Délmagyarország, 1993. november (83. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-13 / 265. szám

8 JAMBUS SZOMBAT, 1993. NOV. 13. Podmaniczky Szilárd Dupla hajtás Amíg nem kezdődik el a zene, leülök ide a székre, de ha megszólal, felállók, és akkor ropom, és otthagyom a széket, ami eddig elég jól szuperált, támla, lábak, jól elálltak rajta, szék, az biztos, ha nem szék lenne, már rég hanyatt vágódtam volna, eltörve mindkét lábamat, és a szék lábait is, a bordáimat meg a támlát, amit utóbb tartanék a kezemben, mint egy nagydarab pánsípot, amivel a zenekar kezdeni akart, hogy ropjam, egyre csak, amíg ki- vagy meg nem fulladok, és a mentők, azok a tökös legények el nem kapják a rúd végét, amivel betolnak, és az orvos, akinek egy foga egy élete, infúziót rendel, mert szerinte kicsit kapatos vagyok, holott nem, egyáltalán nem vagyok jól, bár jobban is meglehetnék, meglennék, mint bárki, aki jól van hozzám képest, mint aki zenével kel, zenével fekszik, olyan jól lennék, mint aki fekszik, mint aki kel, és közben szól a zene, ez az egydallamos, nem az a másik, ami szól, hanem egy olyan szép kis temetési zene, ami kezd kimenni a divatból, a fülemből, csak nem süket eminenciája, hanem hallja, hogy kimegy, legalább ez a zene kimegy a divatból, egy másik meg majd bejön, elkapja a dolog fényét és bejön, bejön a divatba, nekem aztán mindegy, látok-halok, egy pontig mindent látok, amíg el nem homályosul azzal együtt a látásom is, meg a zongoraszék, amire leülök, ha a zenekar belekezd, elfárad és megint belekezd a dallamba, hogy a szél csavarná ki a zenekar nyakát, ennek a zenekarnak, amit hamarosan passzolni fogok, mert ezek egyre csak játszanak, szünet nélkül üti a dobos a zenét, ütöm én is, mit ütnék mást, egy darabig még lovagolok ezen, aztán a pánsíposra hagyok mindent, legyen boldog vele, vegyen egy új pánstpot, jobbat mint hinné, csak fújjon bele valamit, amit eddig nem játszott, hanem majd fog, egy jókora ütemzavart, de ne gyakoroljon a hagyaték pénzéből, félreérthetően játsszon, először balra a száját gyorsan, aztán viszsza, és megint balra a kicsi száját, de lehet, hogy a bendzsósra Iratok mindent, az mégis húros hangszer, nem lehet eltéveszteni, csakhogy a bendzsós lóarcú, döntse el végre, ha a hagyaték felől érdeklődik, hogy ló vagy ember, mert ha ló, akkor minek bendzsózik, viszont ha ember, ne számítson sok jóra ezzel az ábrázattal, de ha mégis jóra számít, alakítson egy új zenekart, menjen turnézni, és ne térjen vissza mint egy álomkép, hanem játsszon külföldön, játsszon a pénzért, csak legyen abban a zenében valami pezsgés vagy szünet, mindkettő netán, különben meg mit foglalkozok a bendzsóssal, inkább a két vonósra figyelnék, ahogy ott állnak, és nem tudnak hol belépni, minden szünet az övék, amiről csak lemaradhatnak, lemaradnak, sajnáljam-e meg őket, vagy élvezzem, ahogy nem játszanak, haggyam-e két süketre mindenemet, akik bírják a kritikát majd helyettem is, akik süketen látnak mindent, inkább valami vakra, aki hall, és ennek valami értelmét is látja, de süketre ne, a zongorista legalább mindig előkészíti a terepet, hagy egy kis szünetet a belépésre, de ezek nem lépnek be, vezényelni kéne, egyre világosabban, a szék támlájáról fölvenni a kezem, hadonászni a két süketnek, szólóhoz juttatni őket, parttalan, meg táncolnom is kellene mostmár, egyre gyorsabban, a székkel egyre gyorsabban, ahogy mozog, nem mozog és nincs, csak az a tánc lenne, zenekar se, hanem a szék rámmelegedve, mint egy gyújtós, hőkelepce, mint egy tanácsadóterem izgalma, ahol mindig megtudom, zenélni nekem nem alkalmas, fogjak inkább másba. Szegi Amondó rajza, Révész Róbert reprodukciója Kovács Zoltán A későn érő első szavai 1. Élnem tehát itt kell. Jó. Van ez a hely is olyan, mint a többi. A hozzám érő testeket fokozatosan iktatom ki. Csend kell, egyedül. Ehhez képest mondtam, hogy jó. 2. (Egy támadásra két védés. Első) Nem szabad hinniük neki. Az ö helyzetében bárki így tenne. Csak értsék meg, miért tüntetett el minden nyílást az örökölt ház falain. Minden magyarázat túl szokványos. 3. (Egy támadásra... Második) „Ne bántsátok" lépett közbe, „azt teszi, amit gondolunk" s a dolgok haladtak tovább. A mennyiség, bár nem pótolhatja a minőséget, mégis jelentős. 4. A keresztelőről meglógtam. Túl sok a gyerek. Mégis, ha felkérlek egyszer. A csőbe; nem a belemenés a kérdés, de a dolgok vége felőli. Nem vagyok türelmetlen, legföljebb egy csöppet agilis. 5. (Az utolsó akcióhős) Ez azt jelenti, hogy a falak, a falak mind az enyémek? Minden nyflás betömhető s a vfz korán melegszik? (Nem kér bocsánatot, csak lefekszik. Lelke rajta, e hideg, késő őszi estén.) 6. (A világ egy kereveten) Egyébként semmi bajom és a levegő számomra nem elég. Sűrű zsfr kell és uborkasaláta. Ki megtalál, leheljen egyet a szemüvegemre. 