Délmagyarország, 1993. november (83. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-19 / 270. szám

PÉNTEK, 1993. NOV. 19. A láthatatlan mezsgye KULTÚRA 15 Nemrég erdélyi könyvtárosok jártak Csongrád megyében. Tapasztalatokat jöttek gyűjteni. Egy teljes hétig dolgoztak Makón, Deszken. Hódmezővásárhelyen, Szegeden és másutt a helyi könyvtáros mellett. Hazaindulás előtt afféle búcsúestet tartottak, ahol elmesélték egymásnak a látottakat, hallottakat. Gyönyörű beszédekkel örvendeztették meg a hallgatóságot. Amíg ők tartottak szóval engem, minden rendben volt. Mikor nekem kellett beszélnem, elszorult torokkal, a szavak között botladozva tettem föl kérdéseimet. Hiszen mit tudhatok én például Csíkszentdomokosról? Legfeljebb annyit, hogy Márton Áron szülőfaluja. A szépséges akcentussal beszélő asszonyka onnan érkezett s nem tudom, mi lett volna a bántóbb, ha azt föltételezem, hogy a könytárukban számtalan magyar nyelvű könyv van, vagy ha azt, alig akad a polcon egy-kettő. A sepsiszentgyörgyi kislánnyal arról beszéltünk, milyen kár, hogy sarlatán építészek „modern" épületekkel tönkretették városa központját. Egyetértett a véleményemmel, de láttam összerándult, hiszen a szülőhelyéről mondtam kritikát. Helytörténeti gyűjteményről váltottunk szót egy másik kolléganővel, aki elmondta, az ő lakóhelyén egyelőre, a hatalmasságok szemében szentségtörés ilyesmire gondolni. Tekintetén láttam, szívesen panaszkodna, de valójában azt gondolja, úgysem értem én ezt innen. S igaza is van. Nem értjük mi ezt innen. Igaz, azt sem értettem soha, hogyan mer bárki is ítélkezni, igazságot osztani, véleményt mondani, sajnálkozni, de akár túlbuzgón segédkezni is anélkül, hogy valójában megpróbálná megérteni a határon túliak érzéseit. A nyelvünk közös, a sorsunk nem. S ha úgy tetszik, a történelmünk sem. S ezt a tényt nem lehet nem tudomásul venni s a felismerésen sem lehet ripszropsz túltenni magunkat. Jómagam attól a perctől kezdve, hogy megnyíltak az átjárók, zavarban vagyok. S egj^e jobban megerősödik bennem az érzés: ha mindent tudok a túlról érkezőkről, akkor sem tudok róluk eleget. Ezért éreztem magam kényelmetlenül, mikor a romániai események után könyvek születtek olyan tollforgatók keze nyomán, akik egyszer és először jártak odaát s legfeljebb egy hetet töltöttek magyarok lakta vidékeken. A napi jócselekedetet letudó átutazgatók helyett is röstellkedtem. S azok helyett is persze, akik saját kenyerüket féltették az idetelepülőktől, no és azok helyett is, akik túlnan járva kihasználták az egyébként szegény rokonnak tartottak vendégszeretetét. Nemrég romániai vidékeken jártam, ahol szintén röstelkedést tapasztaltam. Újdonsült ismerőseim zavartan meséltek friss karrierekről. Olyakról, melyeket odaátiak csináltak ideát, s melyek katalizátora szerintük - az önsajnáltatás. De olyan történésszel is találkoztam, aki úgy érezte: így, hogy nem az anyaországban él, jobban ismerik a nevét Pesten, mintha átjönne. A világhírű hegedűművész véleménye pedig az: aki otthon első hegedűs a kolozsvári szimfonikusoknál, annak ideát legfeljebb a „tartalékos" muzsikus státusa jut egy kisvárosi műkedvelő zenekarban. Vagyis két ember sem vélekedik egyformán arról ott, hogy milyenek is vagyunk mi itten. Mert hogy, mint a világon sehol, Erdélyországban sem egyformák az egy nyelvet beszélő emberek. Hát még mennyire nem azok a Tisza mentén és a Küküllő partján élők! S aki megsejti e kérdés bonyolult voltát, éljen innen, vagy túl. az zavarba jön. Rádöbben, saját identitástudatát kell újra és újra megvizsgálnia. S a vizsgálat után meg kell állapítania, hogy olyanokhoz tartozik, akiket nem elég tisztelnie. De ismernie. értenie kellene. A magyar identitástudat