Délmagyarország, 1993. december (83. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-11 / 289. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1993. DEC. 11 Belányi György Ha Ha volna lenni hely, hol nem vagyok, s ha volna még vigasz is erre, csak körbeülnének az angyalok, s fény hullna hosszan, fény kezemre. Aztán a porban már csak hallgatok, mfg szőkén szállanak az évek, s mindent elölről újra folytatok, ha semmi baj nem érhet. De arcunkért majd, majd ki szavatol? Ha vagyunk, az is csak történik. Messziről jöttünk az egek alól, s csak ami volt, az tart ki végig. Múlunk mi közben szépen, valahol, s hiába már, hogy ez mind részlet, bennünk az egész, ó, fel-feldalol ha semmi baj nem érhet. Ha lennék mégis, ha még újra ott! Tisztán s vakon állnak a tárgyak. Kinek ha szóval végső dolga volt, egy öröklétig csendben várhat. De mindegy is, hogy hamvába mi holt, hisz vérrel, sárral, porral mérnek. Felnyitják arcunk néma hajnalok. Nem, semmi baj nem érhet. Kenéz János: Az első öt mondat A z, hogy most írok, titok kell, hogy maradjon. Ezt az egyet el aka­rom érni. Négy nappal ezelőtt, amikor bevágtak ide a vasajtó mögé, szép új füzeteket adtak, de az oldalakat sajnos megszá­mozták. Ki sem téphetek egy lapot sem. Akárhány­szor hozzák a kajámat, mindig az az első, hogy lapozgatnak, nem (rtam-e, vagy nem rajzoltam-e mégis valamit. Tudom, hogy ez az Aprótalpú óhajára történik. Szerinte le kellene (rnom az életemet - legalább egy spirálfüzetet telekörmölni -, hogy ne vigyenek el zárt intézetbe. De én csak az üres lapokat mutatom a nevelőknek, mert már egyi­kőjüknek sem hiszek. A rendesebbje sorra elment azóta a két és fél év óta, hogy Aprótalpú otthonve­zető lett. ő ide sem jön hozzám, tudja, hogy kínom­ban leköpném, mivel mást nem tehetek. Rátámadni legfeljebb a tíz körmömmel lehetne, de azok tövig le vannak rágva, az elkülö­nítőben pedig semmilyen kézbe vehető eszköz nem létezik. Fekvőhely, matrac, lepedő, felhúzatlan paplan, ablak vasráccsal és a hon­védségtől kapott törhetetlen üveggel, négy puszta fal, vasajtó: ennyi a leltár. A keskeny és homályos abla­kon is csak úgy láthatok ki, ha a vaságyat a végére állítom, és valahogy felka­paszkodom a sodronyon. De ez nyaktöréssel is járhat, mert ha a sodrony kiakad, az ágy összecsuklik. Nem lehet csinálni semmi mást, csak írni vagy rajzolni. És ez direkt így van kitalálva. De én már nem tudok nekik írni se igazságot, se hazugságot. Ha valahogy „vallomásra" tudnának kényszeríteni, belepusz­tulnék az undorba, amit saját magam iránt kellene éreznem. Fekszem hanyatt a vas­ágyon. Ha egy kicsit hosz­szabb ideig nézem az ágy­gyal párhuzamos falat, a karcolások, repedések fent a bal sarokban úgy néznek ki, mint egy falusi háztető. Ezt már az első este fel­fedeztem. Addig figyelem, míg teljesen kirajzolódik az épület és a környéke... Mekkora kravál lehetett itt egyszer-egyszer, amikor régebbi sorstársaim - mint a befogott vadak - dü­höngtek ebben az elátkozott csapdában. Erről árulkod­nak a falak felületén a göd­rök, sérülések, amelyek a régi meszelések, pingálások különböző színárnyalatai­ban pompáznak. A mennye­zet tele van piszokfoltokkal, pókhálómoszadékokkal. Csekély jóakarattal szelíden úszó bárányfelhőknek is fel lehet tüntetni ezeket a különös mintázatokat e ránk nehez'edő égboltozaton, amelyen néha a központilag felkattantott nap is felragyog sürú acélrács foglalatában. A napot helyettesítő égő legfeljebb huszonötös lehet. Vezetéke közvetlen a pad­lásról jön, nehogy a falból valahogy ki lehessen pisz­kálni. Mert aki ide bekerül, hihetetlen dolgokra is ké­pes. Amikor még megvolt az eredeti ajtó, az erő­sebbek addig verték, rug­dosták, míg be nem reped­tek a