Délmagyarország, 1993. december (83. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

PÉNTEK, 1993. DEC. 24. DÉLMAGYARORSZÁG KARÁCSONYI MELLÉKLE • Milyen óráról lógsz most? - Tesiről. Ducsai tanár úrral lehet beszélni. • Talán mert tudja, hogy mozogsz le eleget... - Ő az ellen sem tiltakozik, ha a bordásfal gyönyörei he­lyett mondjuk történelemből próbálom utolérni magam. Pontosabban az anyagot. • Rajzból is szoktál pótol­ni? - Szoktunk. Úgy értem, a nagynéném férjével. Ő rajzta­nár, és év végén, amikor le kell adnom néhány képet, mindig besegít. Szegény, a múltkor majdnem rosszul lett. Az egyik művére csak négyest kapott... A párizsi túlzás lenne • Sokat hiányzol a Radnó­tiból? - Rengeteget. Pedig nem vagyok iskolakerülő típus. Ta­valy például már az elméleti­nek gondolt, 250 órás „álom­határt" is túlléptem. Szerencsé­re az igazgatónő és a tanári kar hihetetlenül megértő. Tényleg csak hálával tartozom nekik. • Az osztálytársaid sztárol­nak? - Ezt hogy érted? • Hoznak neked párizsit a kisboltból? - Az azért túlzás lenne. El­lenben a kidolgozott tételeket azonnal odaadják. Jó fejek. • Félsz az érettségitől? - Még nem hallottam olyan­ról, akit meghúztak volna. Per­sze, azzal tisztában vagyok, hogy egy jobb jegyért nyújtani kell valamit. • Hova készülsz? - Amíg be nem fejezzük a beszélgetést, maradok. • Javul a humorod... Úgy értem, milyen pályára. Tűz­oltó leszel, vagy katona? Netán gyors- és gépkocsira­kodó? Esetleg... - Ne folytasd! Valószínűleg a jogi karra jelentkezem majd. A szegedire. • Elképzelem, ahogy tíz­tizenöt év múlva lecsukatsz egy másnapos úszómestert, vagy felmentetsz egy vize­zett borral manipuláló kocsmárost... - Igen, vajból van a szívem. Az persze egyáltalán nem biz­tos, hogy a bíróság lesz a má­sodik otthonom. Egy jogi dip­lomával a zsebemben sokfelé elindulhatok... Elárulok vala­mit: nem is olyan régen még állatorvos akartam lenni. • Ha rám hallgatsz, végzett A sarokcsontritkulástól a Merle-kooyvekíg Fotó: Gyenes Kálmán Beszélgetés Fodor Rajmunddal, aki nem a futballistákra haragszik jogászként nem adsz majd injekciót senkinek sem. Hátha nincs hozzá tehetsé­ged... - Biztosan nincs. Különben is, már letettem erről a dolog­ról. Az állatorvosjelölteknek ugyanis Pesten kell okosodni­uk. UÉs te irtózol a fővárosi szmogtól? - Azt még csak-csak elvisel­ném valahogy. Magát az új környezetet viszont valószínű­leg nehezen szoknám meg. • Szóval, a nyáron ezért mondtál nemet a budapesti sztárcsapatoknak. - Nagyrészt a suli tartott itt, Szegeden. Meg aztán hallottam arról, hogy a beilleszkedés ta­lán épp Pesten a legnehezebb. A lényeg, hogy maradtam. Egyelőre, legalábbis... A jólétet ajánlották • A szüleid is ezt tanácsol­ták? - Az ő véleményüket min­dig meghallgatom. Mégpedig azért, mert tudom, nekik is az a jó, ami nekem. Most nem akar­tak befolyásolni. • Ha nem titok, mit aján­lottak neked a pestiek? Honnan is kezdjem?... Talán egy három évvel ezelőtti pillanattól. Az egyik tévés kollégám akkor súgta meg, hogy nem akárki a szomszédja. Képzelj el egy langaléta, nyolcadikból kiöregedett srácot, mondta, akit az isten is vízilabdásnak teremtett, és akit az orvos eltiltott (erről majd később) a sportolástól... A gyerek persze inkább a Mindenhatónak hitt, semmint a dokinak, igy aztán a lá­zadók mosolyával az arcán rendre