Délmagyarország, 1993. november (83. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-17 / 268. szám

SZERDA, 1993. Nov. 17. • A teremben már kellemes meleg várta az érkezőket, s össze is jöttek szépen: több mint százan ültek-álltak, vagy a falat támasztották. Belovai polgármester részletes beszámolót készített a falu népének a március óta (idén akkor tartották az első ilyen gyűlést) eltelt időszak munkájáról, eredményeiről, gondjairól és kilátásairól. A többi között beszámolt arról, hogy 1994 január elsején 824 lakosa volt a községnek, azóta 16-an elköltöztek, 32-en, máshonnan viszont Dócot választották lakhelyül, 6 halottjuk volt és 4 kisgyermek született, mindöszszesen tehát 835 lakosa van a településnek. Beszélt arról is, hogy az egészségügyi ellátás kielégítő, a kereskedelmi hálózat egyre jobb, a dóci péknek már a község határán túl is híre van, felépítették az új iskolát... Nos, itt időzött el a dóci polgármester legtovább. Mert ugyebár, ha valamire büszke lehet ez a település, akkor erre a 76 gyereket okító tanintézményre biztosan! (A későbbiek során Rummel József iskolaigazgató velős kis összefoglalójából ez ki is derült. Példaként: kevés városi iskola büszkélkedhet azzal, hogy 13 komputeren gyakorolhat, tanulhat, diákönkormányzatot szervez és idegen nyelveket oktató stúdiója van...) Márpedig, mondja a polgármester, éppen itt van a legtöbb gond is. És azután tételesen felsorolja mindazt, amivel nemcsak a hét főből álló képviselő-testület, az iskola közössége, az óvoda, hanem a szülők és a falu népe is sokat foglalkozott/foglalkozik, a közeli múltban és napjainkban is. A dolog lényege, hogy a dóci önkormányzat először úgy határozott, hogy az iskolát és az ott működő óvodát egy tető alá hozza és egy intézményként működteti, majd nem sokkal később ugyanez a testület hozott egy másik döntést, amelyben visszavonja korábbi HAZAI TÜKÖR 5 • Dóci ellentétek, ármányok, viszályok Fogjunk össze a békesség érdekében! idevágó határozatát. Ehhez az eseményhez tapad még egy „történet", jelesül pedig az, hogy a fentiek miatt tisztázatlannak tűnik ki valójában az óvoda vezetője: Mihály Sándorné vagy Gubis Lászlóné. Nem részletezzük a bonyolult esetet, mert arról korábban (október 18-án) lapunkban részletesen írtunk. Talán ez volt a baj, mert a Délmagyarországban megjelent riport, kiváltképpen annak bevezető sorai, a polgármester úr beszámolója szerint is, sérti az itt lakók érzelmeit és határozottan visszautasítja a leírtakat. (A termen vészjósló moraj futott végig. Nem volt valami kellemes akkor és ott a sajtó képviselőjének lenni...A későbbiek során, amikor tisztázódott, hogy az ott jelen lévő „e sorok írója", nem azonos az idézett riport írójával, akkor lecsillapodtak a kedélyek és kevesebb szúrós tekintet meredt a krónikásra.) A polgármesteri beszámoló végén ezzel az üggyel kapcsolatban elhangzott, hogy a két intézmény - az iskola és az óvoda - külön-külön történő működtetése körülbelül egy millióval terhelné a pénzben aműgy sem dúskáló önkormányzati testületet. Belovai Pál mondandójában kitért arra is, hogy végre már be kellene látnia testületnek és mindazoknak, akik ebben a viszálykodásban részt vettek/vesznek, hogy nem az ellenséget kell keresni, hanem tenni valamit a megoldás érdekében. Végezetül pedig hozzátette, hogy: amennyiben a történtekért a gyűlés úgy érzi, hogy ő a felelős, akkor benyújtja lemondását. A közönség reagálásából, hosszan tartó tapsából azonban nem ez a szándék szűFotó: Somogyi Károlyné Csontig hatoló, fagyos szél süvített a kora esti félhomályban, így azután a himbálódzó utcai lámpák furcsa árnyfigurákat rajzoltak a fehér hótakaróra. Az emberek magukra „préselték" a kabátot, a sapkát, a sálat és szapora létekkel haladtak uticéljuk felé. Ezen az estén Dóeon minden út a Művelődési