Délmagyarország, 1993. december (83. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

10 KARÁCSONYI MELLÉKLET DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1993. DEC. 24. Németh András Ünnep, két nappal később z 1955-ös év decemberének másoA

dik felében három vidéki orvos érkezett a fővárosban: Bognár, Paragi és Gallyas doktor. Az esti gyors, amellyel utaztak, jó fél órát késett a havas eső miatt, vagy ki tudja, talán csak megszokásból. Közös előadással készültek egy tudományos ülésre, amelyet másnap tartottak az Akadémia egyik kistermében. Előadásukban a saját maguk alkotta művese alkalmazásával szerzett gyakorlati tapasztalatokról akartak beszámolni. A margitszigeti Nagy Szállóban sikerült szobát foglalniuk, ami akkoriban nagy szó volt, mert azon kevesek közé tartozott, amelyikben ritkán - még nyugati vendégeket is elszállásoltak. - Ez valóságos lakosztály - csodálkozott körül Paragi a.harmincas évek kissé hervadó eleganciájával berendezett szobában -, nézzétek, micsoda fotelek - és mindjárt bele is vetette magát az egyikbe. - Én ezt tudtam, azért hoztalak ide benneteket - szólt elégedetten Bognár. - Honnan tudtad? Mikor jártál te itt? - kíváncsiskodott Gallyas. - Még aktív versenyző koromban elég sokszor, és hogy jó hely, arra a fő bizonyíték, hogy az „arany csapat" is itt lakott válogatott mérkőzések előtt. Ez olyan fegyelmező összetartás volt a számukra, mert nagy betyárok voltak mind, egytől egyig. Közben Gallyas elfoglalta az ágyát. - Ha nincs kifogásotok ellene, én ezt választom, itt az ablak mellett. Tudjátok, ez olyan háborús beidegzés nálam. Nyugodtabban alszom, ha közelben érzem a gyors menekülés lehetőségét. - Azért szólj, mielőtt kiugranál az ablakon élcelődött Paragi, és lejjebb csúszott a fotelban, majd' leesett róla. Egyszer csak hirtelen letérdelt a szőnyegre a többiek legnagyobb csodálkozására, és mereven kémlelte a fűtőtestet. - Mit nézel olyan bávatagon? - szólt rá Bognár, miközben zakóját beakasztotta a szekrénybe. - Mit keresel négykézláb a padlón? - Gyerekek, mi a fene az ott? - Hol van az a fene? - kérdezte Gallyas, azt hivén, hogy Paragi, szokása szerint, megint hülyéskedik. - Ott, ott, a fűtőtest mögött! - majd odament és mögé nyúlt. - Itt, nézzétek! A másik kettő is odament, hogy megnézze, mit babrál Paragi a falon. Gallyas érdektelenül billentett a fejével, aztán ment is vissza a bőröndjéhez. - Mi lenne - motyogta. - Szellőzőnyílás. - Péter, gyere te, ha Gyuri nem hisz nekem erősködött Paragi. - Nézd csak, a szellőzőnyílás ott van - mutatott a szoba egyik fölső sarka felé, ahol valóban egy kis rácsos ablakocska volt látható. - Ez pedig tudjátok micsoda?! Ez egy mikrofon, és én is csak akkor vettem észre, amikor lecsúsztam a padlóra. Ugyan ki járkál itt négykézláb, mert csak az láthatja meg. Normálisan álló, ülő ember előtt ez rejtve van. Paragi hirtelen a szájára tette a mutatóujját, az ágyához lopakodott, és egy párnával a kezében visszament, és azt a fűtőtest és a fal közé szorította, lefedvén vele a mikrofonnak vélt nyílást. Mosolyogva kiegyenesedett, és nagy hangon kiáltotta: - Uraim, most már beszélhettek, egymás között vagyunk! Mielőtt bármit is mondtak volna, a telefon hirtelen csöngése hasított a levegőbe. Egymásra néztek. - Ki lehet az? - csodálkozott Bognár. - Még tíz perce sincs, hogy itt vagyunk. Mindnyájan egyre gondoltak: hátha valami olyat mondtak, amit a rendszer nem szeret hallani, és valóban működik az. a mikrofon. - Biztos a portás - motyogta Paragi nyugtatóan legyintve, és fölvette a kagylót. - Tessék! kiáltotta erőteljesen. Egy darabig hallgatott, de lassan, fokozatosan fehéredni kezdett: - Igen!... Bognár elvtársat keresik - rebegte, és a telefon mikrofonját befogva folytatta. - Valamelyik minisztériumból keresnek. Nem értettem jól, hogy külügy, vagy belügy. - Túl sokat dumáltál, máris itt vannak értünk! - Azonnal jön - szólt Paragi