Délmagyarország, 1993. október (83. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-06 / 233. szám

KAPCSOLATOK 13 SZERDA, 1993. OKT. 6. Egerben jártunk, szép volt Az Emeltszintű Idősek Otthona dolgozói nevében mondok köszönetet Bajza Istvánnak és feleségének, ak-ik szeptember 9-11-én Egerbe hívtak bennünket. A szíves meghívásnak úgy tudtunk eleget tenni, hogy még a 16 órás műszakot is örömmel vállaltuk. Eger nevezetességeivel, látnivalóival nem tudtunk betelni, gyönyörű és megható volt. Zsótér Antal igazgató úmak külön köszönjük, hogy lehetővé tette számunkra az utazást, ahová ő maga is velünk tartott. Mégegyszer köszönjük a nagyon szíves vendéglátást. Ixindvainc Karkas Terézia Szakad az eső... és a tető OLVASÓSZOLGÁLAT ki LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153.6740. TELEFON: 481-460 A szegedi nagy vihar a a Nagy Jenő utca 4. szám alatti házon is megrongálta a háztetőt, az oromcserepeket a szél kb. 10-15 méter hosszan lesodorta, a lezúduló eső a csatornát is szétnyomta az udvarban. Azóta ázik a padlás, és a nagy tömegű víz a függőfolyosóra zúdul, ha esik az eső. A hibákat hivatalos közegek felmérték - közvetlen a vihar után. Először vártam, majd csak sorra kerül a javítás. A tetőzet miatt július 14-én személyesen voltam bent az IKV illetékes vezetőjénél, aki azt modta: terv alapján végzik a munkákat, és érdeklődjek Kovács Katalinnál, mert ő tudja, mikor kerül sorra. Felhívtam telefonon a megjelölt személyt, aki azt mondta, napokon belül sor kerül a javításra. Ez, sajnos, nem történt meg. Vártam még négy Sokszor unalmasnak, lerágott csontnak tetszik, ha az elmúlt majd fél évszázad hit- és erkölcspusztításairól beszélünk, írunk. Sajnos, mindaddig nem tehetünk mást, mint munkálkodunk a hiányok pótlásán -, amíg valamit meg nem valósttunk azon szép akaratokból, melyeket már a korábbi - azóta kihalt - generációk is célul tűztek ki. Ezek között a föltétlenül pótlásra váró dolgaink között szerepel, valahol a legelején az, hogy meg kell tanítanunk gyermekeinket ünnepelni. A mi feladatunk, hogy megértessük velük az ünnepek fontosságát, értelmét. Ünnepek nélkül nem lehet hetet, ismét felhívtam Kovács Katalint, aki azt mondta, megsürgeti a munkát. Ismét nem jöttek a tetőt javítani. Utoljára - harmadszor - augusztus végén telefonáltam, amikor roszszallásomat fejeztem ki a hiábavaló ígérgetésért. A hölgy nagyon udvariasan elnézést kért, és megígérte, hogy napokon belül kijönnek. Természetesen azóta sem történt semmi. Vajon meddig várnak? Amíg tönkremegy a lakás és a folyosó a lezúduló esőtől? Úgy tudom, az IKV anyagi támogatást is kapott a vihar okozta károk helyreállítására, így anyagi oka nem lehet a késedelemnek. Dr. Felkai Béláné, Szeged, Nagy Jenő u. 4., lakó teljes az életünk. Mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk bennük, hogy az ünneplés nem mulatozást jelent, hanem egyegy adott napnak a szürke hétköznapokból való, alkalomhoz illő kiemelését. A hajdani parasztcsaládok minden alkalmat megragadtak az ünneplésre. Örvendezett, ha gyermeke született, s megkereszteltette a templomban, ami után csökben (keresztelő kori ünnepi ebéd egyik régi neve) együtt töltötték a napot az új keresztszülők; persze megfelelő, alkalomhoz illő ünnepi viseletben. Dalolva ünnepelték a házasulandó fiatalokat, a katonának vonuló ifjakat, a névnapokat, és minden olyan eseményt, amivel emberi élet fordulóknak kívántak szép emiéket állítani. A hatvanas évek táján szűnt meg, hogy a szombat délutánok, illetve a jeles ünnepnapok előtti nap délutánja már amolyan kis- vagy félünnepnek számított. Ez nem csak a viseletben,•hanem a viselkedésben is kifejeződött. Például abban, hogy szombaton