Délmagyarország, 1994. február (84. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-01 / 26. szám

10 Szolgáltatás DÉLMAGYARORSZÁG Kedd, 1994. Febr. 1. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 i Pénzelés OLVASÓSZOLGÁLAT • Túl a tél közepén. Hó sehol..., már egy hete. Ami volt az is csak mutatóban. Novemberben csontrepesztő fagy, 30 fok fölötti hőingás. Azután csak eső és sár. Újévre hóvirág! Télközépre arasznyi búza. Télfőhava végére „áprilisi" esőzés, országszerte. Valaha fájt, hogy sózással senyvesztik a város helytállásban őszült, öreg fáit. Ma már nincs mit sózni - télen. De van mi által kicsavarodni! Újtámadatú, soha nem volt" viharok tépik ligeteinket nyáron. Üvegházszeszély! E rontás bűnét ki veszi magára? Az bizton nem, ki nem is látja! Láthatni pedig... az Élet minden rezzenését csak gép és betonburáinkból kilépve a természet ölére lehajolva lehet. • Az évszakok halála A tél Ki veszi észre a városszél utcáján pirosló berkenyét? Ki Ízleli meg? Ha csak a szemfüles rigó nem? Ki retteg a hajlott korú fákkal, becsapott korára kibúvó rügyekért? Ki dübben rá a tavaszian enyhe délután szürke egéről vízbe csobbanó madárra? Malachitzöld tiszta víz... Talán a csődbe jutott szennyesztően „közhasznú" üzemek ajándéka ez. No de miféle madár az a koromszín lecsobbanó. Csak nem kárókatona?... Az nem lehet... hisz itt meg egy magányos szárcsa! Persze, kis árvák, hiszen a szárcsa „néha áttelelhet"... Árva, no hiszen! Amott egy egész úszó raj, még odébb meg egy másik szárcsacsapat rebben. De újra csobban a sodorvonal. Hihetetlen, de ez csakugyan kárókatona. És odébb a rondellarom tövében egy másik, a szárnyát bontogatja, egy harmadik meg épp halászni bukik. Megkapóan fenséges látvány. Fél perc, és az idillbe beléhasít a felismerés réme: a kárókatona köztudottan vonuló! Tél híján hova, minek is költözne. Aki pedig ilyes jelekből ítélni képtelen, maga veszít rajta. Sokasodnak a jelek, de alig-alig az eszmélők. Hiába áhítják a levegősebb, a természetiesebb változást. Rajtaveszteni pedig együtt fogunk. Egy magyar természetet! Sivataggá aszó földjeinken pedig talán egy egész magyar életet. Felrugaszkodik a „gyászmadár". Tűnt telek gyásza. Ez bizony egy enyhe tél, egy amolyan „néha"-i. Hol láthat ma „gyászt a vízen bárki? A Tisza-parton, az irdatlan betonlépcsők alatt. És, hogy ki látta mindezt? A hajdan gyalog ifjak bolyongta rakpart ma a gépgörények pokla. Csakúgy, mint egész szülővárosom: Szmoged. Hazafelé, a kőtenger belsejében a füst és a zaj tajtékjai közt fogytak az ábrándító élők: de kárpótlásul, illőn a látottaktól, egy iramodó szutykos, szürke patkány búcsúztatott. Dr. Szabó László Néhány napja egy este a televízió távkapcsolóján véletlenül azt a gombot nyomtam meg, amelyik a kis-jugoszláviai újvidéki csatornára volt állítva. Éppen magyarul mondtak híreket, így hál megálltam a gombok babrálásával néhány percre. A bemondó az alábbiakat közölte: egyik üzemben nagyobb építkezésbe kezdtek. De, hogy a munkák mikorra fejeződnek be, az attól is függ, hogy összességében milyen formában oldódik meg a kivitelezés pénzelése. A pénzelés szó először furcsa volt számomra, egyrészt azért, mert nálunk szokatlan ennek a magyar szónak a használata, másrészt, mert mindenki számára