Délmagyarország, 1994. február (84. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-26 / 48. szám

KINCSKERESŐ SZOMBAT, 1994. FEBR. 26. Móra Ferenc mutatása Móra Ferenc valahogy úgy kezdődik az emberrel, hogy el sem tudja képzelni, miféle dolog is az a körtemuzsika, s, hogy mire való? Miért epedezik érte egy korban hozzá oly közel álló fiúcska, miért könyörög édesapjának a körtemuzsikáért, s miért tölti el a határtalan boldogság, amikor végre kicsi kezébe kaphatja? És megszólal az édes-édes muzsika. Móra Ferencet azután úgy folytatja az ember gyerekember -, hogy az a magaforma fiú odaadja egyszer csak a körtemuzsikáját, annak a sebesen távolodó valaminek - talán kislány -, annak az alig létező, alig lélegzőnek; adja, ami neki a legkedvesebb, amit még a húgának sem adna, csak most, amikor annak a torkában nagy, idegen rosszaság lakik szinte látja is az ember, olyan hatalmas az a rossz -, amit torokgylknak neveznek, s, amiből nincsen gyógyulás. Angyalok nyelvén szól a körtemuzsika, halálba muzsikál. De a fiú már nem hallja, már rázza a láz, már félrebeszél, verejtékes homlokához fekete madár telepszik nézi -, arcához közelebb hajol, egészen közel, szinte megperzselödnek a tollai. Aztán lustán, de nem elfeledkezve róla, továbbindul. És ekkor már tudja az ember, hogy a körtemuzsika az jóságból vagyon, olyasféléből, ami a szivünket is nyomja. A halálon ugyan nem győzedelmeskedhet - ugyan ki győzhet ott -, de égig emeli a lelket, akárcsak a szép mondatok egy könyv lapjain. Aztán az is annak a Móra Ferenc nevezetű írónak tudása, ahogy a kis Bicebóca feje lekoppan az irka mellé a padra,' és a koppanás után meg csönd lesz, egészen csönd. Én ezt a pillanatot nem is szerettem soha, majd elmondom miért. Most még legyen elég annyi, hogy azt a kobakot nem a betűk és számok húzzák a mélybe, nem a tudományok titkai csak az életé, mely sivatag és óceán, amin át kell vergődnünk minden hajnalon. Az élet titkát cipeli a kis Bicebóca, aki a nagypapáját. Éppen csak őt, meg még magát. Kis testi hibával. Szánaiompamacsok között. Morgások, dühök mentén, mert micsoda lustasága van ennek a fiúnak, micsoda kényekedve iskolában szunyókálni? Mlg napvilágra nem bukik a titok. Amit - mondom - én nem szerettem, csak tartottam tőle, attól a titoktól, mert az apámat is csúfolták vele. Illetve a sántasággal, mert ő is. És hozzá vették röhögve, hogy én is, pedig én nem. De ez még nem lett volna semmi, ez még semmiség volt, de a titok! A jóság sokasága, a vállalás, az iskola falait átforrósltó mártlrium az nem volt viselhető, az egyenesen teher volt, fullasztó nyomás a mellkason, hogy az már meghaladhatatlan, hogy óriási, én pedig reménytelenül kevesebb voltam. És vagyok. Aztán a kisködmön persze, mert arról esik itt szó, a Kincskereső! Minden gyereknek reménye, amit ha hátunkra kerekítünk, ott teremnek lábunk alatt a kincsek, és mi a kicsike kezeinkkel kikaparjuk, kiássuk, kiteregetjük a többiek elé lássák - ezek vagyunk: kincskeresők. Egyetlenek. Hát, azután vége van. Kinőtt, kopott a ködmön, hímzése megszürkül, szakad. Fölnövünk. A kincs pedig régesrég megvan, ha van egyáltalán. De nem a szikrázó kövek, a hófehér szén, és nem a sárga arany az a kincs. Az a kincs csak a szeretet, ami van nekünk, s, amit tovább adunk. Ha nem herdáljuk hitvány könnyelműn. Akkor talán. Másodikos fiam olvasókönyvében például. Móra Ferenc története az ablak jégvirágjába karcolt fagyforró vonalakról. Amikről betűk kerekedtek. Az ajkakat formázó „o" Ivei, az apai száj mintájára. A párával futó anyai könnyek sókristályai. S aztán az írás. S, ha ez ott van abban a könyvben, akkor ott van az is, amit Móra Ferencnek neveztünk eddig. Ott van - emlék és szív szerint. Balog József Réges-régen úgy ólt a magyar, úgy élt a székely a maga hazájában, mint