ugyanis nem azonos a magyarországi identitástudattal. És hiába akarjuk, ilyen vagy olyan okokból lehazudni: a láthatatlan mezsgye egyelőre köztünk van. Ottaniak és itteniek között. S nem csak az országhatár miatt. Úgy sejtem, még sokat kell tanulnunk egymásról. p £ • E néhány mondatot Varsa Mátyás pályázati dolgozatából idéztem. A színkör vezelője Brooknak hisz, aki szerint valamely színházi darab bemutatásának egyetlen érvényes oka lehet: a közönséggel való kapcsolat. • A szirtkor egyesületi alapon működik, állandó támogatója nincs. Komolyan hisz abban, hogy manapság, e vállalkozásra bárki is pénzt áldoz? - Az utolsó pillanatban vagyunk, amikor ebben még hinni lehet. Nyugaton, a jóléti államokban már nem járnak színházba az emberek. Dánia nagyvárosainak nincsen színháza. Csak pénz van. Nálunk most lehetne igazán színházat csinálni, de pénz nincs hozzá. Legalábbis állami kasszából nincsen. Pályázatokat adunk be, néha csurran cseppen is valami, de sajnos a kollektív vállalkozást az alapítványok nem szívesen támogatják. A magánszemélyek, vállalatok pedig nem figyelnek ránk. • Pedig a színkör a jövő nemzedék nevelésébe kívánna besegíteni. - A mi közönségünk az ifjúsági korosztály. Elsősorban a középiskolások számára készítünk előadásokat. Olyanokat, amelyek a diákok irodalmi, történelmi és vallás mitológiai és színházi ismereteiket egészíthetik ki úgy, hogy közben művészi élményben van részük. Utóbbi azért fontos, mert az élmény, az érzelmi megérinttetés sokkal jobban bevési a tudnivalókat is. Hiszem, hogy művészet eszközeivel sokkal hitelesebben lehet megidézni egy kort, sokkal többet lehet elmondani a kor emberéről, mint elemző, tudományos leírásokkal. • A tavasszal játszott Jákob és József jó példája ennek. - Az elóadá t nagyon sokan látták, de úgy gondoljuk, nem »» A kapcsolatról szóljon a színház A mi közönségünk az ifjúság w „A mai művészet tiltakozik, ágál, világgá kürtöli, hogy minden, ami emberi eltűnt, de valódi intimitást nem tud adni. Tiltakozva és tüntetve ugyanis nem lehet bensőségesnek lenni... A Szegedi Szfnkör nem azt akarja elmondani, hogy fáj, ami nincs, hanem azt akarja megteremteni a színházban, ami nincs meg a világban." Varsa Mátyás elegen. Hogy műsoron tartsuk, ahhoz pénz kellene. Tervünk , hogy az előadásból, megfelelő szakemberekkel tv-feldolgozást készíttessünk. Az erről készült videokazettának iskolák, szakkörök, vallási közösségek, bizonyára hasznát vehetnék. De az élő kapcsolatot még inkább szükségesnek érezzük, ezért szeretnénk a már sok munkával előállított produkciót műsoron tartani. • S újabb tervek vannak-e? - Természetesen. Szeretnénk egy-egy témát, kultúrvagy gondolatkört úgy bemutatni, hogy több szerző, több művének részleteit applikáljuk össze. Például a színháztörténeti sorozatunkban Moliére A mizantróp és Racine Phaedra című drámája kapcsolódhatna össze. A két mű egyugyanazon korban született. A léha életvitel és a vallásossággal együttjáró bűntudat hasonlóképp jelen van mindkét színházi műben. A tizenharmadik századi ismeretlen szerző Dézsa címet viselő műve, az általunk kiválasztott három Tabarin-darab és Hans Sachs egyfelvonásosa, Az ellopott kakas egy blokkba illeszthető. A commedia deli' arte nyelve sziporkázóan szellemes. A vaskos humort a gyerekek nagyon szeretik. A gesztusokkal, a dinamizmussal teli világ a fiatalok számára igen vonzó. A magyar történelmet lehetne reprezentálni például egy Petőfi-összeállítással. A költő sorsszerű verseinek jelenetbe illesztésével negyvennyolc is hitelesen megrajzolható. A görög történelem és drámairodalom is rengeteg összefüggést mutat. A trójai háború eseményeit irodalmi művekből lehet kiolvasni Egyik darab története