Délmagyarország, 1993. december (83. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-15 / 292. szám
SZERDA, 1993. DEC. 15. GAZDASÁGI MELLÉKLET III. KÖNYVELÉSI ÉS ADÓTANÁCSADÓ YOUNG Consulting Szolgáltató és Kereskedelmi Kft. 6723 Szeged, Pille u. 28. T.: 62/322-901. Adótanácsadás, könyvvezetés. Számtan Lassan beszegi az idő a '93-as esztendőt is, most mégis kicsit visszakacsintunk a tavalyi évre. Jó háromszáz nap keli a statisztikusoknak, hogy glédába rendezzék a magunk mögött hagyott esztendőt: decemberre megérkezett hozzánk is az 1992-es év krónikája - szigorúan számokban. Mit csinált, hogyan élt és gazdálkodott egy éven át az a 438 ezer ember, aki Csongrád megyében lakik? Ne tessék azt hinni, hogy a statiszitkusok szigorúan szikár emberek, akikbe ne bújt volna emberi érzés! Itt van mindjárt egy adatsor arról, hogy ki kivel kötött házasságot. Vajon ki lehet az a hatvan évesnél idősebb úr, aki huszonéves feleséget választott magának tavaly? Persze ezek szigorúan csak szélsőségek, hiszen legtöbben - 671-en - a saját húsz-huszonncgy éves életkoruknak megfelelő párt találtak. Összesen 1035 házasságot bontottak fel - a harmincas éveiket taposók álltak leginkább válóperes bírók elé. 4945-es születtek és 6575-es haltak meg egy év alatt: jóval több férfi hagyott itt bennünket, mint nő. A gazdaság színeváltozása is jól kiolvasható a több ezer adatsorból: míg tíz évvel ezelőtt több mint 3 ezer lakást építettek a megyében, addig tavaly mindössze 1228-at. Nem rózsásabb a helyzet, ha a munkanélküliség számait vesszük górcső alá. A két és fél évvel korábbi alig 4 ezres állástalan tömeg 27 ezerre duzzadt Csongrád megyében. Az is jól kiolvasható a statisztikákból, mely területeken a legizmosabb a gazdaság: legtöbben - 43 ezren - továbbra is az iparban dolgoztak '92-ben, miközben a vendéglátásban alig 2 ezren találtak kenyeret maguknak. Alighanem a havi bruttó átlagkeresetek grafikon oszlopára figyeltek a napi munka során a legtöbben: a legjobban a pénzügyesek kerestek 1992-ben. Igaz, a megyei bankárok harmincötezer forintos átlagkeresete is jócskán elmaradt az országos 42 ezer forintos átlagtól. Legkevesebbet a vendéglátóiparban vihettek haza a dolgozók - legalábbis papíron, hiszen a statisztika csak arról szólhat, amit lát. R. G. Dr. Kunos József Tanácsadó Iroda adómentes társasági és személyi jövedelemadó csökkentési lehetőség megoldások jutalomfizetésre. Bejelentkezés a 312-302-es, 312-323-as telefonon. Fotó: Schmidt Andrea Rátkai Sándor: „Először nem volt külön jobb- és ballábas" Azok közé a régi mesterek közé tartozik, akik nem szakmunkásiskolában tanulták a szakmát, hanem maguktól, az életből, vagy a nagy öregektől. Maszekok voltak a háború előtt, a háború után, kapitalizmusban, szocializmusban, és azok maradtak most, a rendszerváltás után. infláció időszakában kezdett jól menni. A sógoromtól megvettem egy üzletet a Kölcsey utcában. Persze, nem a bolt forgalmából éltünk, hanem abból, amit ősszel meg tavasszal a budapesti vásárokon árultunk. - Úgy tudom, később a Dóm téren árult. - Igen, miután a Kölcsey utcából kilakoltattak. Jól jártam, a Dóm téren akkoriban már volt idegenforgalom, nem kellett a fővárosba járkálni. Azután kilakoltattak onnan is, Régi szegedi mesterek Rátkai, az utolsó papucsos - Azt hiszem, nincs emberfia. aki úgy születik, hogy papucsos akar lenni. - Én is véletlenül lettem az. Kosárfonóinasként dolgoztam, és papucskészítő tanoncokkal laktam együtt. A kosárfonó, aki alkalmazott, tönkrement. A lakótársaim pedig „elcsábítottak". 