Délmagyarország, 1993. november (83. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-06 / 259. szám

8 JAMBUS SZOMBAT, 1993. NOV. 6. Az olvasás sokkal inkább az intim szférába tartozó cselekedet, mint a közéletibe, s nem is nagyon szeret; jük mások előtt végrehajtani e cselekvéssolt. Nem pusztán arról van szó, hogy levesszük a polcról a könyvet, fellapozzuk a megfelelő helyen, leülünk, és olvasunk. Szertartás ez kérem, nem is akármilyen finomságokkal, sajátosságokkal. Az olvasás technikája évszázadok alatt sokat változott, visszatükrözve a könyvekhez fűződő viszonyunk megváltozását. Az alábbiakban kísérletet teszek olvasói szokásaink leírására és rendszerezésére, természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen kevés olvasói „műhely" titkait sikerült eddig felfedeznem. Dolgozatom nem érinti az újságolvasás tevékenységét, mivel ez elég hétköznapi cselekedet, és a nyilvánosság bevonásával történik az esetek jelentős részében. A tárolás. Vagyis, ki, honnan veszi elő az olvasandó könyvet? A rendszerező könyvgyűjtők természetesen a katonás rendben sorakozó könyvek közül úgy igyekeznek kiemelni az olvasásra kiszemelt példányt, hogy annak kiemelése következtében el ne mozduljanak a szomszédos könyvek. A pedáns olvasó e pillanatot még ki is használja arra, hogy portalanítsa a megüresedett helyet. A másik véglet az, amikor még könyvespolca sincs az illetőnek, így egy sarokból kaparja elő olvasmányát. Az ilyen olvasók nem túl céltudatosak az olvasmányok kiválasztásában sem, ezeket az egyéneket a köznyelv „mindenevőknek" is nevezi, utalva ezzel arra, hogy épp azt olvassák, ami a kezük ügyébe kerül. A lefekvés előtt ol\msók mindig az ágyuk mellett tárolják a könyvüket, van aki a kredencen, van aki egyszerűen leejti maga mellé a földre, amikor már nem tud farkasszemet nézni a betűtengerrel. Kirívóan könyvellenes cselekedet, amikor kinyitva helyezik nyugovóra az olvasmányt, így jelölve meg, honnan kell másnap folytatni az olvasást. Könyvjelzők. Igen széles a választék. Szentkuthy Miklósról például azt beszélték, olykor a szendvicséről származó parízerkarikával jelölte, hol fejezte be az olvasást. A legkonvencionáliSzincsok György Igy olvasunk mi sabb megoldás természetesen különböző papírlapocskák elhelyezése a kérdéses helyen, melyek skálája a menzajegytől a bikinis csajos naptárig húzódik. Nagy hagyománya van hazánkban a rojtos végű, hímzett könyvjelzők használatának, melyekkel általában anyák napján lepik meg a könyvjelzőhiánnyal küszködő szülőt gyermekei. Erősen elítélendő viszont a lap sarkát behajtók tábora, ugyanis ez maradandó gyűrődést okoz, főleg, ha az illető napi adagja 1-2 oldal. Intenzitás. Vannak dömpingolvasók, vannak szötymörgősök, és vannak kizsámíthatatlanok. Egy ismerősöm a dömpingesek táborából, egy nap alatt kiolvasta Bulgakov, Mester és Margaritáját. Egy szötymörgős barátom viszont év elejétől év végéig küszködött a kötelező olvasmánnyal, nem csoda hát, ha elfelejtette a végére, mi történt az elején. A sznobok napi penzuma 2-3 oldal, nyilvános helyen. Aki ennél is továbbmegy a sznobizmusban, az képes 3-4 oldalt is legyűrni magányosan, hogy megnyugtassa lelkiismeretét. A csemegézők szűk kasztjába tartozók képesek egy mondat értelmén tűnődni hosszú percekig, ilyenkor okosan néznek a semmibe, vagy a könyvtárterem végében ücsörgő lányra. Helyszínek. Alapfeltétel, hogy a megfelelő könyvet a megfelelő helyszínen forgassa az ember. A könyvtár és más nyilvános helyek nem alkalmasak bugyuta kézikönyvek olvasására, mert könnyen megjelenik egy ismerős, aki az olvasmány iránt érdeklődik. Strandra, vonatra, parkba érdemes valami klasszikussal indulni ilyen találkozások esetére. Nem árt, ha néhány oldalt átolvasunk a nálunk lévő könyvből, mert előfordulhat, hogy ismerősünk olvasta már, és mindenáron erről akar beszélgetni. Külön fejezetet érdemelne az árnyékszéki olvasás lélektana, ám most röviden csak annyit: nézd meg, mit olvasnak a vécében, megtudod, hol vagy! Testhelyzetek. Az elmélyült olvasás mindig otthon történik, ahol az olvasmányt, és az olvasás testhelyzetét is magunk szabhatjuk meg. A hagyományos, székben, asztalnál olvasást egyre inkább felváltja az ágyban, párnák