben részletezem majd a megjelenés körülményeit, a tíz és fél évvel ezelőtti helyzetet, az akkor lehetséges értelmiségi magatartásmódokat. Annyit azért érdemes előrebocsátani, hogy három markáns magatartásforma alakult ki. Az egyik a költő-politikusé, Csoóri Sándoré, aki egy szlovákiai geológus-politikus, Duray Miklós Amerikában megjelent könyvéhez, a Kutyaszorítóhoz irt előszót, fölpanaszolván a batáron túl élő magyarság megannyi megaláztatását. A másik értelmiségi magatartásformát A Hét akkori főszerkesztője, az újságíró-politikus Hajdú János képviselte. Pártközponti megrendelésre írt vitacikket Csoóri Sándor (és Duray Miklós) ellen. A harmadik magatartásformát a politikai élettől visszahúzódott íróközíró, Mocsár Gábor képviselte. Akkor éppen - és megint - Szegeden lakott. Bécsi körúti szobájából betegen, fáradtan figyelte a szellemi élet eseményeit. Amikor a szüleimet meglátogattam, mindig szerét ejtettem, hogy átugorjak a szomszédos utcába. Mocsár Gábor kupica pálinkával fogadott és sok-sok mondandóval. Gondolom, a többi látogató is lelkifurdalással küszködött, mert ez a megkeseredett einbcr élőszóban fejtette ki azt - egyébként nyomdakész mondatokban -, amit papírra kellett volna vetnie. A közéleti csalódások azonban visszatartották a nyilvános vélekedéstől. Csupán egy-egy íróaktíván baktatott el a mikrofonig, bottal a kezében, s részletezte tapasztalatait a szúkkörú hallgatóságnak. Amikor pedig kivételt tett. akkor is inkább csak magának írta le benyomásait. Mint például ezen a nyolc, sűrűn telegépelt oldalon. A barnás, foszladozó papíron nem látható cím, a dátuin szerint 1983. szeptember 30-án fejezte be gondolatmenetét a szegedi fró. Véleményét nem a nyilvánosságnak szánta, csupán az ÉS szerkesztőségének. Nem mintha szégyellte volna, hogy hozzászól a két héttel korábban megjelent Hajdúcikkhez, csak éppen úgy vélte, hogy „ebben a kérdéskörben vitakezdeményezésnek (érdemi vitának!) az esélye, jól tudom, a nullával egyenlő". Mégis kikívánkozik belőle a mondandó, talán az utókor okulásában bízott. ínic, a lehetőség. Zöldi László Mocsár Gábor írja Hajdú lános cikkéről • Egy bizonyos szűk olvasókör kivételével Hajdú elmeművét a szellemi és irodalmi közvélemény elég széles köre nyugtalansággal és elutasítással fogadta Amikor először olvastam, az a gyanúm támadt, hogy talán régi, "meghitt" ismerősünk, Lancranjan. a két testvéri szocialista ország, Románia és Magyarország kormányai közötti megegyezés alapján áttelepült Magyarországra és Hajdú János néven az ÉS szerzőjeként ezzel a cikkel debütál. Van azonban a cikknek néhány olyan paszszusa, amelyei talán még Lancranjan sem vállalna. Gyanúm eloszlott, azóta megtudtam, hogy az ÉS cikkének szerzője ismert magyar tévékommentátor. De hát nem az ő személyéről, hanem elveiről, érveiről van szó, amelyeket az ÉS lapalji megjegyzés nélkül közölt s e jelek szerint vállal is. Nem tudom, minek minősítsem ezt az (rást. Vitacikknek aligha, hiszen inkább feljelent, mint vitatkozik. Azt sem tudom, ha vitatkozna, kivel vitatkozna? Durayval-e, aki aligha van olyan helyzetben, hogy visszafelelhetne. Csoórival-e, aki mint ismeretes, egy ideig nem nyilatkozhat politikai kérdésekben sem itthon, sem másutt. Az ÉS olvasóit akarja meggyőzni érveivel? De hiszen olyan Írásokkal vitatkozik, leleplező éllel, melyek az ÉS olvasói előtt ismeretlenek. Annyit persze sikerült elérnie, hogy Csoóri élőszavát, melyet eddig mondjuk ötven ember ismert Magyarországon, azóta legalább ötezer, ha ugyan nem több ember elolvashatta, minthogy különböző hivatalokban ügybuzgó gépírónők szorgalmasan és lelkesülten