Házba vezetett. Falugyűlést hívott össze a polgármester úr, Belovai Pál. rődött ki, sőt, a későbbi vitában ki is mondták: ők választották meg, négy évre, a vállalt feladatokat a megbízatás végéig el kell végeznie. Szakácsi Imre jegyző pénzügyi beszámolóját a polgárok hozzászólásai követték. Először Lele Ferenc, Dóc díszpolgára mondta el, hogy a polgármester űr felkérésének eleget téve megírta Dóc község történetét, de nincs pénz a kiadására. Vedrédi Balázsné az önkormányzat munkájáról szólva kifejtette, hogy az iskola igazgatójának munkája felett a képviselő-testület ellenőrzési joggal bír, tehát értelemszerűen bele is avatkozhat a tanintézmény munkájába. Megjegyzést tett arra is, hogy a képviselő-testületi zárt ülésen elhangzottakat nem szabad a nyilvánosság elé tárni, mert az felzaklatja a szülőket, legalábbis, amikor az iskoláról van szó. Összesen 23-an szóltak hozzá a polgármesteri beszámolóhoz, illetve mondtak véleményt az önkormányzat munkájáról és tették szóvá a település ügyeit. Az iskola-óvoda és személyi kérdések mellett a községi „szeméttároló" ügye forrósította fel a leginkább a kedélyeket. Egy feltehetően a szeméttelephez közel lakó asszony igen indulatosan fejtette ki, hogy: „Azt (rta az 'újságíró, hogy trágyaszagú a falu? Hát nem az? Jójjönek el oda, ahol a rengeteg szemét, trágya van, majd meglátják!" Egy úr pedig arról is beszámolt, hogy a dóciak közül valaki a sertéstetemeket is a szeméttelepre vitte és ott felgyújtotta azokat, iszonyatos, penetráns bűzzel árasztva el ezáltal a környékbeli utcákat. „Ha mégegyször möglátom, hogy valaki fölgyújtja a szemetet, mög a malachullát, mögfogom az üstökét, mög én!", mondotta végezetül, ami vegyes reagálást váltott ki a hallgatóságból. Persze, ez a probléma, úgy tűnik, csakis jóakarattal oldható meg, mert anyagi keret erre nincs. Ezt fejtette ki dr. Sipos Attila állatorvos is, aki a környezetvédelmi bizottság elnökeként próbál segíteni, de a fentiek hiányában, no, meg azért is, mert Dóc község nagyobbik része védett terület, nehéz megoldást találni. A sok hozzászólás, megjegyzés után a polgármester úr emelkedett újfent szólásra. Leszögezte, hogy személyi kérdésekkel nem kíván foglalkozni, legyen vége az ellentéteknek és a közös érdekekért dolgozzanak együtt. Ez volt a mondanivalója, üzenete az egész gyűlésnek is. De valójában az az úr fogalmazta meg legtömörebben ezt, aki azt mondta: Fogjunk össze a békesség érdekében! Szerény véleményünk szerint is erre lenne most leginkább szüksége ennek a dolgos kezű emberek lakta, tiszta, rendezett településnek... Kisimre Ferenc • Nem volt jó újságírónak lenni a hétfői falugyűlésen. Belovai Pál polgármester kimondta: az újság sértette meg a falut. A trágyaszagra hivatkozással emelt ki pár mondatot a Délmagyarországban írottakból. Eképpen is: „Mit akar ez a sötét falu, amelyiknek még villanya sincs?" A hatás nem maradt el. A termet átfutotta az elégedetlenség moraja. Arra az apróságra már senki sem figyelhetett, hogy a polgármesteri mondat nem található az eredeti írásban. Dóci moraj Emiatt muszáj megjegyezni: A kettős hatalom az óvodában címmel megjelenő riport az vezetőválasztás dóci képeit ecsetelte. Nem használt bántó, a falutól eltérő színeket, csupán az elmondottakból rakosgatott rámát közéletünk nagy vásznára. Az olvasottakból szőtt polgármesteri következtetésből semmiképp se feltételezzük, hogy a falu szándékos hergelésének szánta Belovai Pál. Hihetjük, hogy nem volt más, mint hirtelen jött vezetői farkasvakság. Hiszen, Dóéban látják, amit látnak, éreznek, amit éreznek... Vincze József például azt, hogy az iskolában remekül halad minden. Az újság nem jól írta, amit írt. A képviselőknek nincs igazuk, indokolatlanul támadják az iskolavezetőt, aki, szerinte, remek ember, helyrehozta a falut. A polgármester