egyaránt érthető. A Magyar Televízióban nagy valószínűséggel a pénzelés szó helyett ilyen kifejezéseket lehetett volna hallani hasonló esetben, hogy: finanszírozás, szponzorálás, dotálás, szubvencionálás, invesztálás. Valahogy az idegen szavak bűvöletébe estünk némi feltörekA mi Anyukánkat halálos betegen vette pártfogásba gazdánk, mivel korábbi gazdája nem fordított rá gondot. Időt, fáradságot, pénzt nem sajnálva gyógyíttatta, végül is Anyukánk meggyógyult, régi „nemtörődöm gazdáját" felcserélte a mi gazdinkkal, annak ellenére, hogy ő is segítségre szorul. Anyukánk nagyon-nagyon játékos és pajkos volt, és nagyon • Mire ez az írás az olvasók kezébe kerül, az üggyel foglalkozók már bizonyára komoly, értékelhető eredményt tudnak felmutatni. Lehet, hogy az emberek többségének lelki nyugalmát ez visszaadja, de az alapvető kérdésekre választ nem kapnak. Milyen kérdéseket vetett fel ez a pokoli cselekedet. milyen válaszokat adhat erre a társadalom? Kezdjük az elemi erővel feltörő kérdéssel. Ezt hozta a demokrácia? Emelkedő számú. egyre durvább, egyre kegyetlenebb bűnözést? Igen, többek között ezt is hozta. Miért? Azért mert diktatúrákban vagy féldiktatúrákban nem kunszt a társadalmi tűrési küszöb nívója alatt tartani a közrendet, közbiztonságot veszélyeztető cselekményeket. További magyarázat ehhez nem szükséges. Azonban ennél sokkal hétköznapibb okokat is fel lehet sorolni. A társadalmi, gazdasági változások. átrendeződések olyan intenzitással és sebességgel követték egymást, amire sem a társadalom, sem a társadalmi akaratot közvetítő, képviselő intézmények nem voltak felkészülve. Mire gondolok? A jogalkotás, jogalkalmazás nem tudta természetes, bürokratikus tehetetlenségéből adódóan követni ezt a változást. Nos, ha ezt a természetes tehetetlenségi erőt még tovább növeljük olyan ballasztokkal, mint: - az új rendőrségi törvény hiánya, - a rendőrség szűkös költségvetése, - félve írom le, mert lehet. vő nagyzolással. Nem is igazi kereskedő az, aki magyar szóval utal szakmájának tárgykörére. Ma már ritkán látni olyan kis-, közép- vagy nagyvállalkozót, aki cégtáblájára, illetve reklámszövegéhez ne használna nehezen érthető és olvasható idegen nyelvű fantázianevet, címet. Egy műszaki kereskedő ismerősöm, üzletének homlokzatára félig angol, félig pedig latin eredetű szavakkal írta ki eladó portékáinak egész sorát. Néhány hónap múlva azonban bezárta a boltot. Máig sem tudom, hogy vagy nem értették az arra járók, hogy mit árul, vagy esetleg a kereslet hiánya okozta a kudarcot. Az utóbbi időben viszont többször is bekapcsoltam a ,jugó" televíziót. Nem ezért, mintha ott szívet-lelket melengető híreket lehetne hallani. Csupán rájöttem, hogy egy szomszédos ország magyar nyelvű adásában még őrzik azt a törekvést, amelyik hű akar maradni anyanyelvünk méltóságához. Bálint János intelligens. Mindenkit megugatott. A jó emberekre szeretettel, örömmel telített hangon vakkantott, a gyanús külsejű és sötét lelkű embereket megugatta, morgott rájuk és gazdinknak a tudomására hozta, kik a gonosz emberek. A Rossz bácsi is az autóbbiak közé tartozik. A gazdink megbarátkoztatta Anyukánkat a Rossz bácsival. Nem kellett tőle félnie, hogy komoly indulatokat vált ki: a halálbüntetés eltörlése, - az egyéni