az erdei vad: hol a török és a tatár, hol meg a német és a sokféle idegen zsoldos űzte, kergette, ahol csak látta. A parasztok fegyveresen mentek ki a mezőre dolgozni, kardot, kopját vittek magukkal, ha szántani, kapálni vagy aratni indultak. A pásztorok nemcsak a marhára ügyeltek, hanem a környéket is figyelték, és jelt adtak, ha ellenség közeledett. A pásztorok jelét a harangozó mindig figyelte, és amikor meglátta, mind a két harangot meghúza. De nem úgy húzta őket össze, ahogy istentisztelet előtt, hanem félreverte a két harangot. A kisharang akkor így szólott: -Jó, jő, jő! A nagyharang ezt mondta: - Fuss, fuss, fuss! Ha orozva, éjjel jött az ellenség, a vigyázók meggyújtották a lármafákat. Ezek messzire elvilágítottak, mert a magas rudakat erősen befonták szalmával. A vigyázók a hegyek tetején ügyeltek, és az ilyen „leshegyek" viayázói nemcsak a környéket, nanem a távolabbi vidéket is riasztották, mert egymástól a tűzjelzést átvették, és tovább is adták. Les-hegy Orbán Balázs nyomán A máréfalvi leshegy tetejéről a vigyázó az udvarhelyi Budvár jelzesét figyelte, és amikor ott jeleztek, ő is riasztotta a községet. Történt egyszer, szép, nappali időben, hogy tatár csapat közeledett Máréfalvához. A vigyázó mindjárt jelt adott, a harangozó is futott a toronyba, és megszólalt a két harang: - Jő, jő, iő - fuss, fuss, fuss! Futottak is a máréfalvi székelyek, és vitték magukk^j, ami féltőjük volt. Messze nem kellett menni: a Les-hegy két sziklabarlangjában meghúzódtak, ott ügyesen berendezkedtek, és várták a tatárokat. Várhatták nyugodtan. mert olyan meredek ott a sziklafal, hogy azon ember fia fel nem mászik. Nos, ha felmászni nem is tudott a tatár, azért még nem vonult el, ott a szikla alatt tábort vert, és tanácskozni kezdett, miképpen lehetne úrrá a székelyeken. Ez a szomszédság sehogy se tetszett a székelyeknek. Itt valamit tenni kell! - Ha kell, hát teszünk is mondotta a máréfalvi bíró, azzal hívatta Mózsi bát, aki messze földön híres vadász volt. - Hallá-e, Mózsi bá! Most mutassa meg, mit tud! Odalent sürög-forog a tatárság, ott van a kán is, tegyen már valamit a községért! Eresszen egy nyílvesszőt a kán szívébe! - Én eresztek is, ha a bíró úr parancsolja - mondta Mózsi bá. A többiek meg nevették, mert olyan messze volt a kán, hogy azt ember fia nyíllal meg nem lőhette. Nem lőhette? Előveszi Mózsi bá az íjat, ráfekteti a nyílvesszőt, csak egy percig céloz, és pang! - már repül is a vessző. Repül bizony, és egyenesen belészáll a tatár kán szívébe. Hej, lett riadalom a tatárok között! Kiáltoztak, fenyegettek, de most már vért kívánt mindegyik, csak azért se akartak elvonulni. Elhatározták, hogy kiéheztetik a székelyeket. Ez már nagy veszedelem volt. A sok nép hamar elfogyasztotta, ami keveset magával vihetett, s bizony már éhezett mindenki, gyerekek sírtak az éhségtől. Akkor a bíró megint gondolt egyet. Odaintette Mári nénit, aki messze földön híres volt a főztjéről. - Mári néni, lelkem, tud-e kürtöskalácsot sütni? - Már hogy kérdezhet ilyet a bíró úr, mikor a lánya lakodalmára is én sütöttem! Még a tíz ujját is megnyalta utána, olyan jó volt az! Ha én a tésztát a sütőfára feltekerem, megvajazom, megcukrozom, mandulával meghintem, olyan az, hogy annak párja nincsen! Csak lenne miből. - Jól van, jól, megmondom én magának, hogy miből. Most szalmából kell fonni a kürtöskalácsot, mert olyan idők járnak. De akkora legyen az a kalács, hogy még a tatár is megkívánja odalent! Font is Mári néni az asszonyokkal akkora kürtöskalácsot, mint a malomkerék. A bíró meg felmutatta, és lekiáltott a tatároknak: - Ide nézz, tatár, így él a máréfalvi bíró! Volt ott tolmács elég, a tatárok mindjárt megértették, hogy ezeket soha ki nem éheztetik, hát fogták a sátorfájukat, és odébbálltak. A máréfalviak pedig előjöttek a két barlangból, és az elpusztított falut újra felépítették. (Megjelent a Kincskereső januári számában.) 