délután már csak ház körüli munkákat csináltak: fölseperték az utcát, az udvart, megöntözgették a kiskert virágait, fölmázolták a házban a szoba és a konyha földjét, és ha szükségét látták, a fal alját bemeszelték, ha az eső a földet, a port fölverte. Estefelé a lányok elmentek a litániára, a legények pedig, amíg a jószágok a jászolból ettek, elmentek egymáshoz cimboráskodni, beszélgetni. Itatás után meg beültek az egyik kocsmába, hogy megbeszéljék a vasárnap délutáni szórakozást, az esti bálozást. A felnőttek is hasonlóképpen cselekedtek, bár ők nem a bálozásról, hanem a következő hét gazdasági munkáiról beszélgettek. Vasárnap aztán mindenki elment a misére: a gyerekek, az édesanyák és az idős asszonyok a kicsire, a legények, a lányok és a házasemberek a nagyra. Misék után kis csoportokban beszélgettek, ki erről, ki arról, aztán szép lassan mind hazaballagtak. Ünneplő ruhájukat az úgynevezett kisünneplősre cserélték, amilyen az ünnepet megelőző nap délutánján is volt rajtuk. A vasárnapi, illetve az ünnepi ebédet minden család együtt költötte el, az Asztali áldás közös elmondása után. Ebéd után szintúgy adtak hálát Istennek a jó ebédért, majd egy kicsit „köttették a hájukat": ki az asztal mellett ülve még, mások ledeleltek a hűfvös szobában. Délután a gyerekek játszani, a fiatalok cimborálkodni mentek. A lányok az utcán sétálgattak, a legények pedig valamelyikük udvarában kártyáztak, vagy galamásztak. Délután a korcsmák báltermében volt lányok bálja, este pedig nagybál. Az idős férfiemberek bandákban kártyáztak. Télen az utcán, nyáron pedig valamelyikük házában, a kemence melegénél. Az asszonyok nyáridőn - szintén az utcán - valamelyik ház előtt, akácfa alá terítettek egy nagy gyékényszónyeget, rátelepedtek, és ott beszélgettek napáldozatig. Annak ellenére, hogy szinte a saját házuk előtt üldögéltek, vagy - hideg időkben a házban, lévén vasárnap, vagy ünnep, természetesen ünnepi viseletet öltöttek magukra az emberek is, az asszonyok, sót, a faluszéli libalegelőn játszó gyerekek is. A legények és a lányok pedig koruknak megfelelő öltözetet vettek föl: „Az üdőhön őtöztünk". Mire besötétedett, a családok mind behúzódtak saját házukba, és vacsora után csakhamar eltették magukat másnapra, a dolgos hétköznapokra. Időseink még úgy ahogy megtartják ünnepi szokásaikat. A középkorúak élete már egészen más, mint a hajdani, korban hozzájuk foghatóké volt: számukra már a vasárnap, és az ünnepnap se több egy átlagos hétköznapnál. Éppúgy dolgoznak, mintha hétfő vagy kedd lenne, a templomba menés meg sem fordul a fejükben. A hétköznapok szakadatlan munkáját nem szentelik meg, csak hajtanak-hajtanak - fölbukásig. Mert az anyagi javakra koncentrálnak, közben nem veszik észre, hogy az idő elszáll, és még igazából az élet szebbik részét nem is ismerték meg. Azt a szebbik részt, amelynek ünnep, ünneplés a neve. Vesztébe rohan a mai ember. Gátlástalan és akaratos önmagával szemben, mert a szellemi értékek nem jelentenek számára semmit. Olyannyira nem, hogy a lelki javakról már lassan semmit sem tud. Éppen ezért talán még nem késő, hogy megálljunk egy okos gondolatra, és okító szóra: Ne rohanjunk az önkéntes önpusztulásba! Tegyünk már végre (ismét) határozott különbséget a dolgos hétköznapok, illetve a vasárnapok és ünnepnapok között. Termeljük meg javainkat a dologra teremtett napokon, és várjuk tiszta lélekkel, nyitott szívvel Isten szent áldását a vasárnapi, és az ünnepnapi szentmiséken; mint elődeink tették, s amire éppen ók tanítottak Úgy tűnik, századokon át a különböző társadalmi rendszerek változnak, diktátorok születnek és megbuknak. A társadalom tűrőképessége egyre kisebb - főleg demokráciában a diktátumokkal