elbandukolt az újsze­gedi Sportuszodába, edzeni, meccset játszani. Bölcsen tette. Fodor Rajmund ma már - tizennyolcon innen, ti­zenhéten túl - a felnőtt válogatott hovatovább nélkülöz­hetetlen tagja, (sok egyéb mellett) egy Világ Kupa- és egy EB-ezüst büszke tulajdonosa. No meg egy város kedvence. - Lakást, kocsit, pénzt. Te­hát jólétet. • Őszintén, egy pillanatra sem szédültél meg? - Csak elgondolkodtam. Ahogy minden, hozzám hason­ló fiatalember megtette volna ugyanezt. És az is eszembe ju­tott, hogy mit kért volna a he­lyemben egy kispados focika­pus. Teszem azt az utóbbi idő­ben meglepő dolgokat nyilat­kozó, BVSC-s Vezér Ádám. • Nocsak, haragszol a fut­ballistákra? - Nem. Csak számomra fel­foghatatlan, hogy a nemzetközi szinttől iszonyatosan messze álló magyar fociban hogy mo­zoghatnak milliók és milliomo­sok. És egyáltalán: hogyan kö­vetelhet egy cserejátékos „na­gyoknak" dukáló dolgokat? • Javaslom, az értékkere­sést hagyjuk egy másik al­kalomra. Most inkább arról mesélj, hogy miért hordasz fülbevalót. - Ez a divat. Régebben a hosszú haj ment, most meg a fülbevaló. Ezt a kis aranydel­fint egyébként még Sheffield­ben, az EB alatt vettem. • A család hamar „befo­gadta"? - Aput puhítani kellett egy kicsit... De végül ő is megértet­te. hogy én sem vagyok különb a többi srácnál. • Rajmund, normális élet a tied? - Próbálom elhitetni ma­gammal, hogy az. Tegnap is buliban voltam, szóval, nem csak a medence meg a póló lé­tezik számomra. Ha kicsivel több időm lenne, az összes Merle-könyvet kiolvasnám. Meg állandóan moziban ülnék. Szeretem a jó filmeket. És per­sze a jó zenét. Vangelis-t. • Mivel leped meg édes­anyádékat Szenteste? - Semmivel. • Ez komoly? - Teljesen. Már megkapták az ajándékomat. Nem tudtam volna elrejteni a lakásban... • Mit vettél nekik, hőlég­ballont? - Nem, egy ülőgarnitúrát. Ülőgarnitúra és „nevelgetés" • Fogadjunk, hogy külön kasszán vagy... - Van egy keretem, amiből igyekszem jól gazdálkodni. • A szüleid, gondolom, na­gyon büszkék rád. - Anyuék olykor még gye­rekként kezelnek, de bizonyos szituációkban már tanácsokat is kérnek tőlem. Azt hiszem, most vagyunk az „átmeneti időszakban", tehát amikor már nem csak a szüleim és még nem is a legjobb barátaim ők. Ádám öcsémmel merőben más a helyzet. Benne megvan a hat és fél évesek minden „gazem­bersége", ráadásul már ő is úszik, méghozzá Lihotzky Karcsi bácsinál. Ha esetenként elevenebb a kelleténél, én is „nevelgetem"... Az életéért küzdött • Mi igaz abból, hogy egy orvos majdnem megfosztott a sportélményektől? - Nem sok... Ennek a „doki­ügynek" története van. Még az általános iskolában az Odessza II. egyik testnevelője le akart beszélni a pólóról. Minden­áron. Méghozzá egy másik sportág, a kézilabda kedvéért. Mit mondjak, elég rendszere­sen vitatkoztunk. Egy idő után aztán „kiderült", hogy sarok­csontritkulásom van. Az orvos kitartó könyörgés után „elő is írta", hogy ne ugráljak túl so­kat a parkettán. Erről ennyit. • A lányokkal mi újság? - Megvanpak. Tudod, hosszú távra még nem szívesen kötném le magam. Elég sok időt töltök távol Szegedtől. És nem szeretek mindennap tele­fonálni... • Ha csak három ember­nek mondhatnál köszönetei az eddigi (és ezutáni) sike­reidért, kiket keresnél fel? - A családtagokat leszámít­va Lihotzky Karcsi bácsit, a válogatott edzőit és a