másolgatják. főnökeik szanaszét küldözgetik, magam is tgy, ismeretlen forrásból kaptam kézhez, postán. Az írószövetségtől nem kaphattam meg. kérésre sem, mert New Yorkban megjelenő cikkek terjesztésével szövetségünk nem foglalkozik. Az ÉS azonban, idézeteket kikapkodva vitatkozik vele. Lelke rajta. De legalább okosan tenné! Szívesen vitatkoznék magam is, Durayval is, ha ismerném Duray szövegét, de nem ismerem. Az ÉS szerzőjének heavatottságára kell hagyatkoznom s máris az ő szövegét olvasva, Ime, talpra ugrik bennem a vitatkozás ördöge. Hajdú azzal akarja eláztatni, elfogadhatatlanná tenni 1983-ban. Magyarországon Durayt, hogy közli róla: „egy félig polgári, félig dzsentri család 1945-ben született sarja..." - akinek létét és tudatát „ez határozza meg elsősorban". A származása. Nem tudom, nem is érdekel. hogy vajon Hajdú János létét és tudatát miféle származási körülmények határozzák meg, annyit tudok, hogy az efféle szövegelés manapság korszerűtlen dcnunciálásnak minősíthetők inkább. mint komolyan veendő okmagyarázatnak. De mit kezd majd Hajdú az én származásommal nincs itt sem dzsentri, som polgári determináció! - aki visszautasltom a Duray származását felhánytorgató sanda célzásait. Dzsentrik szekértolójának minőstt majd engem és mindazokat, akik ezt az „érvet" nem fogadják el? Mondom: bizonyosan volna vitatkozni valóm - ha Hajdú citátumát hitelesnek veszem - a szlovákiai szerzővel, hiszen az egykori szlovákiai Sarló-mozgalomról Írott sorai számomra elfogadhatatlanok, hiszen nemcsak a szlovákiai, hanem a hazai magyarság is haladó nemzeti mozgalmaink közé sorolhatja az egykori Sarlót, - emlékezzünk csak Móricz nevezetes útjára. Mondom, vitatkoznék én Durayval, ha bírálatomhoz hozzátehetném a kérdést: hova lett a Sarló? Van-e ma hasonló ttpusú mozgalom és szervezet Csehszlovákiában? S hol az az (ró a mai Magyarországon, aki egy kisebbségi magyar kulturális szervezet meghívására magánkezdeményezésből kapná-fogná magát s elutazhatna Csehszlovákiába, előadókörútra. az ottani magyar nemzetiségi viszonyok vizsgálgalására, ahogy ezt egykor Móricz meglehette? Bizonyosan vitatkoznék Csoórival is, mert ahogy előszavát olvasom, eleresztette a füle mellett azt az intelmet, amit a régi görögök hagytak ránk: már az is nagy dolog, ha okosan kérdezünk, mert az okos kérdés okos válasz reményét rejti magában. Csakhogy Csoóri nem okoskodott, hanem indulatoskodott, költő mivoltát megátalkodottan meg nem tagadva a kisebbségi sorsban élő magyarság létét fenyegető veszélyeket megrendülten, szenvedélyesen, olykor nekivadultan emlegeti, hánytorgatja. Ismétlem, vitatkoznék én vele, higgadtságra inteném, de bizonyos tényeket, statisztikákat ismerve olykor bizony az én epém is kifakad, (gy tehát Csoóri ismeretlen előszava helyett Hajdú (rása lesz elmélkedésem tárgya. mivelhogy az ő szövegét Magyarországon bárki elolvashatja, érveit az enyéimmel szembesítheti s eldöntheti, melyikünk logikája áll meg a lábán. Lássuk tehát, az egypárt-többpárt szembeállítását a nemzetiségek sorsának, helyzetének tükrében. Hajdú úgy interpretálja Csoóri idézett szövegét, mintha a mai torzulásokra az Előszó a többpártrendszert tartaná „ellenjavallatnak". Erről persze az Előszóban szó sincs, de Hajdú számára a kérdés [gy válik könnyen kezelhetővé. Oly könnyedén kezeli ezután ezt a roppant nehéz kérdést, mintha zsonglőrmutatvánnyal ámítana egy gyermekded közönséget. „Általában erről nem érdemes vitatkozni, mert semmiféle eredményre nem vezet" - mondja s rátér a konkrét helyzetekre. Igaz, hogy Duray könyvében is, Csoóri előszavában is a Duna-medencébcn élő