pedig egyenest a legnagyszerűbb dóciak közül való. Kicsit az öndicséret szagát elhessintve jegyezte meg Tóth Mihályné - megerősítve az önkéntes tűzoltóparancsnok, a templom vigyázója észrevételével -, hogy trágyáié, döglött disznó, meg emberi ürülék kerül oda, ahova nem való. Ezek után végképp nem tudni: az történik a faluban, amiről beszélnek, vagy azt beszélik, ami történt... Majoros Tibor Baka István író: - Kényes helyzetben vagyok, mint mindannyian, akik az elmúlt években - éppen a rendszerváltásnak köszönhetően - rendszeresen szerepeltünk írásainkkal, személyes megnyilatkozásainkkal a Magyar Rádióban (abban a médiumban, ahol a hetvenes évek közepétől jó tíz esztendeig gyakorlatilag feketelistán voltam. Dorogi Zsigmond még a Tiszatájmúsorokból is mindig gondosan kivágta a verseimet). Örültem, hogy végre, és gyakran megszólalhatok, s hogy annyi más. az enyémtől olykor gyökeresen eltérő „hangú", világnézetű írótársam mellett, velük együtt. De ennek most vége, legalábbis ami a „nagy" rádiót illeti - mert a szegedi stúdió függetlenségében még reménykedem. Ami Budapesten eddig folyt, azt felfoghattam egyszerű klikkharcnak, amit csak leplez az ideológiai máz, de ami most történik, az már egy elbizakodott, ellenvéleményt nem tűrő hatalom gőgös önkénye. És ez eszmékkel igazolhatatlan (egyáltalán: a más eszmékkel nem társalkodó eszmék nem igazolhatók). A gondolatrendőrség minden formája elfogadhatatlan. Csatlakozom írótársaimhoz, kö/.tük az egzisztenciájában is fenyegetett Balog Józsefhez, és a helyzet tisztázásáig „ott fenn" én sem óhajtok szerepelni. Ugyanakkor, kellő garanciák mellett, továbbra is vá lalom a szegedi stúdiót, mindaddig, amíg - többek • Ír ék a médiahelyzetről 1 legjobb részvétel: a kimaradás között - a véleményszabadság elvét képviselő Balog József (is) a helyén marad. Szeged legyen szellemi életünk egyik végvára, (a hetvenes-nyolcvanas évek Tiszatája is az volt), ne adjuk fel önként, és ne áruljuk el semmilyen - hangsúlyozom: semmilyen - ideológia nevében! Darvasi László író: - Maradéktalanul és igen szomorúan értek egyet Balog Józseffel, aki, mint rádiós szerkesztő, szakmailag érzi magát egyre lehetetlenebb helyzetben. Mert hiszen minden politikai és ideológiai függőségen túl a szakmáról van szó. A minuszos hírtől a hangjátékig van bajban a mondat. Ezek. úgy lehet, felhevült szavak. Csakhát a polgár, és ezzel így van bármilyen foglalkozású emberfia, mindig azt védi leghevesebben és a legelfogultabban, ami az övé. És a mondat, a rím, a versláb legelőször is az íróé, a költőé. Csakhogy mostanság épp ezen elsőség van megkérdőjelezve. Papír és toll közé betolni az ideológiai éket. Voltaképpen azt nem értem, hogy Csúcs Lászó rádiós alelnök, szerényen fogalmazva is szerencsétlen nyilatkozata után, melyben elégedettségét fejezte ki a magyar irodalom egy nagyon fonAz utóbbi időben jelentős magyar írók és költők szólaltak meg a lapokban, kifejezvén, hogy írásaikkal és személyes megjelenésükkel nem kívánnak szerepelni a Magyar Rádió és a Magyar Televízió műsoraiban. Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Nádas Péter, Zalán Tibor, Mándy Iván, és még sokan. Úgy vélik: a politikai csaták a szólásszabadságot veszélyeztetik, s a hatalmi befolyás túllépte az elviselhetőségi szintet. Ebben a helyzetben tett közzé nyilatkozatát Balog József író, a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának szerkesztőségvezető-helyettese, felkérve a hallgatókat, hogy a médiaelnökökhöz forduljanak kérdésükkel: meddig tartható még fenn ez a túlpolitizált hatalmi befolyás a rádióban és a televízióban, amelynek következtében a műsoroknak értékes irodalmi alkotásokat kell nélkülözniük. Az irodalmi bojkott és a szegedi rádiószerkesztő nyilatkozatának visszhangját keresve lapunkkal kapcsolatban