farostlemezek, hogy aztán tovább lehessen fe­szegetni a réseket kitört széklábakkal. Ekkpr szerel­tette fel Aprótalpú a vas­ajtót. Azóta nincs éjjeli­szekrény, se szék, se asz­tal. Ez nem elkülönítő már, hanem kóter. Persze kó­teros csajoknak hívott ben­nünket mindenki már az Aprótalpú előtt is. Az inté­zetre meg azt mondták, hogy rezervátum. Ha nagyon összeszedem magam, és hosszan bá­mulom a falat, a rombolások nyomaiba fél nap alatt bele tudok már képzelni egy kisebb utcát is. Van, mikor megakadok, belefáradok és összezavarodik a kép. Ösz­szehúzom a szemem, az arcomon rángatózik a bőr az erőlködéstől, nem látom mégse azokat a helyeket, amelyeket pedig már olyan jól kiadtak a nagy falfelület szeszélyes elváltozásai. Nem adom fel, szakaszon­ként tanulom be a házak, kerítések helyét. Néha el­elszenderedem. Ébredés után gyakran tisztán a szemem előtt vannak az útszéli eperfák, a Nagy Miska boltja. Szemben a bolttal az artézi kút van. Öt­hat asszony beszélget a sorára várva. Látom a ke­zükben a vödröket, meg a kannákat. A bolt jóval bel­jebb esik a házsor mellett futó járdától. Épületének hosszanti fala és a járda vonala között a kis téren a sok gyerek keményre ta­posta a földet, így az utcá­ban ez az egyetlen hely, ahol nincsen sár még eső után se. Iskola után oda süt a tavaszi nap, fiúk, lányok gomboznak, golyóznak, üz­letelnek minden köteles­ségről megfeledkezve, míg be nem kiabálják őket. Az utcában van egy ház, ami nekem a legjobban tet­szik. Ezt behunyt szemmel is bármikor fel tudom idézni. Deszka kerítése van, belül a kerítés mellett orgonabok­rok, a tövükben gyöngy­virág, jácint. A tornác előtt van a kiskert, a közepén nagy kör alakú ágyás, teli virággal. A legjobb barátnőm lakik itt. Négy kistestvérére vi­gyáz. Az apja délutános a bányában, az anyja meg elszaladt a nagyniékhoz, mert a tata betegeskedik. A barátnőm szelíd, ragasz­kodó és mindig jókedvű. Másodikos gimnazista, mint én voltam egy hónappal ezelőtt. Hajat mos, kihozza a mosdót a virágoskerté vezető téglaútra, hogy bent ne csapkolódjon ki a víz. A húga kamillateát hoz kan­csóval, azzal öblögeti, színezi a haját, ők úgy hív­ják a kamillát, hogy szikfű. Amíg a napon szárad a haja, a barátnőm olvas és rám gondol. Öröm elkép­zelni, hogy lélekben velem van egy olyan valaki, akinek az anyja minden este otthon van, délben kivétel nélkül mindig várják haza iskola után. Szeretem a barátnő­met, már csak azért is, mert az életében mindig lehet tudni pontosan mindent, éppúgy, ahogy a füzeteinek, könyveinek, ruháinak meg­van az állandó, pontos he­lye. Az ő házukban min­denben biztosnak lehet len­ni, biztonságban lehet élni. Azt szeretném, ha ezután már csak olyan emberek tudnának rólam, mint a képzeletbeli házam, utcám lakói. Azért akarok titokban írni, mert az a legnagyobb vágyam, hogy minden sza­vamat olyan valakikkel osszam meg, akikkel tisz­tában lehet lenni, ők arra figyelnek, amit mondok, nem azt nézik, mi lehet a mondataim mögött, amiből sötét rejtelmekre lehet következtetni. Tudom, hogy csak kép­zeletben van közöm olyan emberekhez, akik előtt bát­ran lehetek az, aki igazából vagyok, vagy lenni szeret­nék. A valóságban nem ismert barátnő és soha nem látott családja együtt­érzéséből kell erőt merí­tenem, ha el akarom kerülni a dühöngőknek járó pszi­chiátriai beavatkozás csap­dáját. Rejtegetem képze­letem színhelyeit és alakjait, a nekik címzendő titkos mondatokat, nehogy meg­mérgezhessék értelmüket a szemforgató perszónák. A falakra fogok írni, láthatatlan betűkkel! A hosszanti két átellenes nagy falrészt már fenn­tartom egyrészt a falusi ut­cának, másrészt a gimná­zium épületének, kedves udvarának, ahova a vakolat állapotából ítélve szintén