a másikban fejeződik be. Például Euripidész Iphigénia Aulisban című drámája, ha úgy tetszik az Élektrában folytatódik. Itt értjük meg, hogy Klüteimnésztra miért is öli meg Agamemnont. (Mint tudjuk, azért, mert leányukat a győzelem érdekében feláldozta.) A görög mitológia igazi tárháza a valóság és a mese keveredéseinek is. Érdekes, hogy a magyar nyelvnek is külön mitológiája van. Szavaink tartalma máig is hordoznak ősi mítoszt. A szó, lehet ma már nem ugyanazt a fogalmat jelöli, mint mikor megszületett, de jelentésében ma is ott lapul egy-egy ezerévvel ezelőtti történet, mese. Erről is szeretnék egyszer egy színpadon megjeleníthető darabot írni. A színkör és Varsa Mátyás tervei mögött profi színészek állnak. Olyanok, akik a nagyszínházban sokszor csak hatodrendű szerepekhez juthatnak, de olyanok is, akik sokéve főszereplők. Egy dologban azonos minőséget képviselnek. Hiszik a nagyszínház melletti kis színházak létjogosultságát. S a Tantuszban évek óta be is bizonyítják, hogy egy önkéntesen együttműködő művészteam különleges, igényes feladatokra alkalmas. Ez főként akkor érték, mikor a nagyszínház haldoklását szemléljük. Lehet, hogy nem az épület teszi a színházat? S igaza lehet Brooknak, aki azt mondja, a kapcsolatról szóljon a színház? Pacsika Emília • Tegnapi lapszámunkban közöltük: ma ünnepli megalakulásának 130. évfordulóját a Szegedi Heiyőrségi Klub vegyes kara, s egyúttal felveszi Bárdos Lajos nevét. A JATE aulájában, a Dugonics téren 18 órakor kezdődő ünnepi hangversenyen jelen lesz Daróczi Bárdos Tamás karnagy, a jeles zeneszerző fia, aki hozzájárult a névfelvételhez, és Lukin László karnagy, a Bárdos Lajos Társaság titkára. A 46 énekest számláló vegyes kar (hangszín szerinti megoszlásban: 14 szoprán, 13 alt, 9 tenor, 10 basszus), mint megírtuk, 1863-ban alakult Szegedi Dalárda néven, majd 1868-1948 között Szegedi Polgári Dalárda néven működött. Mint a mára szóló meghívójukban Folytonosság vállalják, „a nagy múltú kórus őrzi jogfolytonosságát". Erről van szó. Szeged társadalmi életére ugyanis - mindennemű kataklizmák közepette - a folytonosság vállalása a jellemző. A tudományegyetem fölvállalta az ide költözött kolozsvári intézmény hagyományait, dél-alföldi színeket keverve mondjuk az Apáthy István, Brassai Sámuel vagy Meltzl Hugó nevével jellemezhető szellemiséghez. S ha már a Dugonics térről szóltunk, meg kell említeni az újjáalakult Dugonics Társaságot is, melynek tagjai szintén a folytonosságra szavaztak, századunk 90-es évei körülményeinek közepette. Talán még lesznek bátor emberek, akik a protestáns fogantatású, a Buday György nevével fémjelzett Szegedi Fiatalok mozgalmát is újraindítják - nem az ellenpólus, hanem a kiegészítés igénye jegyében. Ne menjünk messzire! Az e hasábokat rendelkezésünkre bocsátó Délmagyarország, a város lapja rövidesen 84. évfolyamába lép - ugyanennyi esztendő koronatanújaként. A folytonosság ugyanis emberi lépték. Hiánya akkor tűnik fel, ha „forradalmi" módon, erőszakosan megszakíttatik. , Pataki Sándor • Márta István-ősbemutató Egy filmszakadás zenéje Egy váratlan betegség miatt elmaradt a Szegedi Kamarazenekari Napok második hangversenyének ősbemutatója - Madarász Iván Concerto F(L)A című fuvoladarabját a jövő évi modern zenei hét idején hallhatja majd a közönség. Helyette a Weiner Kamarazenekar (jó érzékkel) Huszár Lajos Kamarakoncertjét tűzte műsorra, azt a művet, amely az 1987-es kamarazenekari napok egyik emlékezetes ősbemutatóján hangzott fel először. A második hangversenynapon a Salieri Kamarazenekar Márta István Film-zene című új vonóskari művének ősbemutatójával lépett pódiumra. • Márta István új darabjának különös kettős világa van. Zenei anyaga a