Délmagyarország, 1993. december (83. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-18 / 295. szám

10 JAMBUS SZOMBAT, 1993. DEC. 18. Pópity Richárd könnyítő hát itt az ősz sírtam a fák alatt feküdtünk még forró napok ölén ügy tartottad fölém a napot mint egy isten úgy vigyáztál engem két fuldokló kezedben felszáradt az arcom és eljöttem veled túloldalon otthon sárga és vörös fák most a lomb felett füst leng s lilák a felhők valahol nagyon távol ott csöpöghettünk át abból a világból idáig húztál el álomlepte utadon itt nincs igazán semmi más nincs világ csak te vagy téged nézlek simítom foszló ruhád de az élet szemeidből kilép a hosszúranyúlt fények között elfáradtál mit kezdjek fgy veled felettünk lehullt levelek tétován éltünk is talán én nem is sejtem ki vagyok tudom testedben ázva égtem de félek lehűlök most lassan és papírfehéren és ugyanott fekszünk ha majd elolvad a hó Bakos András Este a homokon Virágom, virágom, énekli, a szöveg a tenyerére van ír­va, a hangja langyos, elő­reálló fogainak ívét látjuk, alatta a sötét szájbelsőt, a hatásőrületes. A férfi, a sztár nem magyar és nem is szokott magyarul énekelni. Állok a hatalmas klubsátor tévéje előtt, a hó átolvad a ruhán, hűti forró, hidegfői egykor megpirosodott, most izzó bőröm. Összetett ér­zés, gondolom, gondolatban nevetek, mert ez egy ka­tonai sátor, a katonai sátor­ban pihenő pedig nevetni szokott, aki katona, az sokat nevet, nevet a sátor előtt is, jóval messzebb a sátortól is nevet, csákányozza a fa­gyott földet, hetven szer hetven szer negyven szer negyven szer tíz, na mi ez, ez az aknaágy hivatalos mérete, homokban azonban mindez másképp van, az élek, nevetek, az ágy, a gödör élei a homokban nem alakíthatók ki olyan ponto­san, mint a földben, igen, viszont a homokba ásott akna kisebb nyomásra is robban, mint a földbe ásott, most pedig, hogy a gyepes homok megfagyott, az élek itt is kialakíthatók. A havat lesöpörtük, az aknák helye nem látszott, nem volt sza­bad csákányozni, mint mi­kor leraktuk őket, ásóval lehetett csak kaparászni a fagyott homokot, aztán, hogy megtaláltuk az akná­kat, söprűvel, kemény szálú ecsettel, leecseteltük a földet, a homokot, körbe­ecseteltük az aknát, azért, hogy alá tudjunk nézni, nincs-e véletlenül odakötve valamihez, mi ugyan, mikor elástuk, nem kötöttük oda semmihez, de hát nem tud­hatunk mi igazából semmit, félig-meddig játék ez az egész ecsetelgetés. Ezeket gondolom, míg a sátor tévéje előtt állok, és bosszankodni kezdek, miért nem jutott eszembe eddig az, aki azt mondta, hogy Frédikém, kimégy, és azt fogod énekelni, amit a te­nyeredre írtam. Pedig lo­gikus. Sokkal izgalmasabb egy ilyen emberre gondolni, magyar-e, vagy nem, bár valószínűleg férfi. De látom már, fölösleges ez az em­ber, hiszen Frédi meghalt; megölték a buzivírusok, mondja majd egy év múlva apám; a klubsátor oldalsó ponyvája meglebben, befúj a szél, és megfájdul a tér­dem, életemben először, ismeretlen fájdalom, de gyorsan, és később már nem lesz ismeretlen, és most, amikor a virágomra gondolok, mert a húgom emlegeti, már ismerős a fájdalom, érzékeny a huzat­ra a térdem, a porcogóm. Ez pedig azért van, mert a klubsátorból egyenest a mezőre mentünk, ecsetelni, szakadó hóban, aztán őr­ségbe mentem, a fatorony rései között figyeltem az emésztőgödröt, a tévét már senki sem nézte, a sátorban nem volt senki, aludni men­tek, néztem az emésztő­gödröt, mert minden éjsza­ka megjelent egy hatalmas, fekete kutya, és morogva körbeszaglászta a fakabá­tot, megmarkoltam a husán­got, mikor megérkezett a kutya, hang nélkül futott a faleveleken, odafutott a fa­kabáthoz, megszagolta a bakancsom, fehér