magyarság sorskérdésciről van szó. ez a táj azonban Hajdú számára, úgy látszik, nehéz terep, átsiklik tehát Nyugat-Európába. elkezd beszélni az (rekről, baszkokról, flamandokról, vallonokról. baszkokról, bretonokról, miért, miért nem. a korzikaiakat. a katalánokat kifelejtette. íme a tanulság: a többpártrendszerú országok nem képesek megoldani a nemzeti kisebbségek kérdéseit. Igaza van: példái hitelesek. Persze, hogy tévedne Csoóri, ha azt mondaná, hogy gyerünk a többpártrendszerrel, mert ebben van a megoldás. De Csoóri nem ezt mondja, hanem hiteles, méghozzá nem nyugati, hanem közeli, éppenséggel magyar vonatkozású példákra emlékezve arra emlékeztet, amire minden velemkorabeli itthoni és szomszédos országbeli magyar emlékezhet: Csehszlovákiában és Romániában csakugyan léteztek magyar ügyeket képviselő és felkaroló (!) nemzetiségi pártok. Ám én nemcsak pártokra emlékszem. hanem arra is, hogy léteztek egyéb nemzetiségi érdekképviseletek is. még 1945 után is. de vajon hová lett (a Sarlót említettem) Romániából a Magyar Népi Szövetség, milyen sorsra jutottak vezetői, de hál ezt Hajdútól kérdezzem? Aki - nem tudom, miért említetten hagyja azt a szintén európai jelenséget, amely, ha csak egy kicsit északabbra tekint, akár a szemét is kiverhetné. Az ÉS-nek ugyanabban a számában, amely az ő írását közli, ott a tudósítás, Jávorszky Béla finnországi levele. Ahogy Jávorszky megcsodálta, úgy Hajdú is megcsodálhatta már hisz tájékozott külpolitikai kommentátor - „a kétnyelvűséget, a mintaszerűen működő nemzetiségi politikát" egy többpártrendszerú országban. Finnországban. De ha a finnországi svéd példára én azért és úgy hivatkoznék, hogy bizonyítsam: Ime a megoldás. akkor én is felelőtlenül zsonglőrködnék. Nem, valóban nem a többpártrendszer a megoldás, de hát akkor mi? Ha szűkebb környezetünkben, a Kárpát-medencében körülnézünk, arra a fejcsóválásra késztető következtetésre juthatunk: az cgypártrendszerek sem garantálják egyelőre a nemzetiségi kérdések mintaszerű megoldását. „És Belgium gyötrődése?" kérdezi pátosszal Hajdú. Lehet, hogy joggal: Belgiumban csakugyan gyötrik egymást a flamandok meg a vallonok. Erről ritkábban hallunk híreket. De ha van a közelünkben állam, amely nemzetiségi problémák miatti „gyötrődéssel" emlegethetünk, az inkább az egypártrendszerú Jugoszlávia. mint Belgium. Szerintem. Bizony mondom: Csoóri rosszul kérdezett, de Hajdú még rosszabbul válaszolt, mert sehogy sem válaszolt. De ha sem az egypárt. sem a többpárt, akkor vajon mi? - kérdezhetné most már éntőlem valaki. Egy fogalomra mutogatnék, amelyet ma mintha egyre ritkábban emlegetnénk, de annyira, hogy lassan-lassan cl is felejtünk: „lenini nemzetiségi politika". Ha rászorítanának, sűrű és keserves példákkal állhatnék elő: mintha csakugyan történelmi rekvizítummá válna lassacskán. S éppenséggel a magyar kisebbségek életéből, sorsváltozásaiból s éppenséggel azokból az országokból hozhatnám bizonyító példáimat, amelyekben Lenin arcképe minden nemzeti és internacionalista ünnepen a szónokok háta mögötti dekorációkról néz le ránk. „Magántulajdon, mint biztosíték a kisebbségi kiszolgáltatottság ellen? " - kérdezi, ezúttal okosan Hajdú, Csoórinak szegezve a kérdést. A kérdés okos, a válasz hanyag demagógia. Azt állítja: „Elismerték ugyan (valamelyes csehszlovákiai korlátozással) a feudális birtokjogot a trianoni határ mindkét oldalán..." - hát ez meg mi? - kérdezem most én. Hol. kik. mely nemzetiségek feudális birtokjogát ismerték el s a határ melyik oldalán? Hajdú ezt oly magabiztossággal mondja, mint aki el is hiszi, hogy úgy igaz, ahogy ő mondja, s