a telefonba, és ismét befogta. - Valami olyat is mondtak, hogy kocsit küldenek érted. - Tessék, Bognár Péter vagyok. Igen... - és azután csak hallgatott. Időnként mondott egy igent, amelyből a feszülten figyelő barátok semmit sem értettek. Próbáltak halk kérdésekkel valamit megtudni, de Péter a szabad kezével integetett, hogy hallgassanak. A beszélgetés legalább tíz percig tartott, és amikor Péter sóhajtva letette a kagylót, mindketten fölugrottak, és egymás szavába vágva kérdezték. - Várjatok! Hadd szedjem már össze magam, és hadd gondoljam át az egészet. Tehát: sem külügy, sem belügy, hanem a külkereskedelmi minisztériumból hívott egy főelvtárs, a nevét ijedtemben meg se jegyeztem, de idejön értünk kocsival. - Minek? - vágott közbe izgatottan Gallyas. - Konzíliumba visznek az illető húgához, aki az egyik kerületi kórház belosztályán fekszik. - Minket? - mutatott magára Gallyas. - Bennünket, ha úgy tetszik, hármunkat. - Milyen betegről Vtin szó? - érdeklődött Paragi. - A bátyja csak annyit tudott mondani, hogy császármetszést végeztek rajta, és azóta nem működik a veséje. A főváros legnevesebb veseszakemberei vizsgálták, köztük Bolgár professzor is, és lemondtak róla. Valami veseműtétet is emlegetett... Megvan, eszembe jutott! Körösi... Körösi elvtárs. De ő pontosan nem tudja, hogy milyen operáció volt. - Hát ez sötét ügy - gondolkozott Gallyas hangosan. - Azt még nem tudom, hogy örüljünk-e ennek a nagy megtiszteltetésnek, vagy próbáljunk átszökni a nyugati határon, és ott politikai menedéket kérni. - Ezt magad sem gondolod komolyan felelte Bognár gyorsan. - Először is látnunk kell a beteget, azután majd eldöntjük, hogy vállaljuk-e a kezelését vagy sem. - Hát arról is volt szó?! - kiáltott föl Paragi. - Persze, hogy volt! - magyarázta Péter. Hát nem hallottad, hogy lemondtak róla? Beszélgetésüket a telefon szakította félbe. - Már itt volnának? - lepődött meg Gallyas. Bognár fölvette a kagylót: - Igen, megyünk... A bejárat előtt két fekete Pobeda állt, lefüggönyözött ablakokkal. Két középkorú, fekete ruhás férfi várta őket a hallban. A bemutatkozás elég feszes volt, de ahogy beültek az egyik kocsiba az alacsonyabbik férfival, a légkör hamarosan emberibbé vált, mert ő volt a beteg - láthatóan elgyötört - bátyja. . - Doktor urak, csak maguk tudnak segíteni mondta könnyezve -, ha látnák az én szép kishúgomat, hogy néz ki, szinte élőhalott. Huszonhat éves... Mentsék meg, kérem... Semmiféle költséget nem sajnálunk. Magukat is honoráljuk, az egész család. éter megenyhült a hivatalos hang P

jeltűntére, és mindjárt az aggódó jó testvér érzéseinek a hatása alá került. - Kérem, mondtam már, hogy mindent megteszünk, amit tudunk, de előbb látnunk kell a beteget, hiszen a legnagyobb tekintélyek jelentették ki, hogy állapota reménytelen. Költségekről pedig ne tessék beszélni, mert olyan nem lesz. Inkább azt szíveskedjék elmondani, hogyan akadt ránk. - Doktor úr, amikor mondták nekem, hogy nincs segítség, teljesen kétségbeestem, és akkor a belgyógyász főorvos elvtárs halkan megjegyezte, hogy esetleg művesével lehetne próbálkozni. Erre Bolgár professzor azt válaszolta, hogy: „Olyan márpedig Magyarországon nincs." Mire a főorvos annyit mondott, hogy: „Talán a szögletváriak..." Erre Bolgár professzor kissé ingerülten legyintett: „Óh, ott csak játszanak a gyerekek." így mondta. Azután elmentek... Távozásuk után megkérdeztem a főorvos elvtársat, hogy mi van Szögletváron? Ő említette az önök nevét, és hogy ilyen betegekkel foglalkoznak, mint az én kishúgom. Telefonáltam a klinikára, ott csak annyit tudtak mondani, hogy maguk Pestre jöttek, majd felhívtam a lakását, és így tudtam meg, hogy melyik szállodában laknak. A többit már tudják. - Megérkeztünk. Körösi elvtás - szólt hátra a sofőr. A főorvos már a folyosón elébük jött. - Szervusztok - mondta barátságosan kezet nyújtva a kollégáknak -, örülök, hogy megismerhetlek