nem lesz nehéz képze­letben eljutnom. Szemközt, az ablak által két egyenlő részre osztott falon viszont remekül lehet írni. Két hatalmas füzetlap, sőt az ablak alatt egy harmadik is prímán kiképezhető. A bal oldali nagy lapra kifér az a hosszú történet, hogy anyám halála után a nevelőapám kikezdett velem, és mivel én nem álltam kötélnek, elvette feleségül a nővéremet. A lap második harmadában mutatom be az idegen várost, ahova menekülve önállóan tartottam fenn magam, estin a gimnázium folytatásába kezdtem, de a nevelőapám addig ül­döztetett a rendőrökkel, míg el nem fogtak. Állami gondozásba és nevelő­otthonba kerültem. Nyomtatott nagybetűkkel fogok írni. Minden mondat „letisztázása" addig tart, amíg lehunyt szemmel ugyanúgy nem látom a teljes mondatot az ablak melletti falon, mint ahogy a másikon előttem van az élő utca, a házak belső sürgés­forgása. Az első öt mondat után új mondatba csak akkor kezdek, ha az előzőeket először csukott szemmel végigolvasom, és utána le-föl járkálva felmondom. A végén úgy fújom az egészet szó szerint, mint anyám a János vitézt, elejétől végéig. Az ablaktól jobbra eső falrészre - a másik lapra ­az intézeti életemet írom. Az első boldog időket, az örömömet, hogy újra gimis lehettem és szerepeltem a tánccsoportban, a sza­valókórusban. Ez az oldal sokkal szebb is lehetne, mint a másik, mert ide kerül szerelmem története, a sok séta, kirándulás. Most mégse tudom, gondolhatok­e egyáltalán szépségre életem leírásának ezen a lapján. Be kell ugyanis vallanom, hogy a szerelmet Aprótalpúnak köszönhetem, mert beajánlott a Honvé­delmi Minisztérium egyik főnökéhez, aki egy jobbféle intézetis lányt kért a fia számára. Ha annak a leírásáig is eljutok a vasajtó mögött, ami ezután következik, a harmadik lapot is igénybe kell vennem az ablak alatt Az igazi szerelem láttán az apa úgy értékelte a helyzetet, hogy az akció túl jól sikerült, ami nagyon kínos, mert ő eredetileg csak egy kapcsolatra gon­dolt, és semmi komolyra. Ezek után minden elkép­zelhető helyen lehetetlenné váltam, mivel időközben Aprótalpút főnöknek nevez­ték ki. Meggyőztek arról is, hogy mostohaapám elcsá­bulásában eredetileg én voltam a bűnös, most pedig vacak kurva létemre egy magas rangú családot aka­rok tönkretenni. Hát mit gondolok én?! Nekem mindent lehet?! Ezen persze rengeteget fogok elmélkedni a vasajtó mögött, míg az életem történetének három saját­ságos fóliánsa betelik, hi­szen még csak az első öt mondatig jutottam: - A mi családunkban minden gyerek szeplős volt, csak én nem. A testvéreim irigykedtek rám ezért, máskor meg gúnyoltak miat­ta. Az anyám büszke volt rám: Én szép, okos kislá­nyom, téged taníttatni fog­lak. Mindig ott álltam a be­tegágyánál, ebbe a lábam is meggörbült egy kicsit. Éppen befejeztem a le-föl járkálva történő felmondást, amikor ebédidő következett. Elégedett voltam magam­mal, a titkommal. De amikor a köröttem vizslató nevelőt figyeltem, beleborzongtam abba az ijesztő érzésbe, hogy ha az üzeneteim nem jutnak el igaz emberekhez, végképp magamra maradok a vi­lágon. A JAMBUS IRODALMI PÁLYÁZAT FŐSZPONZORA A TOLKIEN KÖNYVESHÁZ Pataki Ferenc: Aranysármány. HETI AJANLATA KIRÁLYOK KÖNYVE (Magyarország és Erdély királyai, királynői) NAGY KÉPES BIBLIA OTTLIK KÁROLY: PROTOKOLL (viselkedéskultúra a mindennapok gyakorlatában) Várom vásárlóimat, a régi Bruckner mellet, TOLKIEN KÖNY VESHÁZBAN, hétkö/ nap reggel 9-től este 7-ig, míg szombaton 9-től 13 óráig Tisza L. krt. 39. NÉMETH GYŐZŐ cégtulajdonos A Jambus oldal irodalmi pályá­zatán vers kategóriában 1. díjat nyert Belányi György Ha című ver­se. Próza kategóriában Kenéz János Az első öt mondat című írá­sa kapott 1. díjat.

Next

/
Thumbnails
Contents