Radnóti tanári karát. Ez, ugye, belefér a háromba? • Ha már a válogatottat szóba hoztad: ki a „király" a keretben? - A vízben egyértelműen Benedek, aki szerintem a világ legszuperebb pólósa. A parton pedig Dala a „leglazább". • Biztosan emlékszel rá, hogy a nagy Benedeket Sze­geden elhomályosítottad. - Ez nem jelent semmit. Ő „rossz formában" is képes 3-4 gólt vágni és viszonylag hasz­nosan játszani. Amíg ez nekem nem megy, tévedésből sem szabad egy napon említeni vele. • Tényleg, az utolsó két bajnokin szinte kapura sem dobtál... - Akkor jött ki rajtam az esztendő minden fáradtsága. Komolyan mondom, a Szentes elleni meccs negyedik negye­dében már az életemért küzdöl­tem. A következő pár hétben muszáj feltöltődnöm. Réthi I. Attila A hogy az orosz vá­lasztási eredmé nyé­két elnézem, van esélye ennek az időjárási ese­ménynek. A történelem ugyan nem túl sokra tanít bennünket, és egyáltalán nem biztos, hogy aki a múltat ismeri, megérti a jelent, és eligazodik a jövőben. De mégis megéri, ha nem fe­ledkezünk meg róla, hogy is élt minálunk Iván, a katona. Pocsé­kul. Nem kell azért sajnálni. O jött ide. még ha hozták is. A régi híd újszegedi lábánál üldögélt a tisztjei közt egyikük. Szökevényt vártak a napsütés­ben, a közkatona a dzsipsofőr s a tolmács volt egy személyben: „Uzsgorodról jöttem - mondta. - Anyukám magyar, apukám orosz." Arcát a nap felé tartotta, nem tudtunk még az ózonlyukról, és a bokor taka­rásából figyelte a hidat. Meg­kérdeztük tőle, milyen érzés hódítónak lenni. Azt válaszol­ta: jó. A kiskunhalasi olajvállalat egyik vezetője országgyűlési képviselő volt, még az ántivi­lágban. Ot. a helyi potentátot, kereste föl a kiskunmajsai szovjet laktanya parancsnoka, megérdeklődve, mit fog a hét végén csinálni? „Még nem tu­dom!" Hát, ha úgyis bizonyta­lan a pihenő, menjen ki hozzá­juk a laktanyába. Kivégzés lesz! Nézze meg. Történt pedig, hogy az egyik kiskatonának otthon ka­ramboloztak, és meghaltak a szülei. A szoldátka haza akart menni a temetésre, de nem en­gedték. mert csak fél éve volt még hátra a leszerelésig. Rak­táros volt ez a katona, bebal­lagott a raktárába, és mérget ivott. Megtalálták, bevitték Kecskemétre, kimosták a gyomrát, viss>fitették a raktár­ba. ahol újra mérget ivott. Me­gint megtalálták, megint bevit­ték Kecskemétre, megint ki­mosták. de már nem helyezték vissza a raktárba, hanem a tisz­ti bíróság saját hatáskörben ha­lálra ítélte - utána egy kis vod­ka, uborkával. Kecskemét játszik a követ­kező orosz történetben is. A városhoz közel, a Tőserdő lombjai közt volt egy kisebb szovjet garnizon. Az erdész folyton dühöngött, mert a kato­nák, rossz kosztjukat pótlandó, lopták a nyulat, a fácánt. Több­ször szólt a tisztnek, de nem történt semmi, mert nem tudta megmondani, ki volt a tolvaj. Zelei Miklós lövőre is tavalyi hó! Egyszer végre tetten ért egy kiskatonát, futott a tiszthez. „Megismerné-e?" „Meg." Sor­ba állította az oficer a csapatot. „Melyik volt?" „Ez!" Behívta a katonát meg az erdészt az irodába és megkérdezte, tör­tént-e ilyen. „Igenis, történt." Az oficer hátraarcot vezényelt, és az íróasztalnál ültéből tar­kón lőtte katonáját. A lakitele­ki erdész sokáig a környék bo­londokházainak volt a lakója. Szüretidő járta, este mentek haza Kecskemétre a szovjet katonák, és megálltak szőlőt lopni. De hogy észre