Délmagyarország, 1994. január (84. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-29 / 24. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1994. JAN. 29. Hollósvölgyi Iván Sehol határán Milyen új ma itt a csend, hosszan tartó, és e legesleghátsó udvaron mennyi autó parkol. Hány szélvédő mögött mintáz pilóta arcot egy váratlan karambol? Mennyire mélyen alszol, mennyire magad vagy. Úgy vagyok már, fekete alak, fényképalbumban ragadt életed őre, vaksággal birkózó görög árnyék, mint aki nem lát. A láb folyton kétség indáiba botlik, s tündér tunikában lejtóző csodafák vonják fehér-fekete táncukba a lelket, amely alig boldogul így a szerelemmel. Az országútmenti erdő - mint felsértett karod -, mindig kétségbeejtő, hosszú sétáktól jelölt. Pótolhatatlan földje nem tágít, vágyik utána, vonzza magához a megküzdő lények bokáit humuszába. Azután esik, mindig esik, kivédhetetlen kopogás a táj. Nyílik esernyő szirmok virágoskertje, óh. mélységből villogó szembogár, mindenem ott van, egy helyre rejtve, kifordul az ernyők fekete kelyhe, szél lesz, nekitámad a zápor zuhogó acélhuzalának. Befogott száj, hallatlan jaj, sikoly, repülőgép zaj. Rád tapad, gyászlik arcodon az ing, fölötted kering minden mondat, amit a Föld angyalai fák képében és inkognitóban mondtak. Milyen új ma itt a csend, és mennyire hosszan tartó világosságot vontat minden autó. Varró Sándor „ Végtelen lelkünk veges vízen 55 Immár fél évezred, és még egy esztendő is elmúlt, hogy Kolumbusz K. Indiába indul­ván felfedezte az Amerikai Egyesült Államokat, a hozzá tartozó földrésszel együtt. Hosszú, óceánt átszelő útját ­mely a jelentős mennyiségű rum miatt - hányattatásoktól sem volt mentes, a szigorú vámvizsgálat zárta le. De hogyan is került a ci­vilizált Európa követe az Újvilágba? A titkosan őrzött hajónapló ide vonatkozó részleteit tárjuk most önök elé, dramatizált változatban. Időpont: 1492, éjszaka Helyszín: A Santa-Maria fedélzete (közelebbről, vala­hol az Atlanti-óceánon) Szereplők: - Kolumbusz K., a hajó elóbb megbízott, majd kine­vezett kapitánya. - Egy ismeretlen, álarcos férfi, kezében tőr. - Néma szereplők, úgymint a hajót kísérő sirályok, nagy halak, a nagy halakban kis halak, egy tyúk, mely Kolum­busz K. tojását fogja tojni. - Valamint a hajó útját keresztező Golf-áramlat. történés Ismeretlen, álarcos férfi (továbbiakban: Férfi): Kezeket tel! Ez itt egy hajóeltérítés! Ne tanúsítson ellenállást, és ne Lackó Valéria: Kis zöld kép (Fotó: Révész Róbert) A JAMBUS IRODALMI PÁLYÁZAT FŐSZPONZORA A TOLKIEN KÖNYVESHÁZ HETI AJANLATA Ormos Mária: Hitler Ottlik Károly: Protokoll ­Viselkedéskultúra a mindennapok gyakorlatában Usborne Enciklopédia gyermekeknek Várom vásárlóimat a régi Bruckner mellett, a TOLKIEN KÖNYVESHÁZBAN, hétköznap reggel 9-től este 7-ig, míg szombaton 9-től 13 óráig Tisza L. krt. 39. NÉMETH GYŐZŐ cégtulajdonos A Jambus Irodalmi Pályázatra beküldött írások közül közlésre fogadtuk el Hollósvölgyi Iván: Sehol határán cfmü versét, valamint Varró Sándor: „Végtelen lelkünk véges vízen" című írását. Háy Repülőtér Megvédsz-e