1932-ben szabadultam. - Az ön korosztályának fiatal éveit meghatározta a háború. Mégis mindenki úgy beszél róla, mintha valamilyen mellékes körülmény volna csak. - Az természetes, hogy nem szívesen beszélünk róla. És az is, hogy mindenki megpróbálta megúszni, úgy, ahogy tudta. Amikor engem először behívtak, a feleségem már várta az első babát. Bevettem egy csomó gyógyszert, leszereltek. Azután persze behívtak megint, többször is. Nem volt könnyű időszak; a feleségemnek a második baba születése után gyermekágyi láza volt, a szovjetek akkor vonultak be, én meg nem lehettem velük. Azután jött a hadifogság, nyolc hónapig voltam Jánosházán. Az elszállítást úgy úsztam meg, hogy vakbélgyulladást szimuláltam, kórházba vittek, meg is operáltak. Azután úgy döntöttek, hogy az arra alkalmasakat onnan is kiviszik a Szovjetunióba. Hogy ezt elkerüljem, szétnyitottam a frissen műtött sebemet. Végül 1944 augusztusában elengedtek. A fiam nem ismert meg, elkezdett sírni, amikor odamentem hozzá. - Az ember azt gondolná, hogy a háború után mindenkinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy papucsokat vásároljon. Meg tudott élni a mesterségéből? - Valóban nem volt nagy keletje a papucsnak akkoriban, de azért megyegetett a bolt. A vőlegényruhámat csaptam zaciba, abból vettem anyagot. Azután jött a kiutalásos rendszer. Anyagot nem lehetett szabadon venni, úgy utaltak ki mindenkinek, havi 20 pár papucsra elegendőt. Később, az mert épült a levéltár. Nem akartam eljönni, a rendőrök hozták haza-a holmimat. Attól kezdve itthon dolgoztam, mert a feleségem beteg lett, ápolnom kellett. Meg nem tetszett az az üzlet, amit felajánlottak. - Manapság van-e keletje a papucsnak? - Nemigen. A szabadtéri idején a téren árulok, a külföldiek időnként vásárolnak, de nagyon kicsi az idegenforgalom. A néptáncosok szoktak még tőlem rendelni, de sajnos a papucs olyan strapabíró, hogy nem kell évente lecserélni. Ma már csak passzióból dolgozom. - Hogyan lett a Népművészet Mestere? - A múzeumnak összeállítottam egy kollekciót, a népművészeti egyesület annak alapján felterjesztett, és tavaly megkaptam a címet. - Honnan ered a szegedi papucs? - Fokozatosan alakult olyanná, amilyen ma. Először nem volt külön jobb és bal lábas, egyforma volt mindkét darab. Az első hegyesorrú szegedi papucs 1880-ban készült. Akkor még nem volt hímzett, sőt, még akkor sem, amikor én inas voltam. Később került rá a minta. - Hogyan készül egy ilyen holmi? - Amikor rávarrjuk a talpra a tetejét, vissza kell fordítani. Ez benne a legnehezebb. A hímzőnők előre megcsinálják a mintákat egy nagy vászonra két óra egy minta, én pedig utólag rávarrom a papucstetőre. Az összerakás körülbelül négy órát vesz igénybe. Ezt a varrott-visszafordított papucsot ma már senki nem csinálja. Grimbusz, a koromfekete macska nagyot ásít az ablakpárkányon egy féligkész szegedi papucs mellett. Keczer Gabriella Kamara vagy szövetség? % A törvény