benneteket. Ez gyorsan ment. Körösi elvtárs - és vele is kezet fogott -, mint a mesében, hipp-hopp, és már itt is vannak a szögletváriak. Ezt nevezem gyors akciónak. Megkínálhatlak benneteket egy feketével vagy teával? - Nem, köszönjük - mondta Péter határozottan. (Igaz, nem szerette a kávét.) - Először láthatnánk a beteget? - Én utána elfogadok egy kávét - bólintott igenlően Gallyas. - Akkor megkérjük Körösi elvtársat, fáradjon be a szobámba, ti meg gyertek velem. Egy különszoba kis előterében leültek. - Nos, elmondom, mi történt - kezdte el a főorvos az ismertetést. - Fülöpné, így hívják, terhességi gondozás alatt állt, és hathónapos koráig nem volt semmi problémája. A múlt hetekben pecsételő vérzések jelentkeztek nála, amelyek lassan fokozódtak, emiatt befeküdt a nőgyógyászati osztályunkra. Egy héttel ezelőtt hirtelen nagy vérzés indult meg a méhből, amely az elölfekvő lepényre jellemző. Sajnos, sürgősen császármetszést kellett végezni. Az éretlen csecsemő meghalt, de a nagy vérvesztés ellenére - ami miatt a beteg sokkba esett -, a műtétet simán befejezték, transzfúziókkal a vérnyomása is rendeződött. - Két nap múlva észrevették, hogy a betegnek alig van vizelete - szólt közbe Bognár. - Igen, honnan tudod? - Hát, ti mondtátok, hogy urémiás, nyilván a vérnyomásesés miatt jött létre a veseártalom, hacsak nem volt vesebeteg már megelőzően. - Nem, nem! - mondta határozottan a főorvos. - Erre semmi adatot nem találtam az ellenőrző kartonján. - Fertőzése, szepszise nincs? - kérdezte Péter. - Szerencsére nincs, vagy legalábbis már csak kisebb hőemelkedései vannak. Baktériumok nem tenyésztek ki a véréből, csak a vizeletből, ami a többszöri katéterezésnek tulajdonítható. Péter kínosan érezte magát, mert nem tudta hogyan szólítani a főorvost. A nevét elfelejtette. Egyszerűen főorvos urazni barátságtalannak hatott volna. Bátyámnak szólítani keresztnév nélkül pídig nagyon falusias lenne. Akkor majd így, gondolta: - Tisztelettel kérdezném, hogy milyen kezelésben részesült idáig a beteg? - Hát, tudjátok ez nem olyan normális beteg, úgy értem, ez egy nagyon magas rangú elvtársnak a húga. - Ezt tudjuk - mondta Gallyas -, de ebből még mindig csak baj származott. - Tudom, éppen azért hívtam konzíliumba a legokosabbakat: három akadémikust, a műtét utáni harmadik napon. - És mi volt a döntés? - kérdezte Péter. - Bolgár prof javaslatára, kétoldali vesedekapszuláció volt a határozat, amelyet a sebészek még aznap el is végeztek. - Vérzéses sokk után, urémiás állapotban, két műtét?! - kiáltott fel Péter. - Véleményünk szerint nemcsak fölösleges, hanem ártalmas is. Majdnem mindenütt a világon félretették már ezt az eljárást. - Ezt ti jobban tudjátok; mi ebben az esetben a tekintélynek engedelmeskedtünk. - Milyen gyógyszereket kap a beteg, és mennyi folyadékot fogyaszt naponta? - kérdezte csöndesen Gallyas. - Vízhajtókkal próbálkozunk, antibiotikumot adunk, és tekintve, hogy hányogat, nem iszik, napi két és fél, három liter infúziót is kap - válaszolta a főorvos. Péter nyelt egyet... - Nem sok egy kicsit? - kérdezte. - Hát valamitől kell, hogy vizelete legyen. - Akkor lehetne látni a beteget? - Parancsoljatok - a főorvos kinyitotta a kórterem ajtaját, és betessékelte őket a beteg ágyához. Paragi Bognárhoz hajolt, és a fülébe súgta: - Nézd, mekkora a feje, ez tele van vízzel. Péter bólintott, de nem szólt semmit. - Fülöpné, ezek a doktor urak is megvizsgálják - mutatott a főorvos a kollégákra -, hogy minél előbb meggyógyuljon. A beteg asszony jobban kinyitotta a szemét, úgy nézett, mint aki homályosan lát, szinte kimerevítette a szemhéját. - Ezek más orvosok, mint akik az előbb voltak nálam? - kérdezte elhaló hangon. Száraz nyelve alig forgott a szájában. - Igen, specialisták. - Főorvos úr, miért kell hozzám ilyen sok orvos, hát ennyire beteg vagyok? Hagyjanak aludni, zúg a fejem, pihenni szeretnék - suttogta, és lecsukta