ne ve­gyék őket, mindkét teherautó­nak eloltották a lámpáit. Jött egy személyautó, beléjük ro­hant. Négyen ültek benne ­négy halott. Utána a zűrzavar­ban beléjük rohant egy másik is, abban csak ketten ültek, s nem is haltak meg.. Valami szembejövő kihívta a rendőrö­ket, azok megérkeztek, látták, hogy oroszok, és konspirálni kezdtek: eloltották a lámpákat. A rendőrautóba is belerohant valaki, annak azonban nem lett semmi baja. Úgy szólt azután a fáma Kecskeméten, hogy a két te­herautónyi katonát kivégezték. Ha igen, az is kérdés, hogy az ő vérük számít-e a birodalom­gyarapításban? A földre hullt orosz vér országnövelő hatásá­ról a kiskunmajsai Jonathán Tsz pincemestere. Kürti bácsi tudott sokat mesélni a nehézsú­lyú, nagyparolis tisztek ivásza­tairól beszélve. Vedres elvtárs, az elnök hívta be az oroszokat a pincébe, csillogtak a cári-le­nini epolettek, ömlött a bor, hersegtek a fogak a harapniva­lóban, dús szellentések csaptak ki a címeres derékszíjak alól a tiszt elvtársak pedig csizmájuk sarkával olykor megdöngették a padlatot, és elmondták, hogy az a föld, amelyre orosz vér folyt. Oroszországhoz tartozik. Ezek a goszpogyin oficerek momentán sátorban laknak, és fázva, éhesen néznek v issza. Persze dolgoztak is a szov­jetek a tsz-ek szőlőiben. A közkatonákra kék köpenyt húz­tak Móricgáton is, Kiskunmaj­sán is, hogy a közútról ne lát­szódjék, tovarisok hajladoznak ott, nem döntik, ápolják a tők­ét. Hetven forintot kaptak egy napra, abban az időben, amikor a legrosszabb napszámos is négy-öts<pzat alkudott ki ma­gának. A hetven forintból a tsz egy húszast levont étkezésre, a maradékot pedig fölvették a katonákat kivezénylő tisztek, és utazott a körömcipő a nagy Ural aljába. Az egyik bakonyi faluban két szovjet tiszt bement a hely­beli kocsmába, és valami foci­jjgyön összevitatkozott a benn­szülöttekkel. Az egyik szovjet ember kapott egy nagy fülest, amit a másik szovjet ember ne­hezen tűrt, és mielőtt kiosztot­ták volna őt is. elszelelt, és régi szokása szerint tankkal tért vissza. A lövegtornyot a kot -, maajtó felé fordította, a csövet leengedte. Erre valaki rendő­rért futott, de nem ért oda, mert eltaposta a másik tank, amelyik ott szorgoskodott parancsnoka mögött. A történet ennyi. Foly­tatása nem volt az ügynek. Nem úgy a pápai szilveszter­nek! A városszéli szovjet hely­őrségről éjfélkor berobogott egy dzsip, és üdvlövéseket adott le a pápai főtéren. Bero­bogott a következő is, kiugrál­tak belőle az utasai, lelövöl­dözték szilveszterező bajtársa­ikat, és földobálták őket a mö­göttük beérkező teherautóra. BÚÉK. Megemlékezhetnénk a pesti taxisról is, akit '86 őszén lőtt le­két részeg szovjet tiszt. Milyen közel is van még az az ősz! De lehet, hogy untatja már egy ki csit az olvasót, ahogy jönnek egymás után az esetek. Ha bn nánk madzaggal, sose szakad­na végük! e még egyel hadd 0 meséljek el! Ami 0 0 kor semmi nem B W történt. Kijött H tiszt a pályaudv elé, akkor futott be Mos/k\ bői Vengrijába a hosszú gyöt vonat. A tiszt ifjú, karcsú. ­l e, kék szemű és magas, fal; először érkezett meg miliő, zánk, az állomáshelyére. Óli zéke kifogástalan, csizmái, arca ragyogott. Jobb Iái t rakta egy kőrakásra, ke, pőre tette, kihúzta rnag nézett, miránk. Csal kellett volna cserélni raji csillagát horogkeresztre.

Next

/
Thumbnails
Contents