Délmagyarország, 1993. december (83. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

ALAPÍTV DELMAQY ALAPÍTVA: 1910-BEN PÉNTEK, 1993. DEC. 24., 83/300. ORSZÁG ARA: 17 FT „Szülj pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadttja meg az ő népét annak bűneiből" (Máté 1-21) Már a negyedik gyertya ég az adventi koszorún. Könynyeznek a lila viaszcsonkok, a reményeink szerint hófelhőket görgető szelek ajtóréseken beillanó fuvallata meg-megrebbenti a táncoló lángocskákat. Melitta, Eszter, Máté, Flóra és Laura önfeledten énekelnek: „A kis Jézus megszületett, örvendjünk! / Elküldötte ő szent fiát Istenünk! / Betlehemben fekszik rongyos jászolban, / azért van a fényesség a városban..." És az ötévesek felszabadult örömével, egymást túlkiabálva sorjáztatják a karácsonyi énekek sokaságát. Készülnek az ünnepre. Arra a ritka pillanatra, amikor - ha csak néhány órára is - kötelezően feledjük a bánatot, a rosszat, s előbányásszuk lelkünk mélyéről a megértés, a megbocsátás, a tolerancia, a szeretet maradék fényeit. Persze, hogy nem lehetek pesszimista, amikor kislányaim óvodás barátaikkal az ünnepre készülnek, a készülődés lelki tréningjét végzik anélkül, hogy tudnák, nekünk is példát mutatnak. Mert mi a várakozás helyett még mindig az utolsó, felgyülemlett dolgainkat intézzük, reggeltől éjszakáig rohanunk, idegeskedünk, tépelődünk, hogy egy estére kiengedjük palackba kényszerített szeretetünket, s szárnyra bocsássuk féken tartott örömeinket. Szegeden tanuló darmstadti egyetemista lány magyarázza: - nem tapasztalja a városban az adventi készülődés egyre gazdagodó, fényesedő örömét. Nem öltözik ünneplőbe a város. Hol vannak a lampionok, a földíszített utcák, ünnepi kirakatok, sétáló, beszélgető emberek? Itt csak vásár van, meg rohanás... „... és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki; aranyat, tömjént, mirhát." (Máté 2-11) Az autó falja a kilométereket. Ragyog a délután, mintha tavasz lenne. A határ zölden kelleti magát, a nap éles árnyékot vet a kopasz útszéli fákra. A rádióban vásárlók nyilatkoznak: Hatalmas a kínálat, de nem elég nagy a választék... Ami érdekes, újszerű, az megfizethetetlen... Túlságosan eluralja a piacot a divat, gyerekeknek jószerével csak Barbie-kat, Síndyket és őslényeket lehet venni, borsos áron... Tudja, már a karácsonyi ajándékozás is verseny lett. Nem a gesztus a lényeg, hanem az érték. Mi, nyugdíjasok ezt a kesztyűt már nem tudjuk felvenni. Hogy mit szólnak majd az unokák, hogy csak egy pár kesztyűt kapnak!... Vajon miért van az, hogy ilyentájban mindig a gyerekKözben Karácsonyi gondolatok kor kaleidoszkópja villantja a régi karácsonyokat. Miért emlékezünk nagy havazásokra, óriási fenyőkre, fakockákra, rongybabákra, fémépítőkre? Nosztalgia? Menekülés? Magyarázat? Hitelesítő pecsét? Ki tudja. Lényeg, hogy szerények és meghittek voltak a mi régi karácsonyaink, szeretetteljesek és melegek, anyai öleléssel, apai megbízatásom. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség: a következő karácsony előtt nem volt szükség a titkárnő közreműködésére postabontáskor... Vajon a lelki postabontások hány ember karácsonyát teszik ünneppé? Azok közül, akik a társadalom perifériájára szorultak, akiket gyógyíthatatlan betegség gyötör, akik Szalay Lajos: Bibliai illusztráció vállveregetéssel, nagymamai puszikkal kipárnázottak. A mostani karácsonyfák villódzó, színes izzóinak diszkószerű hangulatában remeg annak a régi gyertyának a lángja, a hatalmas dobozok, ajándékhegyek árnyékában fölfénylik a sztaniolba