a szemét. - A tüdeje tiszta? - kérdezte Bognár a főorvost. - Nincs ödémája? - Nincs, nem régen hallgattam meg. Az asszony békésen tűrte a vizsgálatot, csak a mozdításra jajdult föl, a műtéti sebei miatt. - Akkor végeztünk - egyenesedett fel Péter talán beszélgethetünk a szobádban. - Természetesen, már a kávé is biztosan készen van, majd Körösi elvtársat megkérem, hogy amíg szakmai dolgokról van szó, foglaljon helyet az irodában. Ahogy kijöttek a kórteremből, három férfi köztük Körösi is - és egy síró idős asszony várt az ajtó előtt; a férj, a két testvér és az édesanya. Szinte egyszerre szólaltak meg: - Mi lesz vele. doktor úr? A főorvos válaszolt: - Most mindent megbeszélünk, és azután megmondjuk, csak bízzanak. Egyedül Gallyas ivott kávét. Péter szólalt meg először: - Ez a szegény asszony bármikor meghalhat. - Tudom... - mondta csöndesen a főorvos. De ha egy mód van rá, segítsetek. Én semmi többet nem tudok tenni. Rövid hallgatás után Péter csak annyit mondott: - Jóó... - Elvállaljátok?! - ugrott fel székéről a főorvos. Hangja nagyon lelkesen csengett. ognár a munkatársaira nézett: • Na, fiúk, mi a véleményetek? A döntési jog a tiéd - mondta • ^Gallyas -, de megkérünk téged m ^ fordult a főorvos felé -, ismételd meg a hozzátartozóknak, amit az előbb mondtál, hogy a beteggel nem tudtok semmi többet tenni. - Természetesen - volt a felszabadult válasz. - Azonnal behívom a hozzátartozókat, és megbeszéljük a részleteket. - Kérem - mondta Péter nyugodt hangon az elgyötört családtagoknak -, hallották a főorvos úrtól, hogy Fülöpnén nem tudnak segíteni, a szakértő professzorok is lemondtak róla. - Igen - állt fel Körösi -, ezt tudjuk. - Azt is tudják, hogy a testvérük bármikor meghalhat, még az utazás közben is előfordulhat a tragédia? - Tudjuk, doktor úr, mi mindent tudunk, de, mint a fuldokló a szalmaszálba is kapaszkodunk, és ön a szalmaszál a számunkra, csak próbáljanak valamit segíteni. Vigyék magukkal a húgom. - Vállalják el, kedves - zokogta az idős asszony -, ez az egyetlen lányom. Istenem... - Megpróbáljuk, néni drága, megpróbáljuk... Csak most itt van az utazás kérdése. - Az nem gond, doktor úr - vágott közbe Körösi —, ha kell, még katonai repülőgépet is tudok szerezni. - Hát az talán nem szükséges - mondta Péter, elég, ha a reggeli gépre tud helyet szerezni. - Máris intézem. Az egyik kocsi a rendelkezésükre áll. Mikor indul a gép? - Reggel kilenckor. - Akkor holnap reggel hétkor a szálloda előtt várja önöket a sofőröm, de most is itt van azért, hogy gyorsan visszakerülhessenek a szállásukra. - Köszönjük - bólintott Bognár, majd lehalkított hangon a főorvoshoz szólt: - Az a kérésem, ne kapjon a beteg több infúziót, mert az hiszem, most nincs szüksége több vízre. - Meglesz, máris intézkedem, és reggel a beteggel egy ápolónőt is küldök - majd kezet fogott a kollégáival. - Még egyszer nagyon köszönöm a konzíliumot és a segítségteket. - Sok sikert kívánok, majd érdeklődöm a beteg után, ha megengeditek. - Szívesen, bármikor - mondta Péter <-, és most búcsúzunk, tisztelettel, szervusz. - Szervusztok - integetett utánuk a mosolygó főorvos. A hozzátartozók elkísérték őket az autóig. - Holnap reggel találkozunk - intett utánuk Körösi -, a viszontlátásra! • Paragi levágta magát a fotelbe. - Nehogy találj még egy mikrofont - mondta neki Gallyas nevetve -, egy is untig elég. - Most már ez engem nem érdekel, csak azt mondjátok meg, hogy ha holnap reggel elutazunk, ki fogja megtartani az előadást délelőtt. - Majd te! - mutatott rá Péter. - Één?... - Persze, hát olvasni csak tudsz? Itt van legépelve - és kivette táskájából az előadás szövegét tartalmazó mappát. - Már gyakorolhatod is, nehogy holnap dadogjál. - De nekem diplomám sincs! - Nem baj, de elég szép vagy - ugratta Galylyas -, és különben is, tudod, hogy mi van a szövegben. - Még azt is, hogy mi van a sorok között. (Folytatás a következő oldalon.)