volt a szája széle, a térdem pedig fájni kezdett, de ekkor nem jutott eszembe, hogy ez ugyanaz a fájdalom, mint amit néhány órával előbb éreztem. A botot markoltam, de nem tudtam elővenni, mert mögöttem volt, a lábam pe­dig megdermedt a hideg­ben, szűk volt a fakabát, a kutya pedig otthagyott, le­mászott a gödörbe, kutatni kezdett a hulladékok között, hallottam a csontok patto­gását. A JAMBUS IRODALMI PÁLYÁZAT FŐSZPONZORA, A TOLKIEN KÖNYVESHÁZ HETI AJANLATA Szeretni tehozzád szegődtem (200 magyar szerelmesvers) Toni Morrison: Dzsessz (Nobel-díj, 1993) A XX. század művészete (A művészet története sorozat) Várom vásárlóimat, a régi Bruckner mellett, a TOLKIEN KÖNYVESHÁZBAN, hétköznap reggel 9-től este 7-ig, míg szombaton 9-től 13 óráig. Tisza L. krt. 39. NÉMETH GYŐZŐ cégtulajdonos JNr: & A Föld Í krónikája Kiss Attila metszete A Jambus Irodalmi Pályázaton vers kategóriában 2. helyzést ért el Pópity Richárd Könnyítő cfmü verse. Próza kategóriában 2. lett Bakos András Este a homo­kon clmü írása. A költő az utolsó mon­datban aztán egyér­telművé teszi mondandóját: „Sétáljon le a papírról." Nem külföldi, aki ezt állította, nem egyszerűsített a főnévi ige­névvel, és nincs fogalom­zavarban, amikor azt állítja, hogy le lehet sétálni a pa­pírlapról. Kukorelly Endre így gondolta komolyan az utolsó két mondatot a Mintha már túl sokáig állna című versében. Az általá­nosan és gyakran több­értelműen fogalmazott mon­datokat költőnknél gyakran határozott kijelentés követi, akár e vers harmadik sza­kaszának kezdetén: „Ha kiválasztom: kiválasztani, hogy kiválaszthatok-e, ennyi sok tétovázás után." Kukorelly, az egyik leg­idősebb fiatal magyar költő (kései indulásának köszön­hetően) már nem csupán egy elemzést ér meg, ha­nem kettőt is a kritikaírók számára, a Nappali Ház harmadik száma ugyanis két tanulmányt is közöl az említett vers mellett Ku­korellyről. E gesztust abból az alkalomból tették a szerkesztők, hogy meg­jelent a költő legújabb kötete Egy gyógynövény­kert címmel, mely a szerző által válogatott és némileg átdolgozott szövegekből áll. Rendszerező egyéniség lévén a szerző, megköní­nyítette olvasói dolgát, s elénk tárta azt a vers­anyagot, melyet fontosnak tart eddigi munkásságából. E szerkesztői munka vá­laszt ad jó néhány kérdésre, melyeket a Kukorelly életmű Szincsok György Sétálni le, erről a papírlapról vetett fel. Margócsy István tanulmánya - mely a (Ki mondja azt, hogy...?) címet viseli - ezeket a válaszokat igyekszik összegyűjteni. Arra hívja fel többek között az olvasó figyelmét, az a kérdés már rég nem elsőd­leges a költészetben, hogy mi a költemény tárgya. Ku­korelly költészete az egyik legékesebb bizonyíték arra, hogy a vers szerzőjének dilemmái kerültek előtérbe, melyek lényegük szerint arról szólnak, miként vehet bátorságot egy költőnek nevezett egyén arra, hogy önmagáról, vagy bármilyen tárgyról kijelentéseket te­gyen. A költészetet már jó ideje inkább kérdések felte­vése, mintsem határozott kijelentések megtétele jel­lemzi, ezért nem kell cso­dálkoznunk azon, amikor Kukorelly együtt használja az általánosító és pontosító mondatokat. Kukorelly e módszer se­gítségével általában elkerüli a költői én megszólalását, többször homályossá teszi, hogy ki beszél a versben. Nyelvi bizonytalanságra törekszik, melyet a köznapi, beszélt nyelv használatával ér el. Megjegyzések, kije­lentések halmozódnak egy­másra, ám az elhangzás körülményei, a szituáció homályban marad, ezért nem lehet pontosan tudni, kire vagy mire vonatkoznak a mondatok, az pedig vég­képp eldöntetlen marad, ki szólaltatja meg ezeket. Margócsy kimutatja, a min­dennapi beszéd pongyo­lasága