szíveddel, ha jönnek az utasszállító gépek? Elémállsz-e, hogy az American Turists írom New York szívem előtt a szívedet tépjék széjjel? Jaj, lelkem lelke eltakarsz-e, ha jönnek a menedzserek? (Tudod, a bőrömet akarják, a testem.) Szeretlek, ne félj, szív vagy te, a szívben vagy. Várom őket, ne félj, a bőrük kell nekem, nem kell nekem, a kocsijuk se kell nekem. János versei Nő, utca, férfi, folytatás stb. Balra egy szép nő, jobbra férfi áll az utcán, (így kezdődik.) Aztán: Balra egy szép férfi, jobbra nő áll az utcán. (A folytatás: fordulat.) Forgó-pergő - ahogy látom. Úgy látom, forgó-pergő: nem untat, változik, meglep és felkavar. Sebességből sebességbe kapcsol a nap. (Jobbra férfi, balra nő, / balra férfi, jobbra nő.) Sahold... hát nem, a hold nem hiányozhat. próbálkozzon a riasztócsen­gővel! Kolumbusz K. (további­akban: Kolumbusz K.): De kérem, ne bökdössön azzal a micsodával, még megtalál szúrni! Férfi: Ez itt a kezemben egy damaszkuszi acélból készült tőr. Valódi toledói. Kolumbusz K.: Ne dicsérje, nem veszek semmit! Férfi: Követelem, hogy a kormánylapátot fordítsa meg, és a szelek dagasztotta vitor­lák repítsék a hajót Ameriká­ba. Kolumbusz K.: Hová, maga reneszánsz bandita? Férfi: Irány Amerika, ha kedves az élete! Kolumbusz: Sajnálom, ez egy menetrend szerinti indiai járat. Talán Bombayban lesz csatlakozás. Különben is, lebeszélem Amerikáról. Nagy ott a nyüzsgés, sötétedes után nem tanácsos kimenni az utcára, tudja a bűnözés miatt. És... egyébként sincs még fölfedezve. Férfi: Ne vitatkozzon, mert döfök! Kolumbusz K.: Te is fiam, Cassius? Férfi: Talán Brutus. Kolumbusz K.: Nézze el, gyenge voltam irodalomból. Férfi: Figyeljen ide, én el tudom intézni, hogy Amerikát magáról nevezzék el. tudja, a sógorom befolyásos ember. Kolumbusz K.: A, ne etes­sen. Utánanéztem, rólam út­törőcsapatot fognak elne­vezni, de aztán jön a rend­szerváltozás, és az úttörőket is szélnek eresztik. Érdemes nekem ezért törnöm magam? Kit érdekel manapság egy új földrész? Férfi: Ne legyen már olyan szkeptikus, hiszen ön áll a kormánynál. Kolumbusz K.: Nem tesz semmit. Férfi: Kapitány úr, megkí­nálna egy cigarettával? Kolumbusz K.: Tudhatná, hogy dohányt csak később fogok Európába szállítani. Férfi: Bocsánat, álarcban vagyok. De hát az a sok ciga­rettareklám a hajó oldalán... Kolumbusz K.: A szpon­zorok miatt van. Csak így fizetnek. Férfi: Uram, az Ön nevét együtt fogják emlegetni Hil­laryval, Teleki Sámuellel, He­yerdahllal, ha változtat az alapkoncepcióján, és hajlan­dó Amerikába vitorlázni, mert ha nem... Kolumbusz K.: „Egy reggel indulunk és velőnk teli tűzzel, s fájó dacot dagaszt, s keserű vágy izen, megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el, ringatva végtelen lelkünk véges vízen." Sajnos a hiteles dokumen­tumként őrzött hajónaplóból kitépték a további lapokat. így a történések alakulásá­nak mikéntjéről, csak a szó­beszédre hagyatkozhatunk. Bányász J. István Dá vid A sokaság vért akart lát­ni. Kerekké merevedett orr­cimpáikkal a homokba szí­vódó vörös élet szagát akar­ták érezni. Az arcuk