Délmagyarország, 1994. február (84. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-26 / 48. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1994. FEBR. 26. Hollósvölgyi Iván Őszi sanzon 1. Évszakos füvek közül melyik zsíros talajba ásta vissza magát rajtad lobogó inged két ujja és a rádobott sötétkék vászonkabát? Árnyékaid cigány családja melyik rohadt személyvonat padlóján felejtve álmodik vakító vályogfalat, lovat? Az új évszak kódból lép elém, alig ruhában, megsokasodva szökdösnek menekültjei mától faggyal felszerszámozott padokra. Déli égen, rigófütty égövében végzik bevetésük a varjak. A szárnyzúgás szőnyeget térit, felolvasom arcodat a falnak. 2. Toronyiránt az október szőke diverzánsai, zsebben rejtegetett melegük fogytán, pulóverükbe szőve a szél s a megölt bárányok szőre helyet cserél. A lombok aláaknázva immár: pillérek, állnak a sétaút fái. Homokozónkban szegény békakirály birodalmába csimpaszkodik a sár, fázik nagyapa, hazaindulna teázni. Kéri magának a Föld kigyocskái levetett bőrét. Szekrenyböl kirántott babaruhák tépik a maradék anya fekete húsát, szivünk kalapacs ütések helye, Istenem, csak homlokainkat be ne törjék. Marton Sándor Emlék Harapásod kézfejen, lábfejen és csuklón: kétszer fél kör harapásnyom-órátp, mint táguló mellény az uszodában Zuglón, szőr óra x bór perc = kilenc éve jó rám. Én a salakmotoros hajtok vissza, hogy lássalak, menetiránnyal a szembe verődik a lágy salak. Bakos András Tomi és az itteni élet Ha egyedül maradok a szobában; ablakot nyitok, leoltom a villanyt. Bevilágít az utcai hó. A számítógép burkolata szürke, a monitoron hulló csillagok. Ilyenkor frni kellene, de már megvacsoráztam, és már ittam is. Igaz, csak egy pohár bort, ám ez épp elég: a tarkóm forró, izzadok. Másképp: nem inni nem lehet. Néhány hete egy estélyen a titkár megkérdezte félhangosan, ki nem kér a zöld italból, én pedig, mivel, borivónak mondom magam, ha kell, körülnéztem és orromra mutattam. Mindenki rám nézett, halkan nevettek; ál-absztinens, morogta valaki. Azóta, ilyen estélyek után, melyekre hivatalból elmegyek, miután kilépek az épületből akárhol is van az, elindulok futva az éjjel nyitva tartó vendéglők sora felé. És gyorsan fölfalok egy „Cézárt"-t a Lucullus Étteremben. A JAMBUS IRODALMI PALYAZAT FŐSZPONZORA A TOLKIEN KÖNYVESHÁZ HETI AJANLATA: KUNDÉRA: A lét j elviselhetetlen könnyűsége BRIAN WARD: Egészséges halak a lakásban Cifrapalota Várom vásárlóimat a régi Bruckner fij mellett, a TOLKIEN KÖNYVESHÁZBAN, hétköznap reggel 9-től este 7-ig, míg szombaton 9-től 13 óráig Tisza L. krt. 39. NÉMETH GYŐZŐ cégtulajdonos INC MP * u LM * Fold A Jambus Irodalmi Pályázaton közlésre fogadtuk el Hollósvölgyi Iván Őszi sanzon című költeményét, valamint Marton Sándor Emlék című versét. Ezzel véget ért a pályázatra beküldött írások közlése. Várjuk továbbra is kézirataikat. Sávai Marta rajza Senki nem tudta, hogy mikor épült. A több évszázados krónikák is már csak mint romról tesznek róla említést, épen, teljes nagyságában ember talán nem is látta. Úgy tűnt, hogy falai a sziklás hegyoldalból nőttek ki, körbekerítve a hegy csúcsát. Megfeketedett, mohos köveiből minden évben leomlott néhány, de még mindig maradt belőlük éppen elég az elkövetkező évszázadokra. Lentről nézve úgy látszott, hogy az erdő már alaposan benőtte, ám két tornya még dacolva emelkedett az ég felé. Amikor eljön az éjszaka, a vár életre kel. Falai közül szörnyű zajok és sikolyok hallatszanak, néha furcsa fényeket is látni, mintha tűz gyúlna odafönt. A vörös fényben táncolnak, remegnek a falak, mintha maga az ördög akarna kitörni közülük. Nappal sokan fölmerészkedtek már, de nem láttak mást, csak az öreg köveket. Éjjel azonban az emberek föl sem mertek pillantani a várra, nemhogy fölkaptatni és megnézni, hogy mi történik az ódon falak között. Néhányan a bátrabbak közül mégis megpróbálkoztak ezzel, de nem tudtak elmondani semmit, mert soha nem tértek vissza. Eric, a huszonkét éves szőke fiú egy hűvös októberi estén indult útnak. Mindnyájan ott álltunk Ericék háza előtt, és néztük, ahogy a fiú fölnyergeli a lovát. Eric idős édesanyja szomorúan állt a kapuban. Nem sírt, már nem tudott. - Miért nem állítod meg, hisz' te vagy a falu elöljárója?! - búgták többen is egyszerre a fülembe. Gyönge vállrándítással hessegettem el őket, nem állhattam, ha bárki is beleavatkozott a dolgomba. Ők talán megállították volna a helyemben Ericet? Aligha, hiszen még a saját asszonyaikat sem voltak képesek kordában tartani. Eric nyeregbe pattant, komor búcsút intett kesztyűs kezével, aztán nekiZoltán Csaba A panteon eresztette lovát az erdőnek. Nem vártam