Délmagyarország, 1994. február (84. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-12 / 36. szám

12 JAMBUS SZOMBAT, 1994. FEBR. 12. Paul Verlaine Három év után A kiskaput belöktem - vijjogott, hintázott. Beléptem. Épp a napnak első fénye kelt, És kivirult a sugársimogatta kert. Hogy nedves szikra gyújtott fel minden virágot. Nincs változás. Láttam megint harmatban ázott Vadszőlőlugasát s a vén nádszékeket... A kút ezüst vizet cseppenként csörgetett, S a rezgő bús öreg nyár azóta is fázott. A rózsabimbók bólogattak úgy, mint rég, A liliom fejét a szél zilálta szét, Minden pacsirtát ismerek, ki arra szállott. Az úton fenn törékeny torzó Veliéda, Diribdarabjaira mindig rátalálok, Hol fanyar illatába rejt a rezeda. Julesz Máté fordítása M

ostanában el lehet mondani megint, hogy az ember élete annyira belevész a mindennapokba, hogy amikor számot kell adnia eltűnt éveiről, tud Is mondani valamit, meg nem is. Ha ez még sincs mindig így, az annak a sorsdöntőén boldog pillanatnak is tulajdonítható, ami a babona szerint legalább egyszer az életben mindenkinek kijár. Ilyenkor végre történik valami, ami emlékezetessé tesz már-már elfelejtett napokat, porlepte időszakokat. A nevezett rendkívüli pillanat Higgyed urat a vonaton, a dohányzófülke ajtajában érte, amikor is egy nyújtózkodó nőt pillantott meg. Könnyű nyári ruháját átvilágította az ablakon betűző éles reggeli fény. A csomagtartóra rakott szatyrok közt rendezkedett, blúza a köldöke fölé csúszott. Telt volt, mégis karcsú, úgyhogy Higgyed úr képtelen volt továbblépni, ősz üstökét vakargatva csak arra tudott gondolni, hogy most vagy soha. Mindazonáltal teljesen elanyátlanodott és mint ahogy később emlékezetébe idézte a részleteket, a hölgy szerencsére behívta a fülkébe. Nem tudhatta, hogy asztmás létére ő eredetileg a nemdohányzóba indult, minthogy erről maga is mélyen hallgatott később is, amikor első megilletődöttségéből egy kicsit magához tért. Hamar kialakult közöttük a Higgyed úr által kultivált, disztingvált eszmecsere, amin túl - mellékesen megjegyezve - még sohasem jutott a nőkkel. Ahogy mondani szokta, eddig még nem tudták megbolondítani. Egyelőre most is kezdett úgy kinézni a dolog, hogy eleve pechesen alakul minden, mert az asszony ismeretlenül is hamar elmondta, hogy hat gyermek anyja, nekik foglalja a helyet. A pótmama kihozza őket a vonathoz, aztán hazamegy, hogy estére főtt ételre várja a családot, ők pedig kirándulni mennek Pestre, hogy egy kicsit összemelegedjenek az innen-onnan hozott gyermekek, akik közül a három lány vér szerint is testvér, a kétnagyobb fiú is ugyanúgy. Robikának, a legkisebb fiúnak egy év múlva jön a húgocskája. ő még picike. Akkor viszont Bányász J. István Yahoooú Jahuú - rikkantok vidoran, busa fejemet az egeknek szegve. Tolom és taszítom a penge kis kocsit, kerekei zabolátlanul csattognak, vidám lármánkat harsányan verik vissza fehér falak. Utánozhatatlan manőverekkel bravúrozok el utamba kerülő borulékony akadályok mentén. Mögöttünk a hanyag újságos zörgő papírú madarai kelnek kígyózva szárnyra, aztán lassúkat fordulva hullnak le, beborítva a folyosó feketefehér kockás padlatát. Jöttünkre rémült takarító nénik szökellnek élénken, s hálás derűvel sikkantgatnak kacagva, ha némelyikük fenekére mókásan legyintek. A sarkoknál, a fordulóknál kacéran farol a kocsi, az élet szép, s műanyag talpú cipőmön csúszva követem a kanyar ívét. Boldogan robogunk, mint egy féktelen kismozdony, aki először habzsol a szabadság és a korlátok nélküli távolságok édes csuprából. Az ellenszél buja ujjai csiklandozva hajamba túrnak, fájdalom és remény marad el mellettünk, kocsim tömör kerekei nyirkos szándékok torkára gázolnak elmúlást. Pajkos szupernóvaként robbanunk be az őrülten nyugodt célfolyosóra s hajszálpontosan landolunk a szükséges ajtó előtt. Széles mozdulattal kanyarítom le dögös napszemüvegemet az orromról, s illedelmesen bekopogva jelentkezem: - Halihó, meghoztam EKG-ra a Lajos nénit. A JAMBUS IRODALMI PÁLYÁZAT FŐSZPONZORA A TOLKIEN KÖNYVESHÁZ HETI AJANLATA: 1. Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt 2. A világ száz csodája 3. Milne: Amikor még kicsik voltunk . Várom vásárlóimat a régi Bruckner mellett, a TOLKIEN KÖNYVESHÁZBAN, (j hétköznap reggel 9-től este 0 7-ig, míg szombaton 9-től 13 óráig Tisza L. krt. 39. NÉMETH GYŐZŐ cégtulajdonos - * -trA Jambus irodalmi pályázaton közlésre fogadtuk el Julesz Máté Paul Verlaine-versfordftását, valamint Kenéz János Találkozunk még... cfmü prózáját. teljesen betöltünk majd egy vonatfülkét - mondta az anya nevetve. Vagyis engem már be sem akarnak engedni!? Hát... ha a kicsit az ölébe veszi, talán... Különben ne lepődjék meg: mint anya, én is új vagyok. Még Éva néniznek. Két hete vagyunk együtt mindössze. Nem erőltethetem, hogy anyának szólítsanak, amíg az nem jön magától, mély belső „meggyőződésből"... Amikor mosolygott, alig látszott a szeme és olyankor - őszülő haja ellenére is - mintha lett volna benne valami nagylányos bohóság. Higgyed Lajos, titokban azzal kísérletezett, hogy az arcvonásait az eredeti tekintélyt árasztó - formákba visszarendezze. Nagyon örült annak az áradó kedvességnek, amivel ez a különös asszony megtisztelte. Bár, az igazat megvallva, a közvetlenségét nemigen tudta hirtelen mivel magyarázni. Gondolata szerint az még nem lehetett az ő sikere, hiszen jóformán egy félórája sem ismerték egymást. Lassan rájött aztán, hogy ennyi gyerekkel mindenki tartana az első kirándulástól. Őszintesége mögött segítségkérés rejtőzhet, látszik is, hogy kicsit feszült, már másodszor gyújt cigarettára. Gyerekzsivaj és a pótmama vezényszavai máris jelzik, hogy a család megérkezett. Koromfekete legényke rántja el a fülkeajtót és ott is marad az ajtóban állva, durcás arcát fölvetve. Hát mi van Robikám?! Csak az, hogy Vivien tizenegyszer leköpött és azt mondta, hogy buuu! Jaj Istenem, kisfiam, ülj le ide mellém, mindjárt mindent megbeszélünk... A

gyerekek betódulnak. Vivien keresztülesik Higgyed úron, a kezéből kivágódik a kólásflakon. Sinya így előnyhöz jutva az anya mellé húzódhat, mellette Vivien szedi rendbe magát; szemben Higgyed úrral az ovis Piriké. A két nagyobb fiúnak az ablak mellett, az anyával szemben jut hely. Vivien Higgyed úrra néz, a nyakát berántja, biggyeszt, aztán fel-felvihog. Piriké is a „bácsit" figyeli. Amikor végre sikerül elkapnia Higgyed úr tekintetét, mutató ujját felemelve sejtelmes hangon ismételgeti: Kenéz János Találkozunk még... Lackó Valéria: Női arckép. (Fotó: Révész Róbert) Ugat a kutya! Ugat a kutya! Az anya halk megbeszélés után elköszön a dundi pótmamától, azután a gyerekekhez fordul cinkosán, egyetértésükre számítva: Most már együnk, gyerekek, ugye? Nem vagyok éhes! — vágja ki Vivien, mielőtt a többiek megszólalhatnának. A fejét megint a gallérja mögé húzza és pukkadozik. Rendben, megvárjuk, amíg Vivien is megéhezik. A vonat indul, most már csak velem hagyhatjátok el a fülkét! Megegyeztünk, ugye?! Robika továbbra is áll rendületlenül az ajtóban. Felcsillanó szemmel kérdez: Tamást is ki tetszik kísérni pisilni?! A serkedő bajszú Tamás felhorkan, ugrani akar Robinak, de tekintete találkozik az anyáéval, Rizsa is elkapja a karját. Aztán Tamás lassan meghunyászkodva biztosítja az öccsét, Rizsát, hogy ennek a kis csibész japánkakasnak egyszer még kitekeri a nyakát, úgy vigyázzon mindenki! EkkorVivien kólája megint kiborul, igen kényes helyeken fröcskölve össze Higgyed úr elegáns, galambszürke pantallóját. Vihogás, nyüszítés, vad kacagás. Az anyát semmivel sem lehet az egyensúlyából kizökkenteni, nem dühödik fel, de türelmes mosolyán árnyék suhan át: Ezt készakarva csináltad Vivien! Igen, láttam, láttam, direkt csinálta - rikoltozta Robika. Aztán