előszele % Ne csak utazási irodák! Rostáján nem hullt ki a férgese Amikor arról volt szó - 1992 elején jártunk még -, hogy a sorra-rendre alakuló utazási „irodácskák, vendcglőcskék, panziócskák" egynémelyike a minimális szakmai követelményeknek sem felel meg, s baklövéseivel, gyenge szolgáltatásaival rontja a régóta profik, vagy - más megközelítésből - a tisztes minőségei produkálók hitelét, nagytetszés fogadta a javaslatot: alakítsanak kamarát Dél-Magyarországon is az idegenforgalomban érdekelt szervezetek. Úgymond, majd a kamarai működés meghozza a remélt eredményt: rostáján kihull a férgese. Hát nem hullt ki: a megsejtett „veszély" miatt-e, vagy más okból, nem tudni, mindenesetre a kamarát messzire elkerülték mind a színvonalat tartani képes, mind az azt messze alulmúló „kicsik". Nem estek át az önkormányzati ellenőrzések szűrőjén sem. Kifizetik a kirótt bírságot - már egy csoport megszervezésével, etetésével, elszállásolásával nagyobb a hasznuk, hát meg sem kottyan nekik - , s vígan tevékenykednek tovább. Nem sikerült valóban dél-magyarországivá tenni sem a tavaly márciusban végülis létrehozott idegenforgalmi kamarát - kivétel nélkül szegediek a tagjai. Hogy a hír nem jutott-e el 50-60 kilométerre, vagy nem érezték hiányát a tömörülésnek a „vidékiek", netán a köszönő viszonyon is innen voltak még, hosszan kutathatnánk... S még valami nem jött igazán össze: jobbára kiutaltatokat tömörít a kamara ahelyett, hogy érdekvédelmi és -képviseleti, információs fóruma lenne a tradicionális vendéglátóknak - tehát az étellel-itallal szolgálóknak - , a szállásadóknak, s azoknak is, akikkel legalábbis a csoportosan érkező vendég a legelőször és a leghosszabb időre kapcsolatba kerül: az idegenvezetőknek. Ez utóbbi három szakmai csapat hamarjában létre is hozta a maga rétegegyesülését, s a kamarában maradtak jobbára az utaztatók. S most. hogy nem csupán a kamarai törvény szele kísértette meg őket - akkor ugyanis kamaraként automatikusan megszűnnének, s át kellene alakulniuk szövetséggé, egyesületé, de legalábbis egyletté - , hanem az alapszabályba belefoglalt - s többek szerint el nem ért - célok mellé mégiscsak odakfvánkozik a gazdasági együttműködés, egymás üzleti értelmű támogatásának igénye, nos most a kamarai élet újragondolására hívták össze az alapítókat. (Motiválta ezt még egy valami - a verebek személyi ellentétként csiripelnék ki - , mi azonban nevezzük nevén a dolgot: a kamarai elnök leváltásában látták többen a mindent megoldó megváltást.) Noha alkalmunk volt a kezdetben indulatoktól fűtött, utóbb azonban valóságos szakmai gondok taglalásába átsímuló megbeszélésen megfigyelőként jelen lenni, az idegenforgalmi kamara válságában az általánosabb jelenségekre Figyeltünk, nem a csipp-csupp pengeváltásokra. (Noha talán az olvasót hamarabb megragadnánk, ha elmondanánk, mit mondott L. B. egy alkalommal T. T.-nek R. Gy.