szemben. Van viszont egy jelenség, melyben az emberek döntő többsége elfogadja a diktatúrát, és igyekszik annak hódolni, utasításait szolgai módon követni. Ez az öltözködési divat. Ezt ugyanis örökké diktálja valaki, és előbbutóbb nemzetközivé válik. A közelmúltban egyik napon - amidőn a fővárosban 25 ezer agrártermelő tüntetett lettem figyelmes, hogy Szegeden az egyik illusztris divatáruház utcai kirakatában fiatal lányok kukoricaszárral, rajta aranyló csővel díszítették, dekorálták az eladó portékákat. De látható volt a kirakatban a reprezentatív menyasszonyi ruha mellett egy szalmabála, 45 fokos szögben beleszúrt vasvillával. Odébb parasztlétra díszítette a férfi- konfekciót. Néhány méterre más árucikkeknél hevenyészetten odatáA hattyastelepi óvoda üzenete nem az, ami a szeptember 4-i cikkben megjelent. Szándékunk szerint tájékoztatásunk célja nyilvánosságra hozni, hogy egésznapossá válásunk és a gyógytornásszal bővített foglalkoztató csoportunk megsokszorozta a sérült gyermekeket fejlesztő lehetőségeinket. Meszsze nem a gyermekek megőrzéséről van szó. A szülőkkel együtt, egymást segítve törekszünk a gyermekek egyéni fejlődését biztosítani. Nyitottak vagyunk minden módszer irányába, mely e közös célunk elérését segíti. minket. Ne ringassuk magunkat abban a tévhitben, hogy a vasárnapi munka előbbre viszi életünket. Adjuk meg méltóságát ünnepeinknek, melyeknek megtartását a saját példánkkal adjuk át gyermekeinknek, és unokáinknak, hogy majd belőlük is bölcs, dolgos, de ünnepelni tudó magyar nemzet válhasson. Ifj. Lele József masztott kocsikerék fokozta a dekorativitást. Őszintén szólva nekem fölöttébb tetszett a dekoráció, függetlenül attól, hogy kirakati divat vagy a paraszttünetéssel való szimpátia, esetleg a természet utáni vágy adta a dekoráló kislányok kezébe a leveles kukoricaszárat. Talán szimbolizálni akarták egy kicsit, hogy agrárország is vagyunk? Vagy talán valamelyik égtáj kirakatdivatdiktátorainak sugallatára gurították a kocsikereket az üvegfalak mögé? Lehet, hogy - a nehéz gazdasági körülmények között - a város és a falu: az ipar, a mezőgazdaság és a kereskedelem egymáshoz közel kerülésését, az egymásra utaltság felismerésének szükségességét jelentette a szérűről behozott szalmabála? Egy jelenség azonban biztos: a nyomasztó kő-, acél-, aszfalt- és üvegrengeteg elviselését harmonikusan enyhítette a mezi növények, eszközök felsorakoztatása. Bálint János A hangsúly a kibővült fejlesztésen és a még bennünket nem ismerő érintettek lehetőségén van és ez az, amit a cikkben szerettünk volna tudomásra hozni. Úgy gondoljuk, a lehetőségek tényszerű ismertetése az, ami segítséget nyújt a sérült gyermekek szüleinek, s nem egy valóságtól eltérő, ráadásul pontatlan adatokat tartalmazó egyéni vélemény. A csoport foglalkoztatói: Baloghné Hollós Borbála konduktor, Gyurisitsné Bujdos Katalin óvónő Kirakat és kukoricaszár A hattyastelepi óvoda üzenete Zászló fel, vagy mégis le? Néhai jó emlékezetű öreg barátom, Hegyesi János népi költő és elvetélt politikus sokat beszélt nekem a harmincas évek Magyarországáról, az akkoriban gyökeret eresztő paraszt- és kisgazdapártról, s nem utolsósorban arról, hogy mennyire fontos tisztának, embernek megmaradni, bármilyen magas funkcióban, politikai magasságokban is. Ő tiszta maradt, az ötvenes években aztán félre is söpörték. A mai politikai berkekben sem nélkülözhető tanács ez. Ahogy közelednek a jövő évi választások, egyre inkább nyüzsgő, izgalmas és talántalán céltudatosabb küzdelem alakul ki minden megszerezhető voksért, a minél nagyobb szimpátiáért. Nem véletlenül hallom gyakran a kisgazdapártiaktól, mennyire hiányzik most nekik a Kovács Béla, Sulyok