jogok' túlzott előtérbe helyezése akár a közösség érdekeinek ellenében is, - a Btk olyan léptékű és eszmeiségű módosításának hiánya, ami megfelelne, illetve választ adna ezekre a kihívásokra. A felsorolt többletsúlyok ebben a körben csak a legismertebbek a legfontosabbak közül. Kik és miért akasztották ezeket a terheket erre az egyébként is súlyos terhek alatt görnyedő, bennünket, a társadalmat szolgáló, érdekeinket védő államapparátusra? A Parlamentben ülő törvényhozók közül azok, akik helytelenül értelmezett - emberi jogokra való hivatkozással a fent említett törvények meghozatalát, megváltoztatását megakadályozták. A tömegkommunikációban megjelenő dühödt csaholok a prérifarkas agresszivitásával támadtak minden esetben, amikor a kormány olyan intézkedéseket próbált nyélbe ütni, melyek legalább lelassították volna a bűnözés teijedését. Azokról az újságírókról van szó, akik jajkiáltásukat hallatták, ha a rendőrség eljárt néJiány bűnözővel szemben a halmozottan hátrányos helyzetű etnikum képviselői közül. De ugyanezek a széplelkek nem fordultak az Európa Páriádé a Rossz bácsi ennek ellenére tovább félt, mint akinek nem tiszta a lelkiismerete! Ugye nincs lelke a Rossz bácsinak? Igaz, hogy gazdink nagy szabálytalanságot követett el, miután nem győzte Anyukánk nyakára vásárolni a bőr nyakörvet, mert a „jó" emberek mindig levették róla, de nem győzte a kerítést sem javítani, mert a gazdátlan kutyusok rendre kibontották a kerítésdrótot, vagy pedig a kerítés alatti földet kaparták ki, és ott bújtak ki, vagy be a kerítésen. Megkötni nem tudta, mert Anyukánk szabadon, kivert ebként nőtt fel, nem tűrte a láncot. Igaz, az embereké az utca. de vajon az emberek között, akik szabadon járnak-kelnek az utakon, nincs olyan ember, akitől jobban kellene félnie az embereknek, mint tőlünk? Tolvajok, csalók, rablók, gyilkosok járnak egy úton a Rossz bácsival, azoktól nem fél? Csak az Anyukánktól félt? Rossz bácsi, most, miután meggyilkolta Anyukánkat, most már ugye nem fél? Ugye nem fél most már a bokáig érő menthez, a Hágai Bírósághoz, amikor egy fiatal rendőrt alattomos módbn megöltek szolgálatteljesités közben. Kik ezek? Nem szeretném Csurka István terminolgiáját használni, ezért finomabban fogalmazok: a szociál-liberális ellenzék, illetve sajtó. A másik hasonló erővel feltörő kérdés: miért, hogyan alakulhatott ki a szervezett bűnözés nálunk Magyarországon? Ez természetes mellékterméke a gazdaság liberalizálásának, az állami szerep csökkenésének, a piacgazdaság kialakulásának. Nem is jelentene akkora problémát a társadalom számára, ha mindezekkel együtt párhuzamosan fejlődnének azok az intézmények, jogi feltételek, melyekről már beszéltem. A tragikomikus az egészben az, hogy a politikai élet bizonyos, már említett körei szerint ennél gyorsabb, radikálisabb liberalizálásra lenne szükség. Csak elfelejtik, hogy mindennek feltételei és következményei vannak. Ne fogadjuk el a korlátlan liberalizmus tanát és gyakorlatát sem, mert a következmények (lásd amerikai kultúrmocsok, amerikai banditizmus) felfalják az erre felkészületlen társadalmunkat! Nem véletlenül vallják józan politikusaink a fontolva haladás szükségességét. A két kérdés megválaszolása után szeretnék egy harmadik kérdést részletesebben