csomagolt diódísz... Ünnep volt. Ritka ünnep a szürke és örömtelen hétköznapok egyhangú sorában. Ünnep, amikor legszebb, legtisztább öltözékét vette föl ember, ház, asztal, lélek. Amikor szabad volt örülni, szeretni, titkokat fölfedni, megfogni egymás kezét és elénekelni, ha csöndesen is, a Mennyből az angyalt... A mai visszfényekben talán ezt is keressük. A tartalmas családi együttlét reményét, az ajándék eredeti gesztusát, a szeretet új esélyeit. S ha így van, nem is olyan lényeges, hogy az évek, évtizedek fénytörésében megszépül a múlt, olyanná alakul, amilyennek látni szeretnénk: az állandósult jelenidejű szeretetnek. „És azt mondja vala: Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa" (Máté 3-2) A tudós professzor, aki magas állami tisztséget is betöltött, ünnepek előtt kilószámra kapta a jókívánságokat. Postabontáskor oda-odafordult titkárnőjéhez: Látja, opponensnek akar felkérni... Ő a felesége állását reméli tőlem... Azt gondolja, az én aláírásomtól függ a külföldi ösztöndíja... Neki a gyereke jövőre jön hozzánk- felvételizni... Meglátja, jövőre könynyebb lesz. Nyáron lejár a lelki traumáktól szenvednek, akiknek egy maroknyi szeretet sem jut? A fölborzolt lelkiismeret, az emelkedett jó szándék, a fölismert kötelesség bizonyára könnyít sokak gondján-baján. Ha megoldást nem is, de időlegesen feledtető terápiát talán adhat. Mert a szeretet megosztható, az öröm szétárasztható, csak a bánatban vagyunk végtelen magányra kárhoztatottak. Talán ez a teremtés legnagyobb csapdája. „A nép, a mely sötétségben ül vala, látá nagy világosságot, és a kik a halálnak földében és árnyákában ülnek vala, azoknak világosság támada" (Máté 4-16) Sorscsapás-e, hogy a magyarság nem kapott mindig hízelgő jelzőket a történelemben? Pesszimista nép, mondják, a ló egyik oldaláról a másikra esik, állandóan egymásnak feszül ahelyett, hogy összefogna, s mindig valamilyen tragédia döbbenti rá, hogy nem engedhetik el egymás kezét. Igaz vagy nem, megalapozott-e vagy felszínes, ne vitassuk. Tény, hogy csökevényes a problémamegoldó képességünk. Egy-egy új feladvány előtt könnyebben kijelentjük: ezt nem lehet megoldani, mint azt nézzük, hogyan valósíthatjuk meg; a rendszerváltozás hároméves tapasztalatai bizonyítják, a ló nyergében nem tudtunk megkapaszkodni, az egykori ellenzéki kerekasztal vagy a helyi körgát klub véd- és dacszövetségesei ma lépten-nyomon egymás torkának ugranak. Mohács, 1849, a szegedi nagyárvíz és más tragédiák után tartott össze úgy ez a nép, mint ahogy néhány napja, a miniszterelnök szomorú elhunyta nyomán. Ez adta az alkalmat, hogy az MDF kijelentse: soha ilyen egységes nem volt, s a nemzet is bizonyította együvé tartozását a ravatal előtt és a sír körül. Vajon mennyi tanulópénzt kell még fizetnünk a fölismerésért: nincs választási lehetőségünk, egy az életünk, egy a hazánk, Európa számunkra csakis itt, a Duna-Tisza mellékén létezik, s hogy azért, mert végre szabadok és autonóm személyiségek lehetünk, a másképpen gondolkodóknak nem szükségszerűen vagyunk mindenre elszánt ellenségei. Tragikus sorsú emberek mondják - higgyünk nekik, és figyelmezzünk rájuk a halál közelsége megváltoztatja a dimenziókat. Más hangsúlyokat kap a fontos és a lényegtelen, a hatalom és a szolgálat, a karrier és a belső béke, a gyűlölködés és a szeretet. Ha a hétköznapok zaja el is fedi hangjukat, a karácsonyi csendben, talán... „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem, hogy a gyertyatartóba tegyék és fényeljék mindazoknak, a kik a házban vannak." (Máté 