mint aki - Csoórival szemben - nincs htján „a nyilvános politizálásra képestté történelemismeretnek". Az imént félbehagyott mondatot Hajdú így folytalja: de 1938-at követően megnézhette magát az a «visszacsatolt» észak-erdélyi román kistőkés vagy dél-szlovákiai szlovák értelmiségi, aki kisebbségi jogait kérte volna számon." Bizonyosan „megnézhette magát", sok minden történhetett volna vele, attól függően, milyen módját választotta volna jogai számonkérésének. Egy dolog azonban bizonyosan nem történt a magyar határok mögé került szlovák népességgel. Nem mondta nekik senki, hogy van nektek országotok, ott az új, független Szlovákia, szedjétek a cókmókjaitokat. hagyjátok el földjeiteket, f fi ifi házaitokat, takarodjatok őseitek földjéről. De az «újravisszacsatoláskor» hetvenezer magyar őslakossal ez megtörténhetett. Ázt sem tudom, mi történt az északerdélyi román kistőkéssel, de azt tudom, mik történtek a 44-ben újra román impérium alá került sok-sok magyar ajkú őslakossal, akár kistőkés volt, akár kisparaszt. Elég abból annyi - a részletesebb tájékozódást Hajdúra bfzom, bár nem hiszem, hogy őszintén érdekli a dolog -, hogy a Maniu-féle bandák olyan vérfürdőket rendeztek Észak-Erdélyben, de különösen a Székelyföldön, „minden magyar fasiszta" jelszóval, hogy a romániai SZEB (voltaképpen a szovjet hadsereg) kénytelen volt kiparancsolni a román közigazgatást Észak-Erdélyből. (Ajánlott olvasmány Balogh Sándor A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945-1947, 38-39 oldal; ez a könyv nem New Yorkban, hanem Budapesten jelent meg, a Kossuth adta ki, tehál hozzáférhető.) Elképesztő az a nyegle magabiztosság, amellyel Hajdú János ezekhez a fájdalmas, szinte még ma is vérző sebekhez teljes tájékozatlansággal odakapkod, olyan új sebeket szaggatva, olyan gondolkodásbeli, logikai láncreakciókat indítva el. amelyek lezárhatatlan vitákra kényszerít, igazi gyötrődéseket okozva hazai felelős gondolkodóknak. Logikai mutatványai valóban tüneményesek. Ha Csoóri arról indulatoskodik. hogy mi van itt és most. Hajdú elkezd azon okoskodni, mi van Nyugaton és mi volt régen. Amit például az egyházakról tr, az olyan zavaros, olyan szándékosan ködgerjesztő, hogy képtelenség vele vitatkozni. Nem tudom, mit szól a katolikus egyház Hajdúnak ahhoz a feltételezéséhez, hogy ez az egyház mozdftotta-e az ujját az óhitű románok jobb sorsáért, jogáért az anyanyelvhez, ősi szokásaihoz - ez a múlt. Azt sem tudom, mit tud Hajdú a mai viszonyokról, például a római katolikus és a református lelkészképzésnck a mai Romániában érvényesülő numerus klaususáról, ami a szükségletekhez képest akár numerus nullusnak is nevezhető; s vajon melyik ujját mozdítja az óhitű romániai egyház eme hitfelckezclekhez tartozó magyarok jobb sorsáért, jogáért az anyanyelvhez, ősi szokásaihoz. Ez a jelen. Lám, Hajdú még engem is sikeresen húzott be a csőbe, én is ezeken az oktalan és értelmetlen szembeállttásokon gyötrődöm, hololt az igazi kérdéseken kellene törni a fejem - azokon, melyeket itt és most meg lehet és meg is kell fogalmazni. Például: mi az oka, hogy a két világhábo ú között, a mindkét oldali, heves indulatokkal, irredentizmusokkal, nacionalizmusokkal, sokféle kártékony eszmével fertőzött világban a magyar szellemi, s a minket legközelebbről érdeklő irodalmi kapcsolatok művekben is, személyek által is, innen odafelé is. meg visszafelé is léteztek, elevenek voltak, - ezzel szemben a létező szocializmus viszonyai között ezek a hajdanvolt kapcsolatok annyira beszűkültek, korlátozódtak. sőt betiltódtak. hogy bárki" magyar irodalmár innen is. onnan is szégyellni