taglalni. A kis kutyáktól, hogy megeszik, ugye nyugodt most már? Jól tud aludni, nem undorodik saját magától? Ugye most már nagy és bátor, hiszen megölte Anyukánkat, aki 1993. október 23-án, a nagy magyar nemzeti ünnep napján hozott bennünket a világra? Ugye nem háborog a „lelke", hogy a nekünk életet s finom tejecskét adó Anyukánkat meggyilkolta? Nem fél? Pedig most már van mitől! Féljen is, amíg csak él! Nem lesz .egy nyugodt perce sem ezután, mert egy útónjára gyilkossal! Mindig ott van a gyilkos, amerre megy, hiába menekül, hiába fut, a gyilkos magát el nem hagyja, éjjel álmában is ott a gyilkos, ott van előtte, mellette, mögötte, alatta, fölötte, s ha nem látja, nézzen bele a tükörbe. A Rossz bácsinak is olyan legyen ezek után az élete, mint amilyen szomorú nekünk, néhány hónapos árva kiskutyáknak és élete úgy érjen véget, mint Anyukánknak. Négy árva kiskutya (Gazdájuk neve és címe a szerkesztőségben) felelősség kérdését... Ennek kapcsán szoktak - az általam egyébiránt igen tisztelt zsurnaliszták - ujjal mutogatni a rendőrségre. Csakhogy nem az a pár száz rendőr felelős egy nagyváros bűnügyi helyzetéért, hanem mind a 173 ezer itt élő. A társadalomban mindenkinek megvan a maga felelőssége. Tudom, ezek a szavak túlságosan keményen koppannak. 1991 végén írtam egy tanulmányt Szeged bűnügyi helyzetéről, annak jövőbeni alakulásáról. Ezek a tendenciák már akkor sejthetők voltak. Akkor többek között leírtam, hogy az ország közbiztonságának javítása, illetve legalább az akkori helyzet megőrzése komplex társadalmi feladat. Jelzéseimet a belügyi szervek, a törvényhozás kormánypárti képviselői vették, megértették. Sokan nem... Ezért még egyszer leírom, hátha még most sem késő. Addig a társadalomnak nincs erkölcsi alapja ujjal mutogatni a hivatásos bűnmegelőzéssel, bűnüldözéssel foglalkozó intézményekre, szervezetekre, amíg ez a társadalom bocsánatos bűnnek tekinti: - a valutázást, - az alkoholcsempészést, - a cigaretta-csempészést, - a vámcsalást, - az adócsalást. Mert a bűnözés terjedése olyan, mint a facsemeték magról való szaporítása. Ha a talaj nem kedvez a magvetésnek, akkor ott erdő nem tud kifejlődni, csak elszórtan, egymagukban álló fák árválkodnak, melyek hosszú távon nem tudnak ellenállni a természet erőinek. Nem tudom elfogadni Szeged város polgármesterének azon nyilatkozatát, miszerint a közrend, a közbiztonság megőrzése kizárólag rendőrségi feladat. Amint a fentiekben is utaltam rá, nem az. Az önkormányzati törvény 8. § (1) bek. feladatként írja elő - ismétlem: TÖRVÉNY - a közbiztonság helyi feladataiban való közreműködést. Talán ide kívánkozik: egyévi huzavona, majd egy közgyűlési dühkitörés árán tudtam csak elérni - a polgármester úr által e lapban említett - tavaly februárban megszavazott 1,5 millió forint túlóraköltség átutalását a rendőrség részére. Nem tudom elfogadni azt a sanda politikai szándékot, amelyik egy család szörnyű tragédiáját kívánja felhasználni erejének demonstrálására, befolyásának növelésére, miközben farizeus módjára, tógáját szaggatva, könnyeit batisztkendővel itatja fel. (Délmagyarország jan. 28., „Mi is tiltakozunk"). Jogos a kérdés: ezek után mit lehet és kell tenniük a jogtisztelő állampolgároknak? - Nem kell demonstrálni, tüntetni, mert