benső, sugalló, harmonikus tonalitást és a lélekre vetülő külvilágbeli képek sokféle, szertefutó jelentéseit foglalja egybe. A mű mélyen személyes indíttatású, alaphangulatát a belső látás élménye adja, de a látott valóság képei a külső történésekből származnak. E szubjektív ernyőn, amely a mű filmvászna, valós a mozgás, valósak a formák, ám az érzékelés tartama, a színek és a kontúrok, az élesség és homályosság az emlékképek sajátos impresszióit keltik. Különös módon Márta István Film-zenéje ettől nem válik introvertálttá, és a hallgató úgy érzi. elvontabbá sem - talán azért, mert hangszerelése színes, találékony, és egy-egy külön meglepetéssel is szolgál Az európai fül számára ismerős hangok között elő-előbújik ^gy arab zenei motívum, és visszasimul a zene anyagába. Az ehhez hasonló „csinos" és nem túlbonyolított intermezzók idézik eló, hogy a darab intenzitása (valóban) filmszerűen fejlődik, s nem előregyártóit, tokbazárt közli 'vek révén döccen előre. Márta István kiváló formaérzékkel ragadja meg a külső és belső világ hirtelen összekeveredési pillanatát, amelyet ő a filmszakadás pillanatának nevez. Pontosan azt, amikor az ember első kábultsága után lassan-lassan felidéíi a film kockáit, de ezek közé akkor már a külső, valós világ képei keverednek. Ez a mozzanat nem tart soká. De amíg tart, a külső és belső dolgok egyidejű érzékelése idején az ember igazi kegyelmi pillanatot él át. A krónikás úgy véli, a Filmzene előadói - a Salieri Kamarazenekar - e zenéhez szerencsés kifejezésmódot találtak: a magyarázat Js túlhangsúlyozás nélküli tiszta érzékeltetést. A két hangversenynap nem volt szűkében átgondolt és izgalmas kamarazenei és előadói teljesítményeknek. A Weiner Kamarazenekar remek Csajkovszkij-bemutatóval lépett pódium.a, a Szerenád vonószenekarra előadása élettel teli, gazdag hangzású játékot nyújtott. Weninger Richárd elképzelése a romantikus örömről érezhetően tisztában volt azzal (aminek egyszerűsített felfogása más esetben annyi bosszúságot okoz a krónikásnak), hogy a Csajkovszkij-szerenád boldogsága vágyott boldogság; s ezzel a szép dallamokat megóvta a félig meddig hamis bécsiességtől, és köréjük szép elégikus színeket festett zenekarával. A hangversenyen szólószerepében méltó sikert aratott Sin Katalin is, érzékeny és szép tónusú csellójátékával úgy Weiner 29-es Románcában, mint Huszár Lajos Kamarakoncertjében. A harmadik hangversenynap is szegedi szólistának tapsolhatott a közönség (a földön is ültek, akkora érdeklődés volt). Maczelka Noémi - a Salieri Kamarazenekarral Beethoven G-dúr zongoraversenyét adta elő, szépen kifejtve a zongorának azt a karakteres, egyéni jellegét, amely lehetővé teszi, hogy a zenekari szólam mellett (vagy vele szembeállítva) egy hangsúlyos szerepet képviseljen. A szólista érdeme, hogy nem „bravúrosította" el a szólamát, hanem a darab feszültségét és „gazdaságos" szenvedélyét megőrizve árnyalatokat bontott ki belőle. Különösen szép volt az első tétel zongoraszólam-felvetése, és a lassú tétel érzelmi fokozódása. Hogy a krónikást Mozart gmoll szimfóniája ragadta meg leginkább, az lehet egyéni elfogultság is. De bizonyos: e gyönyörű késői szimfónia előadásában Pál Tamás és zenekara minden modoros klasszicizálás és akadémizmus nélkül pontosan úgy ébresztette fel az emberi esendőség és érzelmi boldogulás szép kettősségét, hogy a ma embere ennyi századdal maga mögött is sajátjának érezze Mozart zenéjét. A szimfónia előadása szabatos volt és ugyanakkor mégis könnyed, áradó. A krónikásnak azt juttatta eszébe: a rendkívüli szenvedélyek, ahhoz, hogy kiváltsák előadói hatásukat, nem szabad, hogy elérjék valódi mértéküket. Elég, ha megindítják, és hang hangot követ. Panelt Sándor