álló íróktól kértünk nyilatkozatot. tos és mérvadó csoportjának önletiltása után, semmi korrekció nem történt. Hogy azért ez nem egészen (gy van. Hogy ez félreértés. Hát nem. Ott tartunk, egyfelől, hogy hatalmi pozícióból bárminemű marhaság elhangozhat, másfelől a protestáló, lett légyen akárki, le van sajnálva. Balog József pedig fölkészülhet, hogy Csúcs László karácsonyi hangjátékaival szórakoztatja Szeged közönségét is. Istenem, milyen szép is lesz. Podmaniczky Szilárd író: - Az életemben soha nem játszott szerepet a politika, mert olyan lehetetlennek tartom, mint a nullával való osztást; ha pedig szorzok vele, az eredmény mindig ugyanaz. Azt pedig téves előítéletnek tartom, hogy egy irodalmi művet a megjelenési helye minősíteni tud; az irodalmi mű önmagát minősíti, a szerzőt viszont a mű. Ugyanakkor teljesen megértem azokat az írókat, akik letiltották az írásaik közlését. Mi mást tehetnének egy ilyen tisztázatlan helyzetben, amikor egyesek rágalmazásukban azt is fölhasználják, hogy az illető író hét évvel ezelőtt piros szalvétába csomagolta a főtt kukoricát az Állatkert bejárata előtt. Szóval piszkos egy ügy, amiben, úgy látszik, a legjobb részvétel: a kimaradás. Nullával nem tudok osztani, osztom viszont Balog József véleményét: ha az írói gesztusok mellett a hallgatók is megbombázzák a rádió vezetését, akkor számomra elképzelhetetlen a jelen műsorpolitika „csúcsrajáratása". Ilia Mihály irodalomtörténész, egyetemi docens: - Ami a rádiónál és a televíziónál történik, az politikai machináció, amelybe az irodalom szándéka ellenére belekeveredett. Nem baj - legalább megtudja, hogy itt, KeletEurópában nem lehet olyan változás, amely az irodalom javát is szolgálja, és nem lehet olyan hatalom, amelyhez az irodalom odasimulhat. Bornírt dolognak tartom, hogy a rádió alelnöke örömét fejezte ki, amiért a tiltakozó írók nem szerepelnek a rádióban. Idők múltán erről az alelnökről csak annyi marad majd fenn, hogy örült Mészöly Miklós. Bodor Adám. vagy Zalán Tibor távollétének. A bojkottot a hallgatók fogják megszenvedni. De a tiltakozásnak más-más módjai vannak, és ha az irodalom egyik része ezt választotta, nem lehet elítélni miatta. Cserében a nyomtatott sajtóban még nagy a tér - egyelőre. Ami pedig Balog József fellépését illeti: megnyilatkozását bátornak és etikusnak tartom. Amikor kenyérkereső szerkesztői munkája és irodalmi elkötelezettsége folytán ilyen lelkiismereti kérdés elé állítják - akkor az ember nem maradhat szótlan. Rigó Béla író: - Balog József gesztusát nagyra értékelem. Mindenki tudja: mit kockáztat. Sajnos, ma ilyen kockázatok nélkül már elesett volna a két médium. Az írók önletiltó tiltakozásának céljával egyetértek. Fel kell hívni ország és világ figyelmét, mi történik a közszolgálati médiában. Úgy vélem, azért akarják ma néhányakba belefojtani a szót, hogy az ó ízlésük szerint sikeredett választások után ezt mindenkivel meg lehessen tenni. A tiltakozás módját már kevésbé szeretem. Én sajnálom Máray Sándort, aki egykor morális okokból törölte ki magát az őt megillető helyről a magyar szellemi életben. Valaha én is bojkottáltam, Ilia Mihály 1975-ös távozása után önkéntesen kivonultam a Tiszatáj lapjairól - át a gyermekirodalomba. Most ott, Békés Pállal együtt vallom, hogy a kilencéveseket hagyjuk ki ebből a küzdelemből. Számomra nevetséges lenne, ha tilalmi listára tenném a „Nálatok laknak-e állatok"-at, vagy a „Trompi és a Tűzmanó"-t. A média urairól és támogatóiról elég sokszor megírtam a véleményemet a Délmagyarország hasábjain is. Nem tudom. megérik-e a hatalomváltást, vagy gazdájuk fogja-e őket heteken belül kikergetni. Ha netán maradnak, és az utólagos leszámolás során én is feljutnék egy immár nem önkéntes tilalmi listára, ezt megtiszteltetésnek tartanám. De önként nem segítek nekik.