eltor­zult, lélegzetük hörgéssé szakadt, testük hajlataiból bűzös cseppek gördültek elő. A csend úgy feszült fö­léjük, mint egy végsőkig terhelt izomköteg, melyet a következő, legapróbb moz­dulat is szövetjeire szakí­tana. A tömeget a felajzott várakozás eggyéolvasz­totta, s ha egy közülük mást akart volna, a többi üvöltve tépte volna szét, gondolko­dás nélkül. Dávid egy gömbölyű, na­gyon régi kövön ült, inas hátára meleget szórt a nap. A szelet hallgatta, mely kö­rülölelte őt, és hűvös fürtjei­vel a tarkóját simogatta. A völgyön túl emelkedő dom­bokat nézte, lába alatt a kó­cos füvet. Testét mindjob­ban ellazította, különös han­gulat és érzés felé úszott, melynek finom burkában a táj, a levegő, a föld és az ég részévé válhat. Szemben vele egy ro­busztus alak állt fel a távol­ban és indult felé. Testének roppant izmai, pikkely for­májú szemekből fűzötf pán­céljának nyomódtak, bőrét durván dörzsölte a fém, régi sebhelyei kivörösödtek, sárga verítékfonalak futottak végig rajtuk. Keze kapocs­ként zárult síjjyos dárdájá­nak vastag nyelére, rézből való sisakján időnként meg­csillant a nap fénye, hátára vetett hatalmas pajzsának szíja a vállába mélyedt. Ocsmány szavakkal gyaláz­ta a fiút. Dávid, a pásztor, aprót fordult a közeledő óriás felé, szeme összeszűkült, s szív­ta magába a látvány minden részletét. Ujjhegyei végtele­nül lassan, önállóan simítot­tak végig botjának faragott jelein, a napszítta sérülése­ken. Aztán patak koptatta parittyaköveit vette kézbe, sima felületük önmagukba fordultak vissza. A gáth-ai, a harcos, úgy tört előre a fiú felé, akit össze akart törni, mint egy halálosan felingerelt bika. Fejében az értelem szikráit elfojtotta a düh és az erő­szak. Lábai alatt a súlytól robbant a terméketlen por, s szürke fellegei az ég felé gomolyogtak. Dávid, miközben lecsú­szott a kőről, ujjai közé iga­zította a parittya fényesre kopott bőrszálait. Bele­helyezte az egyik követ s a szálakon engedve vagy fe­szítve besúlyozta a szerszá­mot. Izmai ellazultan vártak, bensője tiszta és nyugodt volt. Idegei, a teste a körü­lötte levőre figyelt, benne a közeledő óriásra, mozgá­sára, a távolságra, és várt. A tömeg önkéntelenül, lassan húzódott közelebb, mindenki látni akart min­dent, az izzadt, poros testek egymásnak feszültek. Dávid keze váratlanul megmozdult. Az oroszlánra gondolt, aki bárányt rabolt a nyájából, és akit sokáig ül­dözött, aztán megölt. Meg­lendítette a parittyát, a leve­gőben sziszegett a kő, majd recsegve csattant, s a gath­ai mintha falnak ütközött volna, fejét kemény erő lök­te hátra. Hosszú pillanatokig döbbenten állt, aztán dár­dája kibukott kezéből, s a roppant test döngve a földre zuhant. A csend megnyúlt, a le­vegő megállt, a völgyre rá­zuhant a forróság. Dávid a tetem felé indult, odaérve lehajolt, s kihúzta hüvelyéből a nehéz kardot. Felegyenesedve a dombok felé nézett, egy fuvallat kisimította homlokából a haját. Dávid az óriás feje után nyúlt, s miközben a tö­meg már majdnem betelje­sedve és kielégülve felhör­dült, magasba emelte a kardot.

Next

/
Thumbnails
Contents