meg, amíg a falu népe szétszéledt, hiszen sürgős dolgok vártak még rám. Eric soha többé nem került elő. Néhányan még napokig bámulták a susogó erdőt, de mindhiába. A vár két tornya pedig továbbra is makacsul őrizte a sötét titkot. Eric eltűnése után egy héttel, az egyik esős, hideg estén valaki ököllel zörgette meg az ajtómat. Félrelöktem a könyvet, amit tanulmányoztam, és kimentem az esőbe, hogy megnézzem, ki a hívatlan vendég. Peter, a borbély állt az eresz alatt, vállát érő hajából szaporán gurultak az esőgyöngyök. - Szeretnék beszélni veled - mondta. Beengedtem. Peter megállt a szoba közepén, és rámemelte sötétbarna szemét. - Föl akarok menni a várba. Megvontam a vállam. Egy bolonddal több. - Menj csak. Én nem tartalak vissza. - Azt akarom, hogy te is gyere! Mégiscsak te vagy a falu vezetője, utána kéne járnod, hogy hová tűnt az a hat ember, aki eddig fölment. Vagy nem érdekel? Az emberek előbb-utóbb követelni fogják, hogy menj föl. Addig tedd, amíg önként teheted! Egészen belemelegedett a szónoklatba. Arca kipirult, szemei vadul csillogtak gyertyáim fényében. Ereztem, hogy egyszer be fog állítani valaki ezzel a követeléssel, így hát nem ért váratlanul a dolog. Tudtam, hogy órákig győzködték egymást a fogadóban, mire valamelyikük elém mert állni. Rövid ideig úgy tettem, mintha megfontolnám a dolgot, aztán határozott ígéretet tettem, hogy másnap este fölmegyünk a várba. Napnyugtakor indultunk útnak, mint Eric. A falu népe elkísért bennünket az utolsó házig, utána magunkra maradva lovagoltunk tovább az erdőben. A fák között sötét volt, a csillagokat sem lehetett látni. Fejünk fölött a lombok belevesztek a sötétségbe, csak az őszi levelek zizegése hallatszott a magasból. Néha az ágak is összekoccantak, kopogó hangot adva, ritmust dobolva a roppant törzsek kísérteties nyikorgásához. Egyikünk sem szólt, amíg meredek emelkedőhöz nem értünk. - Nemsoká ott vagyunk, igaz? - Peter félt. Tudom, hogy félt, kihallottam a hangjából. Nem válaszoltam, hisz' nyilvánvaló volt, hogy közeledünk. Egyre több kő hevert az avaron: a vár falának egykori darabjai. Aztán hirtelen elénkmagasodott a komor várfal. Fölnéztem rá, de nem láttam a tetejét, alja pedig úgy látszott, hogy tényleg a hegyből nőtt ki. Lassan haladtunk a várfal mentén, bejáratot keresve. A lópaták neszén kívül semmi nem hallatszott. Sem sikolyok, sem egyéb furcsa zajok. A roppant, boltíves kapu hirtelen tűnt elő, mintha abban a pillanatban nyílt volna a falon. Lovainkat kívül hagyva, gyalog indultunk befelé. A kapu boltíve után, a tágas várudvarba jutottunk. Az egykori kövezetet benőtte a moha, a falak mentén a néhai faszerkezet korhadt maradványai hevertek szerteszét. Peter belerúgott az egyikbe, mire az halk roppanással kettétört. Szemben a kapuval egy kétszárnyú vasajtó látszott, mely szokatlanul épen maradt fönn. Érezni lehetett, hogy mögötte lépcső kezdődik, mely a mélybe vezet, a vár alá. Peter félve ugyan, de odalépett, és egyetlen hatalmas rúgáséal betaszította. Ahogy az ajtószárnyak sikoltva kinyíltak, fény csapott ki. Fáklyák lobogó fénye világította meg a várudvart és benne minket is. Az ajtó sikoltása talán mérföldekre is elhallatszott. Peter elindult lefelé a lépcsőn, közben övéből előhúzta a tőrét, és maga elé szegezte. Néhány lépésnyi távolságból követtem a borbélyt, lazán tartva pallosomat. A lépcső egy katakombába torkollott. A hosszú helyiség mindkét falán fáklyák százai világították meg a szürke boltozatot. Peter megdermedt a lépcső alján, és rekedten fölüvöltött. Hangja pattogva bolyongott a falak között, aztán az ajtón át, ahol beléptünk, kiszáguldott a sötétbe. A falak mellett jobbról is és balról is mellszobor talapzatszerű építmények sorakoztak. Fehér márványból faragták őket, s a tömör kő apró kristályai sziporkázva ragyogtak az erős fényben. A talapzatokon azonban nem mellszobrok, hanem emberi fejek nyugodtak. Mindegyik talapzatba odavésték a fej egykori viselőjének nevét. Peter kiejtette kezéből a tőrt, és hófehér arccal meredt az aszalódó koponyákra. A bal oldali sor végén Eric feje nyugodott, arcára mély megdöbbenést fagyasztott a halál. - Mi ez? Mondd meg, mi ez? - kérdezte Peter. Közömbösen bámultam rémült szemeibe. - Egy panteon - feleltem. — A bátrak panteonja, akik be merték tenni a lábukat ebbe a várba. Nézd! - az Ericével szembeni üres talapzatra mutattam. Peter odafordult és ránézett a fölíratra: PETER. A borbély térdre rogyott. Meglendítettem a pallost és egyetlen, határozott mozdulattal lesújtottam af nyakára. Kíváncsi voltam, eltorzul-e az arca. Reméltem, hogy nem, mert a panteonom bátrai között túl sok volt már az eltorzult arc.