7. * „Mi dolgom" kérdezte gondolatban, de gyorsan kitudódott. Menekülés közben ketten segítették: a véletlen s én, ki véletlenül keveredtem az eseményekbe. (Később hiába vártam.) 8. Egyre kevesebb a tér, a nagy hely, hol elférhetnék. Nem mintha kimozdulnék bármikor is. (Ennek a mondatnak szenteltem ezt az írást.) Bárhogy is nézzük, ez azért elég visszás. Most mit tehetnék? 9. Nem majrézik, csak ujját a vonalra téve mászik, követi végig a nyomot. Sokan csodálkozva nézik, mások sután mosolyognak, a segíteni szándékozók lemaradnak. Mikor nagyon belóg, ott hagyná abba minden normális ember. Ott valószínűleg ő is leáll. (De akkor nem megy végig.) Ki tudja. Én megállnék, az biztos. Szincsok György Hétvilág, a hetedik Czóbel Minkát barátja és mestere, Just Zsigmond a következő mondattal jellemezte: „Egy passzív század" passzív gyermeke. A múlt század szimbolista költőnőjéről sokáig nem lehetett nyilatkozni Komlós Aladár megjegyzésének figyelembe vétele nélkül, mely szerint: „sajnos bizonytalan a tehetsége". Bori Imre tanulmánya óta viszont e megjegyzés éle tompult kissé, s Minka elfoglalta méltó helyét a múlt század végének magyar irodalomtörténetében. A Hétvilág című irodalmi folyóirat legutóbbi két számát a Czóbel Minkáról elnevezett irodalmi kör tagjai szerkesztették. Az egyetemi lap szerkesztői bizonyára úgy érzik, századunk végén hasonló jelenségek törtek a felszínre, mint a költőnő századának végén. Azon töprengtem, vajon mely jellemzőket tartják rokonnak a két század között azok a fiatalok, akik Czóbel Minka „neve alatt egyesültek"? A dekadenciát, a szimbolizmust, netán a passzivizmust? Szerettem volna megkérdezni erről a kör tagjait, ám lemaradtam a Bárka éteremben tartott megbeszélésükről egy skót hyperactíve-jazz-core-t játszó együttes koncertje miatt. Maradt a felolvasóest a következő hét csütörtökén az Impala Házban. Gyukity Márk, a házigazda azzal a gondolattal nyitotta meg az estet, hogy immár bizonyított, ők nem csupán sztároknak biztosítanak szereplési lehetőséget, hanem a kevésbé ismert műhelyek is teret kapnak náluk. Igaz, a hétvilágosok még Szegeden sem igazán ismertek, talán azért, mert a folyóirat meglehetősen rendszertelenül jelenik meg, a szerzők és szerkesztők pedig folyamatosan cserélődnek, hiszen az egyetem elvégzése után kevesen maradnak a szűken vett szakmánál. Talán épp a ritka nyilvános fellépések miatt meglehetősen nagyszámú érdeklődő tisztelte meg az estet. A szervezők jófajta háziborral és a Hétvilág legújabb számával vendégelték meg a hallgatóságot. Ez utóbbi ajándék némi támpont azoknak az érdeklődőknek, akik először látogattak el Hétvilág felolvasóestre, s a felolvasott szövegek sokaságában nem tudtak megbízható módon tájékozódni. A hetedik Hétvilág egy részletes Czóbel Minka életrajzzal indít, utána néhány régi szerzőjük következik. Találhatunk itt ritkaságszámba menő fordításokat, egy álnéven publikáló „későharmadkoros" irodalmártól a kosárlabdázásról szóló írást, a végén pedig néhány új szerző, és az ismert amerikai elméletíró, Vincent B. Lietch tanulmánya olvasható. Ami a lapot átnézve, és a felolvasásokat hallgatva is szembetűnő, hogy ez a generáció sem tudta kinevelni saját elméletíróit, akár a korábbi hétvilágos generációk. Sőt, a kritika és az esszé egyszerűen elhalt az utóbbi két számban, ami komoly hiányérzetet teremt a folyóiratokhoz szokott olvasókban. Annak szükségességét pedig egyszerűen nem lehet megkérdőjelezni, hogy egy irodalmi műhelynek szüksége van elméletírókra, a kortárs irodalmat folyamatosan elemző szerzőkre. A versek áradatában néha jó lett volna hallani egyegy rövid esszét, esetleg publicisztikát, mert a hallgatóság számára már olyan szövegek is egyformának tűntek, melyek lényegüket tekintve egészen más szellemiséget képviseltek. Néha úgy tűnt, az elhangzó szövegek választ adnak az est előtt felmerült kérdésekre. Györei Zsolt például Czóbel Minka kissé szentimentális stílusában írt szerelmes versei határozottan bizonyíthatóvá tették azt a feltevésemet, hogy a két századvég között áthajlásokat teremtenek a szerzők. Néhányan Reviczkyt és Komjáthyt idézték pikért szövegeikkel, mások a polgárpukkasztó effektusoktól sem riadtak vissza. Az est kimagaslóan legjobb előadója Deák Botond volt, aki jó előadókészsége mellett olyan szöveggel rendelkezett, mely Igazán felolvasásra való. Lehet, keveset szerepeltek eddig a többiek, de tény, általában a rosszul megválasztott szövegek gyenge előadókészséggel párosultak. A szerkesztők és szerzők nagy része utolsóéves az egyetemen, tehát át kell adniuk a lapot a fiatalabbaknak. A jelenlegi gárda gondjain kívül néhány ígéretes tehetséget, és a műhelymunka bizsergető, jó légkörét tudja örökül hagyni utódainak.