hatásos csönd. A két fiú rágyújt, az anya is tüzet kér. Higgyed úr aggódó figyelemmel lesi minden mozdulatát. Sinya, a lenszőke, nyúlánk lány fészkelődni kezd. Küszködve szólal meg, aztán túl hangosan egyszuszra hadar, mintha belé akarnák fojtani a szót: Ja, Éva néni, azt még nem mondtam, de tényleg, hogy a kóterban, bocs, az intézetben az egyik csávó pont olyan dühös volt, mint a Tomi. Az öklelt, mint a bika. Hu a Kobra! - eszmélt fel Vivien. - Jó, igen a Kobra. Tetszik tudni, ez az őrült az intézeti ebédlőben fejjel ment a Rizsának. Lefejelt - vetette közbe Rizsa. Persze ez a kába időszakomban volt, de azt gondoltam, közéjük ugrok. Na, ja, akkor meg azt mondták volna, hogy már megint én vagyok betekeredve. Kurvául sajnáltalak Rizsa. Sinyaaall! - szól rá az anya határozottan. Jó, értelek, kicsúszott a szádon, de ilyen szavakat véletlenül sem használunk! Az anya fél szemmel kezdettől fogva figyelte, mikor vehetné ölébe a kis Pirikét. Nyúlni akart utána, mert már le-leejtve kis buksiját kezdett bóbiskolni. Hirtelen elszánással a mellé tolakodott Sinyát öleli magához mégis, aki engesztelést kérő tekintettel, megállíthatatlanul sorolja az intézetis eseteket. Az anya nagyon komolyan figyel rá, de Higgyed úrral is vált egy észrevétlen pillantást. Különös módon Higgyed úrnak most ez az aprócska üzenet is elég ahhoz, hogy megértse az örökkévaló pedagógiai gondolatot: be kell bizony mennünk a gyerekek utcájába szerető türelemmel, hogy aztán onnan együtt jöhessünk ki velük. Ünnepélyes gondolatai közben ezért még az sem bántotta, hogy a fiúk vettek az anya cigarettájából. Arra figyelt fel, hogy a gyorsszavú szőke lány félig-meddig már neki is beszél. Azt el se lehet képzelni, milyen meleg bírt lenni abban az ebédlőben. A plafonra dobált vejdarabok is megolvadtak, csöpögtek a nyakunkba, a padlóra. Ez a Kobra meg csak csúszkált meg rohangált volna, de Sportszelet tanár úr bedühödött, mert ő csak az iskolában tanított, nem volt nevelő. Szóval helyettesített, nem volt járatos, na. Zavarta vóna a Kobrát az udvarra, de az csak mint aki megkergült, futkosott az asztalok közt körbe, hogy őneki nem szabad a napra menni, mert kikelnek a fejében a tetvek. Én azt mondom, együnk gyerekek! Sinya, Tomi vágjatok kenyeretl A WC-be akarok menniii! - nyafogja Vivien. Jól van, most az egyszer kimehetsz egyedül is, de ugye az óvatos, kimért mozdulatokat észben tartod?! - néz rá az anya bűvölőn, mint aki bolondozik. Robi azonban teljesen behúzza az ajtót és úgy áll őrt, mint egy felkiáltójel. Éva néni, Vivient nem szabad kiengedni, mert hülyeséget fog csinálni! Ekkor Higgyed úr felkapja Robit és amíg magasra emeli, Vivien, mint a gyík, kicsúszik az ajtón. Most nekem le kell szállnom erről a vonatról Robi! dörgi Higgyed úr. Elhelyezi maga mellett, mint valami törékeny csomagot és erős elhatározással, sokat sejtetőn mondja Robinak, amit tulajdonkégpen az anyának akar ígérni, mint valami fogadalmat: M

ost leszállok, de mi még találkozunk! És amikor látta az anya arcán a beleegyező mosolyt, még boldogan hozzátette: Szeretem az ilyen huncut legényeket! Pedig eddig azt hittem, hogy maga inkább a szőrös Mercit szereti - replikázott Robi vásott vigyorral. A vonat lassított. Piriké az ujját szopva végül oda jutott az anya ölébe. Tomi, a nagyfiú elpilledt, mert őt érte legjobban a nap. Félálomban volt már, nagy mozdulatokkal ringatta magát jobbra-balra. Sinya a körmét rágva Rizsát nézte merőn és csak a Vivien kiáltására kapta el a fejét: Éva néni! Ha a WC-re megy, ne nyomja meg, mert a lábára ömlik a víz! El van romolva! Higgyed úr búcsút intett és amikor lelépett a vonatról, azon kezdett el morfondírozni, hogy mi a fene lehet az a szőrös Merci. Különben nagyon elégedett volt magával már csak azért is, mert a cigarettafüstben nem kellett köhögnie. Emlékezete szerint ez eddig még sohasem esett meg vele.