való példákat sorolhat könyvek, folyóiratok elkobzásáról, küldemények eltűnéséről, a személyes kapcsolatok hajszálérnyire, fúalattira szorltottságáról. Hogy csak személyes példára hivatkozzam (ilyennel igen sok (rótársam „dicsekedhet"), Püski Sándor New York-i könyvesboltjában - láttam az árjegyzéket - az én Gyémántper című könyvem megvásárolható (ára 4 dollár), de próbálja ezt a könyvet megvenni valaki egy kolozsvári könyvesboltban. Az ember felkapja a fejét: mi történik itt és most, az internacionalizmus mindenoldalú deklarásának idején a szocialista berendezkedésű, egypártrendszerú szomszédos országokban a magyar nemzetiségekkel, jogaikkal, kultúrájukkal? Mi az oka. hogy a Hajdú által elátkozott 38-as, 40-es visszacsatolások után olyan iskolapolitika érvényesült a románokkal szemben például Észak-Erdélyben, amilyenről a ma ott lakó magyarok nem is álmodozhatnak? Lehet, hogy Csoórit meggondolatlan indulat vezette, amikor ezt írta: „Egy-két évtized elég volt ahhoz, hogy olyan történelmi hajzatú városok, mint például Kolozsvár, arcot és lelket cseréljenek" - de igazai (rt és helyesen kérdezett. A válasz : nemcsak Kolozsvár s más. egykor szinte színmagyar városok cseréltek arcot és lelket, hanem ez a csere már annak a következménye, hogy maga a román politika nemzetiségi politika - cserélt arcot és lelket. Hol van már Petru Groza felszabadulás utáni nemzetiségi politikájának már az emléke is? Hol van az akkor létezett nemzetiségi minisztérium, amelynek Takács Lajos személyében magyar volt a minisztere? Hol van az 1948-as választás emléke, amikor 39 magyar képviselő került fontos politikai és gazdasági pozícióba s a Nagy Nemzetgyűlés magyar alelnököt választott? S amikor magyar képviselő magyarul szólalhatott fel a román parlamentben. Ahol a magyar nemzetiségi miniszter arról számolhatott be, hogy 2071 magyar anyanyelvű elemi iskolában 4205 tanító működik, ezenkfvül 184 magyar középiskola működik 2035 tanárral. Elmondhatta azt is, hogy az akkori miniszterelnök közbenjárására Moldvában közel 80 magyar iskola nyitotta meg kapuit; vajon hány maradi belőle? Petru Groza miniszterelnöknek ugyanis az volt a nézete, hogy „a polgárokat anyanyelvüktől megfosztó tilalmak, a tartományok elárasztása más vidékekről való tisztviselőkkel uralkodást és felsőbbségel biztosítanak rövid időre, de sohasem fognak a népek közötti testvéri közeledéshez vezetni. Pedig csak ez lehet az állam megszilárdulásának alapja." Hová tűntek ezek a klasszikus elvek s milyen gyakorlat lépett a helyükre? - a kérdés szónoki. Nincs rá felelet. Legföljebb egy szó: lélekcscre. És ez a lélekcsere épp akkor következett be, amikor nemcsak Magyarországon, hanem Romániában s más országban is az internacionalista, a lenini nemzetiségi politikát hirdető marxistaleninista pártok kerüllek az ország élére. Keserves, fájdalmas ellentmondás, - nekünk még beszélnünk sem illik róla. Legföljebb Hajdú nyilatkozhat meg, semmiről semmit sem tudva, olyan módon torzítva el - és pont nekünk mondva! - a valóságot, mintha „nemzetiségi jogaikat rendszereink elvi alapjaira hivatkozva" azóta tanulták volna meg „minden szocialista országban" a hívő állampolgárok milliói, amióta a marxizmus eszméi ezekben az országokban érvényesülnek. Nem hihetem, hogy Hajdú ezt magamagának elhiszi. Azt is frja, hogy Csoóri ezzel az előszóval „olyan politikai akciókban vesz részt", méghozzá előre megfontolt szándékkal, amelyek „súlyosan nehezítik a magyar kormány nemzeti érdekérvényesítő cselekvőképességét". Úgy tudom, hogy Csoóri szövege az idén jelent meg New Yorkban. Azt viszont biztosan tudom, hogy