költői eszközzé válik Kukorelly írásaiban, s így sikerül titkos tartalmakat is a verssorokba csempésznie. Arra már Márton László tanulmánya hívja fel a fi­gyelmet, hogy ezek a misz­tikus kijelentések csak akkor töltődtek fel tarta­lommal, amikor a cenzúra elől kellett elrejteni néhány „politikai patront". Az a közeg, melyben néhány éve éltünk, valósággal kikény­szerítette az alkotóktól, hogy titkos kódokban be­széljenek, ám most, amikor megváltoztak a körülmé­nyek, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy ezek a „petárdák" nem rob­bannak. Kukorelly pátoszromboló versekkel hívta fel a fi­gyelmet magára egykor, amit versel mesterséges töredezettségével ért el. Márton László - aki az elemzés mellett nagyobb teret szentel a kritikai megjegyzéseknek, mint Margócsy - néhány illuszt­ráló versidézet segítségével kimutatja, e redukált vers­sorok mögött igenis pátosz húzódik meg, melynek fel­színre törését nem aka­dályozhatja meg az sem, hogy a költő eredeti szán­déka szerint az elhasznált költői eljárások egyed­uralmától szeretett volna megszabadulni. A paródia és önirónia néha csak azért szükséges velejárója a költeménynek, hogy ne a költő, hanem témája váljon a nevetség tárgyává. Verseit olyan anyagokból „gyúrja", melyek az utolsó pillanatban könnyen pi­hekönnyűvé varázsolják a súlyos témákat is. Ezeket az adalékokat Márton Lász­ló készségesen felsorolja: tréfa, dac, fanyalgás, sirán­kozás, büszkeség és hedo­nizmus. Kukorelly sajátos elegyet képes ezekből az elemekből készíteni, főként, ha belső alkotói energiáit is gazdagítani képes. Az Egy gyógynövény-kert című kötet bizonyára lezár egy korszakot Kukorelly Endre költészetében. A saját maga által válogatott kötet szimbolikus tett. Ku­korelly nemcsak költői pá­lyáját, hanem saját életét is értékelte ezzel, hiszen szá­mára az írás a lét legter­mészetesebb tartozéka. A régebben ücsörgő, szem­lélődő költő most min­denesetre szimbolikusan lesétált egy papírlapról, ami egyénisége ismeretében nem jelenthet mást, mint egy új, tiszta papírlap ke­resését. Csopakin mint pocakos, mókás tajték csapott át a küszöbérték. Agyában a ve­lő háromszázhatvan fokos fordulatot produkált, nem­csak síkban, de térben is. Ezt követően (érzése sze­rint) gordiuszi csomó alak­zatot vett fel, esetleg nagy­mama-pamutgombolyaga­félét, és átmenet nélkül gyufaszálforgács gyanánt hullt le apró halomba ko­ponyájának aljára, szárazon és tartalmatlanul. Valójában ekkor bukott át türelme azon a bizonyos küszöbön. Úgyhogy gyor­Bányász J. István Küszöbérték san megivott három üveg sört, habozás nélkül, de egyszerre. Talán szokatlan látványt nyújtott, ahogy hátravetett fejjel, liftező ádámcsutkával, a szájában a három üveg nyakával, lehunyt szemmel szortyogta és szlopálta az őszszínű és buborékos nedűt. Azután kiállt az erkélyre, s a korláton bujálkodó muskátli hámló festékű ládájából különböző méretű földdarabkákkal kezdte el hajigálni a játszótéren örülő kölköket. De akadt ennél fontosabb dolga is. Kivitte a konyhába a franciaágyat (élére állítva), belapátolta a szobába a már nem be­épített konyhaszekrényt, s kitette az erkélyre a mosó­gépet. A centrifuga a vitrin­ben találhatott magára. Az előszobából nekifutva rávetette magát a távkap­csolóra, bepötyögte a gye­rek matektanárának telefon­számát, s miközben a kette­sen Alexander ef. kétszáz­tizennyolcadjára váltott láb­és fejtartást, üvöltve ki­nyilvánította, hogy a sokat emlegetetett de tisztelt pe­dagógus jobban tenné, ha napszámban nagy gödröket ásna, minthogy olyan lec­kéket adjon fel a fiának, amivel ő nem tud mit kez­deni! Bányász J. István

Next

/
Thumbnails
Contents