1994. JANUAR IRODALMI FOLYÓIRAT TÍZ-TIZENNÉGY ÉVESEKNEK ¥ •7 JÍH 1994. A KINCSKERESŐ ÉVE V. Kölyök, keressünk kincset! Ne kapd fel a vizet, hogy nem eléggé udvarias ez a megszólítás! De hát, ha kedves tanulóifjúságnak címezünk, akkor eddig se jutottál volna az olvasásban. Igy legalább előfordulhat, hogy érdekel, ki akar téged cikizni. Egyszóval, kedves kölyök, aki lehetsz lány is, hiszen ma már az divatos, ha egy lány nem veszi magát virágszálra, szóval kedves kitartó olvasó, azt szeretném közölni veled, hogy ezen az oldalon mostantól kezdve kincset keresünk. Nem új az ötlet. Húszéves már lassan a Kincskereső folyóirat, amely itt, Szegeden született meg, azért, hogy az akkori kölykök havonként kiadagolva kaphassanak egy kis szépirodalmat, amely szép, irodalom, és mégsem tananyag. Vagyis nem azért olvassuk, mert kötelező, hanem mert jólesik. Akkoriban 50-60 ezer Kincskeresőre tartottak igényt országszerte. Ennyien hitték el Móra Ferenc halhatatlan történetére emlékezve, hogy talán csodában is lesz részük. Azóta másféle csodákban hiszünk, ha hiszünk egyáltalán. A Kincskereső életútja is elkanyarodott Szegedtől, egy darabig fényesen tündökölt, aztán el is tűnt volna a semmibe, ahogy a Cimbora, a Háttér, a Piros pont, vagy éppen az egyik legkedvesebb kamaszfolyóirat, a Kölyök. Szerencse, hogy innen Szegedről a Délmagyarország vezetői, akik közül volt, aki még kölyökként ismerte meg a Kincskeresőt, utánanyúltak, hazahozták, egy kicsit felerősítgették, aminek éppen ideje volt, hiszen egytizedére csökkent kedvelőinek egykori tábora. Most a Kincskereső, köszöni szépen, jól van. Ha nem hiszed, nézd meg, és ha megnézted, el is olvashatod. A következő hetekben úgyis olvasnod kell, ha velünk szeretnél kincset keresni. Kalandozni hívunk. A kultúra kiismerhetetlenül gazdag birodalmában keresünk kincseket. De nemcsak azzal gazdagodunk, hogy ezeket megismerjük, hanem szemfüles, szerencsés olvasóink egyéb jutalomban is részesülnek. Kedves kölyök! Azzal, hogy nevedet ilt az oldal tetején felcseréltük a Kincskeresőre, még mindig te vagy a legfontosabb a számunkra. Szeretnénk megnyerni a húszéves Kincskereső számára. Szeretnénk, ha barátok lehetnénk, és együtt keresnénk kincset abból a kincsestárból, amelyben mindig akkor lesz több, ha minél többen minél többet kivettek belőle. Ez egy kicsit furcsán hangzik, de ha jobban utánagondolsz, rájössz, hogy igaz. Hát akkor gondolkozz! Igaz barátsággal üdvözöl a kincskeresők nevében Rigó Béla Képrejtvény Tolongás Hány arcot tudtok összeszámlálni ezen a rajzon? Beküldési határidCE: március 2. Címünk: 6740, Szeged, Stefánia 10. A címzés mellé írjátok rá: „Képrejtvény." - HEFÜ Megfejtések - nyertesek Móra Ferencről szóló szellemi totónk megfejtése: x, a, a, x, a, b, a. Vaskos köteg helyes meafeitést kaptunk, igazán kar, hogy nem jutalmazhatunk meg mindenkit! Most Lőrincz Attila, Szeged, Kénytelen sor 15., Kiss Amarilla, Szeged, Kemes u. 18LB., Bagi Karolina, Szeged, Lugas u. 6-B. II. 8., Czétényi Orsolya, Szeged, Kereszttöltés u. 15. III. 16., és az Alsóvárosi Iskola 1. A. osztálya, Szeged, Dobó u. 42. (reméljük, testvériesen megosztoznak a nyereményen) került a szerencsések közé, de a többieknek is dicséret jár! Képrejtvényünk sem okozott nagy gondot: Deszk, Szőreg, Sándorfalva, és Tápé nevét olvashattátok ki a rajzokból. Nyerteseink: Lakatos Csilla, Szeged, Rókusi krt. 15/A., Dohány Tímea, Szeged-Tápé, Jávorka u. 11., Szitkai Attila, Szeged, Kereszttöltés u. 25EL, Jakab Laura, Szeged, Gyöngyvirág u. 7/A. (Laurának külön köszönjük a szép borítékot, levélpapírt), és Vígh Andrea, Szeged, Csap u. 48. A nyerteseknek gratulálunk, jutalmukat postán küldjük el.