közötti. Előbb-utóbb mindenki kialakítja a magának leginkább megfelelő testtartást, de sokan szeretik váltogatni ezeket, nehogy elgémberedjen valamejyik testrészük. Érdekes a hason fekvő, fejüket az ágy végéről lelógató, e testhelyzetben a földön lévő könyvet olvasó egyének szokása, mivel azonban a vér így a fejbe tódul, általában hátra fekszenek rövidesen, és a könyvet nyújtott karral az ég felé tartva olvasnak tovább. Az oldalra fordulós, fejet kézzel támasztós módszer előnye, hogy szabályos időközönként cserélgetve az oldalakat pihentetni lehet az egyik kezet, sőt, e látszólag passzív tevékenység közben némi erő is költözik a karokba, hiszen a fej megtartása nagy erőkifejtést igénylő munka. A strandon igyekszik mindenki a konvenciókhoz igazodni, ezért gyakran előfordul, hogy az izzadság rácsöpög a lapokra, melyek a folyadéktól felpúposodnak. A megoldást a tapasztalt napozó-olvasók már alkalmazzák, melynek lényege, hogy hátrafordulva, a nap elé tartva a könyvet - mintegy napernyőt képezve abból -, elkerülik a csöpögésveszélyt. Melléktevékenységek. Van, aki imád zenét hallgatni, tévét nézni, cigarettázni, esetleg főzni olvasás közben. Ez utóbbi tevékenység csak szakácskönyvek forgatása közben ajánlott, mivel gyakran csak a füstjelzések döbbentenek rá bennünket, hogy figyelmünk és karjaink száma behatárolt. Sör, ropi, sütemény fogyasztása nem ajánlott olvasás közben. A melléktevékenységek abban az esetben rontanak az olvasás hatásfokán, ha nagyobb kedvünk van azokhoz, mint a könyvekhez. Ebben az esetben ne restelljük letenni a könyvünket, és valami egészen más" tevékenységhez fogni! Zoltán Csaba A „ San Michele" A

ki járt már'Olaszországban és Nápolyból áthajókázott Capri szigetére, láthatott egy csodálatos villát hófehér márványból, melyet úgy hívnak: San Michele. Hallhatott egy történetet is, miszerint a villát egy svéd orvos, bizonyos Axel Munthe építette föl. Axel Munthe sokak számára emlékezetes könyvéről, a „San Michele regényéiről van szó, mely századunk egyik első bestsellere volt. A bestseller szót az eredeti értelmében használom, itt: a legjobban eladható. A „San Michele regénye" 1929-ben jelent meg először angolul, és egy év leforgása alatt tizenkét kiadást élt meg. Máig negyvenöt nyelvre fordították le, és többször megjelent vakírásban is. Magyarországon is jó néhányszor kiadták, mindig Benedek Marcell remek műfordításában. Legutóbb meglehetősen hosszú szünet után - 1990-ben, és most újból. Nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi a siker titka, illetve a válasz elég összetett volna. Nem magyarázható egy bizonyos műfaj divatosságával, hiszen a „San Michele" műfaját eleve nehéz meghatározni. Leginkább a „regényes önéletírás" illene rá, bár az sem teljesen. A mű címekkel ellátott fejezetei más-más történetet beszélnek el írójuk életéből, ráadásul néha úgy tűnik, Munthe nem a történések sorrendjében vetette őket papírra, hanem ahogy eszébe jutottak, talán egyik a másikról. A könyvben mint ahogy Munthe az előszóban is írja - annyi anyag van fölhalmozva, hogy írók novellák tucatjaihoz meríthetnének témát belőle. Egy dolog azonban mindvégig szorosan összeköti a fejezeteket: az álom San Michele-ről. Munthe tizennyolc éves korában járt először Caprin, és akkor pillantott meg egy római kori épület romjait, mely egykoron Tiberius császáré volt. Attól kezdve azon fáradozott, hogy csodálatos házat építsen magának a romokból; és ez sikerült is. Addig azonban hosszú az út, és a könyv, mondjuk így, erről az útról szól. Axel Munthe Párizsban kezdte praxisát. Érdekes korrajzot ad a korabeli Párizsról, főképp annak előkelőbb rétegéről, melynek csakhamar híres orvosává vált. Sajátos humorral mutatja be a „divatos" betegségeket, melyekbe szinte minden gazdagabb ember beleesett, jobban mondva azt képzelte, hogy beleesett. Munthe hamar rájött a „gyógymódra", és ez lett hírnevének megalapozója. Saját bevallása szerint szeretetet érzett az őrültek iránt. Ezt bizonyítandó, több őrült is föltűnik a „San Michele" lapjain. Munthét alighanem az állatok iránti rajongása teszi végérvényesen szimpatikussá. Minden fejezetben föltűnnek, és Munthe megkapóan vall róluk, főleg a kutyákról, melyek fontos szerepet kaptak egész életében. Egyszer még párbajozott is egy eb miatt. Az érdekes az, hogy mindezek ellenére határozottan kiállt az állatkísérletek mellett. E