egy-két szomszédos országban a magyar nemzetiségek jogait, nyelvhasználatát, iskoláztatási lehetőségeit nyirbáló, korlátozó nemzetiségi politika hosszú évek óta érvényesül, s ha a magyar kormánynak szándékában lett volna nemzeti érdekérvényesítő cselekvőképességét bármily csekély mértékben aktivizálni, ezt az Előszó megjelenése előtt is megtehette volna, elég oka és ideje lett volna rá. Lehet, hogy Hajdú Jánosnak vannak ismeretet e cselekvési aktivitás dokumentumairól, nekem sajnos - bizonyára az én tájékozatlanságom az oka -, nincsenek. Nem tudom hát, mi és miképpen nehezedik meg a jövőben a magyar kormány számára. Sejtem csak, mégpedig Hajdú János egy másik intelmének, passzusának olvastán. Jóllehel, ő a németeket inti a legnagyobb és legszigorúbb önfegyelemre, önmérsékletre, melyet azoknak kell tanúsltaniok, akik a legtöbbet vesztették. A sorok közötti és mögötti olvasás képessége nélkül is nyilvánvaló, hogy önfegyelemre, önmérsékletre nem a németeket inti, akik amúgy sem hallgatnának őrá, hanem minket, magyarokat, hiszen mi is azok közé tartozunk, akik a legtöbbet vesztették. Szóval - hogyan van ez? A győzteseknek nem kell önfegyelmet, önmérsékletet tanúsítaniuk, - csak a veszteseknek? Hát, ami ezt illeti, a magyar kormány önfegyelme, önmérséklete a nemzetiségi kérdésekben valóban példásnak mondható. Sajnálom, hogy Hajdú János nem hivatkozik eme önfegyelem nemzetközi szerződésben rögzített s az akkori magyar kormány és parlament által elismert, ratifikált kezdőokára: az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélek. Ez, mint tudjuk, ellentétben a trianoni diktátummal, amely az „utódállamokat" a nemzetiségek jogainak tiszteletben tartására kötelezte, a nemzetiségi ügyeket az illető országok belügyének nyilvánította, s ezzel valóban korlátozta például Magyarországot abban, hogy a határain kívül rekedt magyarság érdekében cselekvőképességét hatásosan érvényesttse. De Hajdú nem a párizsi békeszerződésről beszél, hanem Csoórira hárítja a felelősséget: ő nehezíti meg a magyar kormány helyzetét. Csakhogy, kényszerűen alávetve magunkat egy, az alapvető emberi jogokkal nem sokat törődő békeszerződésnek, én Helsinkire is gondolok; az ott aláírt záróokmány naiv feltételezéseim szerint új helyzetet teremteti s egyúttal érvénytelenttett is az okmány betűivel és szellemével ellenkező korábbi kényszerhelyzeteket. Még tovább: arra is gondolok, hogy a határainkon túl élő magyarság ügye, sérelmes helyzete nemcsak az illető országok, államok belügye. Azon túl. hogy nemzetközi internacionalista! - kérdés, az ismeretes bőséges rokoni kapcsolatok. közös nyelvi kultúránk, történelmi hagyományaink, élménykincsünk miatt minden sérelem, hazai visszhangokat keltve, a mi belügyünk is. A hazai belpolitikai hangulatot oly mértékben befolyásoló tényezőkről van szó, amelyek már joggal mondhatók magyar belügynek - amibe a magyar kormánynak nemcsak joga. hanem kötelessége is beleszólni. A kérdés most már: milyen módon szól bele? Hajdú János cikkének közlése puszta közlése! - bennem szorongást kelt. Attól félek, olyan módon szól bele, ami nem önmérsékletre inti. hanem újabb túlkapásokra bátorftja a túloldali asszimiláns politikát: fme, Magyarországon a fejérc ülnek azoknak. akik a határon túli magyar nemzetiségiek sérelmeit felhánytorgatják. Attól félek, hogy ebbe a magyar belügybe a „belügy" szól bele. Lancranjant emlegettem az elején, hát egyáltalán nem csodálkoznék azon. ha a Flacarea-ban. román fordításban megjelenne Hajdú János cikke. Lancranjan lelkendező kommentárjának kíséretében. Szeged. 1983. szeptember 30. Mocsár Gábor