akiknek szánják, azokat ez nem érdekli. A kormány ellen? Miért? A kormány, a rendőrség, a rend mellett? Felesleges, mert enélkül is teszik a dolgukat, most még több munkát ne adjunk nekik: - nem kell félni, mert a szervezett alvilág soha nem öl indíték nélkül; - meg kell tanulni a bűnözéssel együtt élni (mint ahogyan a fejlett polgári demokráciákban is megtanultak); - a bűnözés társadalmi bázisát a lehető legkisebbre szűkíteni, támogatottságát a minimumra kell csökkenteni; - bízni kell a rendőrségben, támogatni kell bűnüldöző, bűnmegelelőző munkájukat; - nyomást kell gyakorolni az önkormányzatra, ne legyen politikai huzavona tárgya, hogy támogassa-e konkrét összeggel a rendőrséget (1994ben, a város költségvetésének 2 ezrelékét szeretném közbiztonsági célokra fordíttatni, ha megszavazza a testület); - társadalmi nyomást kell gyakorolni azokra az országgyűlési képviselőkre, akik ez ideig nem támogatták a kormány ilyen irányú terveit. Végül, de nem utolsósorban: ahogyan minden ember saját sorsának kovácsa, ugyanez igaz a társadalomra is. VÉfgyis, ha nem engedünk a szirénhangok csábításának, nem engedjük, hogy az apokaliptikus víziók uralkodjanak el rajtunk, hanem mindannyian tesszük, amit tehetünk a magunk területén, akkor a Jelenések könyvében leírtak belátható időn belül nem következnek be. Utóirat: ezt a dolgozatot nem vitaindítónak írtam, hanem azért, mert úgy éreztem, hogy ezzel segíthetek az Önök életét megkeserítő problémák közül legalább egynek a feldolgozásában. Koha Róbert önkormányzati képviselő közbiztonsági tanácsnok Öndicséret vagy elismerés? Mostanában gyakran olvas- helyi körülményeket ismerve ható az újság hasábjain egy kis község neve: Dóc. Vélemények, ellenvélemények - mint a január 14-i számban - öndicséretek találkoznak. A téma az általános iskola körül forog, amely az 1950-es évek közepe óta folyamatosan működik. Tehát az új iskola megnevezés nem helytálló, hiszen csak bővítésről eshet szó. Az iskolaépület a tervek szerint csak az alsó tagozatosoknak épült, ide zsúfolták a felső tagozatot is. De még szükségmegoldásként a kultúrház egy helyiségét is osztályteremként kénytelenek használni. A cikkben megfogalmazottak közül az is kiegészítésre szorul, hogy nem minden dóci gyerek jár a helyi iskolába, sőt a következő tanévben talán még többen fogják elhagyni a „mesebeli" kis épületet. Az illetékesek tudják, hogy miért! A cikkben említett önzetlenség elgondolkodtat. A csak az a kérdés, hogy a pénzügyi manőverek valóban a közösség érdekét képviselik-e, vagy csak bizonyos személyek érvényesülését? Bizonyára kevesen tudják, milyen súlyos terhek fogják nyomni az ott élők vállát a felhőtlenül felvett milliók miatt. Az viszont tény, hogy az ott tanító fiatal pedagógusok a nehéz körülmények ellenére igyekeznek megállni a helyüket! Csak azt nem értem, hogy ezeket az elismeréseket miért egy tanítónő (az igazgató felesége) méltatja, akinek a lakásbejelentőjén még a tinta alig száradt meg. Miért nem a szülők, a régóta ott élő emberek teszik meg. A dicséret akkor felemelő, ha mások teszik meg és nem önmagunk. Vagy talán ez is része annak a választási hadjáratnak, melyet már egyesek korábban elkezdtek? Mihály Sándornó Gondolatébresztő ...a Z. Nagy-ügy kapcsán A rossz bácsi!