gyre záporoznak ránk az újabb és újabb történések, hol szörnyűek, hol kedvesek. Egyszer Caprin járunk és Munthe szemével csodáljuk a tájat, mellette sétálunk a Szent Antal-napi körmenetben, vagy látjuk, hogyan kaparja ki a földből a hajdani palota köveit, San Michele majdani építőelemeit. Lappföldön kalandozunk, aztán Svájc hegyein kapaszkodunk az ég felé. Másszor a nápolyi kolerajárvány vagy a messinai földrengés poklában találjuk magunkat. Gyermekjárványok sújtotta nyomornegyedekben barangolunk, vagy haldoklók ágya mellett állva halljuk utolsó sóhajukat. Egy korabeli kritikus szerint a „San Michele" a halál regénye. Ez némileg túlzás, de tény, hogy kulcsszerep a halálé. Munthe „fekete kollégám"-ként emlegeti, és számos helyen kíséri komor figyelemmel működését. Nem fél tőle, hanem harcol ellene, de tiszteli, mint legkomolyabb ellenfelét. Munthe könyvének - és így életének - szereplői között sok különleges embert találunk. Legtöbbet kollégáiról vall jó és rossz emlékeket is fölidézve, néha komoly önkritikát gyakorolva. Megtudhatjuk tőle, hogy az orvosok között már akkor is divat volt a kapzsiság, egymás bemocskolása. Fontos szerepet kap Munthe párizsi házvezetőnője is, aki alighanem kora legszörnyűbb nőszemélye lehetett. Fölvonulnak a könyv lapjain apácák, politikusok, bűnözők és rendőrök, úriemberek és barbárok. Ismert nevekkel is találkozunk, Munthe ugyanis barátai között tudhatta Henry Jamest, Maupassant-t, Pasteurt. Elolvashatjuk Munthe vallomását a női nemről, az időről, a pénzről, sőt a hipnózisról is. Élesen szembeállítja a ragyogó, gazdag Párizst a sötét nyomornegyedekkel, saját, komor hangulatát a zsongó élettel. T

alán legmeglepőbb, amikor azt állítja: „Amit megtartasz magadnak, azt elveszíted. Amit elajándékozol, az a tiéd marad örökké." Már Munthe életében is bárki szabadon beléphetett San Michele-be, és kedvére barangolhatott, megcsodálhatta a szobrokat, az oszlopokat, a boltíveket és mindazokat a tárgyakat, melyekről Munthe a könyvében ír. Talán így érthetjük az előbb idézett sorokat. Az idősülő Munthe egyre több időt töltött Caprin. San Michelt császárok és királynék látogatták. Munthe megvásárolta Barbadossát, a „madarak hegyét", hogy megmenthesse a rajta élő madarakat. Elérte, amire vágyott, megvalósult nagy álma: San Michele. A könyv hirtelen ér véget, napsütéssel, világossággal. Utána egy gondosan különválasztott, utószónak is nevezhető részben föltűnik megint a halál, majd következik Munthe különös számvetése. Munthe igaz, öreg barátunkká válik a „San Michele" végére. Talán csak ekkor tűnik föl, hogy mindvégig tegezett bennünket. A „San Minchel regényé"nek megírása után bekövetkezett az, amitől Axel Munthe egész életében félt: a vakság. Ám mielőtt az örök sötétség a „vén toronyba" kényszerítette volna őt a napfényes Capriról, írt még egy könyvet, mely „Régi könyv emberekről és állatokról" címmel jelent meg magyarul, valószínűleg egyszer, 1934-ben. Ez még kevésbé nevezhető egységes műnek, mint a „San Michele regénye", mert teljesen különálló epizódokból áll, olyan rövid történetekből, melyek kimaradtak a „San Michele regényé"-ből. Axel Munthe 1949-ben hunyt el Stockholmban, 92 esztendős korában, kivételes életpályát hagyva maga mögött. Álma, a villa San Michele ma turisták zarándokhelye, Barbadossa, a „madarak hegye" pedig természetvédelmi terület. A hozzájuk fűződő, róluk is szóló szép életregény most új kiadásban olvasható. ' HÁT l'IJ. A védtelen. Horváth Sándor rajza. Háy János versei Kördáma: Elkezdődik Se nesz, se rezzenet, mikor a kamrákban megroppan a cseh-üveg, szétfolyik az érben a külföldi lekvár, a gyomorban kenyér falaz: körbesimul a körhiány. Sietők Kördáma járja be a várost. A hús száraz, szálkás, csupa rost, a száj tele, a nyálban nyelv csapdos. Odaáll, vagy tízen vártak már ott (ritkítják a budapesti járatot). Vagy tízen: a nők vérben, a férfi-gatyarésen vadul ingázott a bot. Vackok a fák, ilyen az ősz, bent és kint siet, akinek nem késő, lassan görög, tapos a budapesti villamos.