-ről, s F. A. miért hív össze alapszabályellenesen megbeszélést. De bocsánat érte, ez nem a mi stílusunk...) Sokkal fontosabbnak kell ugyanis tekintenünk azt a más kamarák működésében is tapasztalható jelenséget, mily erőfeszítések árán tartható össze tagságuk - hogy a tagdíjfizetési morálról most ne is szóljunk - , vagy mennyire nincs eszközük arra, hogy szakmai kérdésekben érvényesítsék az akaratukat. Na jó, legalább hallassák a hangjukat. Aztán: hogy informálják tagságukat. Például a készülő törvényekről, a szakmát érintő jobbára gazdasági kihatású - kormányzati manőverekről. Nem hogy közhatalmi szerepkörük nincs, de pénzük sem, hogy legalább informális úton-módon a tűz közelébe férkőzzenek. S ott a valóság hideg tényeivel hűtsék a begőzöltfelhevült - mit is? Hát most találjon valaki helyettünk egy találó, átfogó szót annak kifejezésére, hogy ki-mi is a kamarák partnere! Ugye, hogy nincs! Csak hogy az idegenforgalomnál maradjunk, mondunk erre példát. Több évtizedes múlttal rendelkező utazási iroda vezetője panaszolja, hogy ha nem találkozna időnként falusi polgármesterekkel, meg nem olvasna újságot, bizony fogalma sem volna róla, mi is lesz itt Dél-Magyarországon az expo idején. Persze még így sem sikerült - nyilván okkal sokat megtudnia... Más azt fájlalja, hogy a hirdetési tarifák miatt huzamosabb sajtókampányra aligha vállalkozhatna, márpedig enélkiil nehéz bevezetnie magát a köztudatba. A kamara meg nem segít, legfeljebb egy-egy idegenforgalmi vásár résztvevői költségébe száll be... Na erre replikázott a már nem üzleti alapokon működő Csongrád megyei idegenforgalmi hivatal vezetője, hogy hát tessék, már felajánlottam a nagytermünket, tartsatok itt minden hét végén turisztikai börzét. Ahová az ajánlataitokat meggusztálni, köztük válogatni, a jót a rossztól elválasztani bejöhet a délmagyarországi polgár. A csongrádi, a csabai is, ha errejár. Kell-e nektek ennél olcsóbb reklám? Az idegenforgalmi kamara talán még szerencsés is, hogy önvizsgálatra kényszerül. A beszélgetésben szembesültek ugyanis a tagokban feszülő, sokszor ellentétes nézetek, s ahogy az lenni szokott, a „kibeszélés" új ötleteket vetett föl, s az eddig fölvállalt funkciók újragondolását kényszeríti ki. S a legnagyobb nyereség, hogy rádöbbenti az érintetteket: ha most föladják - volt ilyen fenyegetettsége a turizmussal foglalkozók tanácskozásának is -, a kámarai törvény (végre mikori?) megszületése után kezdhetnek élőiről mindent. A nulláról a szervezkedést, a célok megfogalmazását, aztán a megvalósítást. S lehet, évek telnek el majd újra tényleges együttműködés nélkül. S ez a veszély nem csupán az idegenforgalmi kamara esetében érzékelhető! Kíváncsi vagyok egyébként, hogy a dél-magyarországi idegenforgalomnak végülis a tisztújftástól elálló, s önnön céljainak újragondolását vállaló kamarája rá tudja-e venni eddigi, s csatlakozásra a „valamit valamiért" elv alapján felbiztatandó, jövendő tagjait arra: vendégeik érdekében szükség van az együttműködésükre. Például úgy, hogy szombat-vasárnaponként várnak bennünket, délmagyarországi polgárokat a kínálatuk rendszeres bemutatásával. Utóvégre belőlünk élnek. Nem azért mondom, de több órám ráment az elmúlt napokban arra, hogy összeszedjem az uta^jjsi irodák téli ajánlatait, mert tényleg elmennénk valahová a karácsonyi szünetben. S akkor még az étlapokat nem is említem, pedig jó lenne tudni, hová vihetem a hétvégi vendégeimet egy jó halászlére a legolcsóbban. Vagy melyik panzióban foglaljak nekik szállást. Kérem szépen, kedves kamara, ezzel nem vagyok egyedül...! Pálfy Katalin