5-15) Kiszolgáltatottságunkat és reményeinket mutatja fel Szalay Lajos Biblia-illusztrációja. A XX. századi ember köztes állapotát az örömhír és a kereszt, a születés és a halál között, a kezdő és végpont kijelölt kordináta-rendszerében. A hírhozó angyal örömében már ott a megsejtett golgota, de a kereszthalál hitelesítheti sorsunk minden mozzanatát. Ettől vagyunk emberek, véletlenül XX. századiak, ezredvéggel megkísértettek, magyarnak születettek, férfiak vagy nők. Ennek a sorsszerű helyzetnek minden kiszolgáltatottságával, esendőségével és felelősségével. S csak ettől lehet hitünk, esélyünk arra a kalandra, melyet életnek neveznek. Havat jelez a meteorológia. Lehet, hogy fehér karácsonyunk lesz. A friss hólepel évnyi szemetünket födi el majd. S a pompába öltöztetett fenyőfák körül nyugodtan nézhetünk egymás szemébe. S nemcsak a családban, de életünk megannyi színterén, a munkahelyeken, a zsúfolt buszokon, az áruházakban (ahová cserélni visszük az ajándékot), a torony alatt, az ország és Európa házában is. Mert kezdődnek újra az évnyi hétköznapok. És addig? Közben? Talán jövő karácsonyig lehet még néhány ünnepünk! Melitta, Eszter, Máté, Flóra és Laura még mindig fújják: „Békesség földön az embernek! / Békesség földön az embernek! / Kit az igaz szeretet a kis Jézushoz vezet: / Békesség. békesség embernek! " Tandi Lajos Belányi György Eljő az angyal 1993 Karácsonyára E hóhullásban, nézd, mennyi csend a dolgokra most épp időnk sincsen. Még az az arc, ahogy földereng... Kivasalom hát egy fehér ingem. Szíven itt az ég se jutna túl puha s oly könnyű, ha jő a hajnal. S már a világ tán szavakra hull; de felsír akkor egy néma angyal E verssel kívánunk örömteli, békés karácsonyt minden Kedves Olvasónknak! A piaristák állták Az Antall József kormányfő gyógykezelésével kapcsolatban felmerült költségeket a Piarista Rend közreműködésével teljes egészében egykori piarista diákok állták, akik azonban névtelenségben kívánnak maradni. Erről Jeleníts István magyarországi tartományfőnökön keresztül a Piarista Rend egyetemes főnökének Tanácsa adott tájékoztatást. Közölték, ezt a tényt azért látják fontosnak nyilvánosságra hozni, mivel - amint azt közleményükben megfogalmazták „azok a kórházi költségek, amelyek Antall József úrnak, Magyarország megboldogult miniszterelnökének gyógykezelésével kapcsolatosan felmerültek, bizonyos találgatásokra adtak okot". A harmadik gyermek után: Idlencszázezer forint Göncz Árpád köztársasági elnök csütörtökön aláírta a honvédelmi törvényt, a kormány pedig ezzel egyidejűleg elfogadta a végrehajtásáról szóló rendeletet hangzott el a csütörtöki kormányszóvivői tájékoztatón. Emellett a miniszterek tanácsa rendeletet alkotott a lakáscélú támogatások módosításáról: a jövőben a szociálpolitikai kedvezmény összege a meglévő második gyermek után 300 ezer forint, a meglévő harmadik gyermek után 900 ezer forint lesz. Fotó: Enyedi Zoltán A mi juhászunknak is jól megy a dolga, de csak a nóta szerint. Ha megöregszik, neki is nehezebb. Tömörkényben találkoztunk vele, hosszas keresés után találtunk rá. Nemcsak a birkászati tudományok iránti régi érdeklődés és az ősi mesterség utáni kötelező nosztalgia hajtott bennünket, külön csomó is volt kíváncsiságunk madzagjára kötve: olyan embert kerestünk, aki bicskaheggyel bele mert és bele tudott nyúlni a kergebirka fejébe. Lovas János bele-belenyúlt, de nem nagy sikerrel. Sokkal többre tartja, ha a fejben beteg birkát eladhatta. Állítólag halotti torba nagyon jó volt. (Riportunk a 6. oldalon.)