Dezső, Nagy Ferenc formátumú vezér, talán nem bomlott volna szét hat ágra ez a magyar vidék, a magyar falu érdekeit híven és reálisan képviselő párt, amelyiknek már fátuma, hogy újra meg újra szétveri önmagát - nem kis külső segédlettel. Bizony az 1990-es választások szép csillogása mára megkopott, és ami látszik, hiszen józan paraszti ésszel belátható, ahol ennyien kapkodnak egy családból (bokorból, pártból) a hatalomért, ott a legtöbbnek (ha nem mindegyiknek) üres marad a marka. Sem a szántó-vető ember, sem a vállalkozó-polgárosodó atyafi (az utóbbira más pártok is ácsingóznak) már-már nem képes követni a kisgazda-vili odz ásókat, vagdalózásokat, veszekedéseket, a fel-felröppenő programokat, mindezeket megemészteni, fgy hát legyint keservesen és egy kalap alá veszi az egészet, a verekedőket, az állandóan hangosokat, a szelíd szóval, de előrevivő gondolatokat közlőkkel. A végkövetkeztetés, sajnos, nem is lehet más, minthogy ilyenek ezek, nem szántani igyekeznek, hanem a pulpitusra. Más pártokban is van szakadás, kiválás, de talán egymás lejáratása korántsem ennyire. Erre a pusztító, nagy betegségre ránehezedik még az is, hogy egyedül olyan párt, amelyik egyszerre kaméleon színekben tündököl, ugyanis bent van a koalícióban (36ok), a kormányban, ugyanakkor a legfőbb és legnagyobb ellenzéknek is kikiáltja magát (FKgP). Ha egy átgondolt, hosszú távú koncepció alapján játsszák meg ezt a menetet, akkor is kiszámíthatatlan veszteségeket okozhat, hát még így; hogy létezik a párt, parlamenti frakció nélkül, a leszakadt pártok szintén parlamenti frakció nélkül, és vannak ugye a 36-ok, párt, illetve tömeg nélkül. Az utóbbiakat is igazolja természetesen a logika; a futballmecscseket nem a kívülről bekiabálok döntik el, hanem azok, akik a küzdőtéren (pályán. Parlamentben) szaladgálnak. Közeledvén az elszámoltatás ideje, amikor is minden párttól számon kérik beígért programját, s újra megméretik a választáson, illik rendbe szedni a frizurát, s az öltönyt is. A kisgazdáknak kétségtelenül nehéz lesz elfelejtetni a korábbi években oly heves zöldbárózást, a sztálinista modellként kivetésre ítélt szövetkezeti megbélyegzéseket, az agrárértelmiség negligálását és a botcsinálta agrárminiszterek ténykedését, akiket ráadásul nem is ők választottak. Nagy árat fizetnek ezért, s bizonybizony ideje ráébredniük, hogy a soraikban nem egy volt szövetkezeti elnök, vezető menetel. Józan hangok, távlatosabb gondolatok is utat törnek nem ritkán a kisgazdák háza tájáról, legpregnánsabban az egység, az összetartozás hiánya. Nem a hebehurgya ígérgetésekből akarnak most búzakoszorút kötni a választásokra, hiszen jó tanúiság számukra, hogy a demagógiával, a nagyotmondással és a mindenkire való fröcsköléssel semmire sem mennek. Most, hogy a történelmi, nemzeti, konzervatív kisgazdapárt egyesülésével új alapokra szeretnék helyezni, s új programra alapozni az ősi hármas jelszót: Isten, haza, család, talán történik egy nem mindennapi gesztus, lehetőség, ami sok örömet okozhat valamennyiünknek. Erre a zászlóra talán felsorakozik ismét a népes választóhad, hiszen az mégsem lehet, az a történelem megcsúfolása lenne, hogy a magyar vidék, a magyar falu igenis valós érdekképviselet nélkül maradjon. Persze, tudjuk jól, hogy nincs is olyan párt, amelyiknek ne lenne markáns agrárprogramja (még ha ezt éppen egy másik párttól kölcsönözte is, vagy nem is ő maga dolgozta ki), de első perctől kilóg a lóláb, hogy egyedül a szóban forgó programot soha nem tudja megvalósítani. Ám a vidék-Magyarországon élő nyolcmillió állampolgár előtt jó lesz idejében elhúzni a mézesmadzagot. Elvégre mindent a választókért. A kisgazdáknak régi, történelmi kötődései vannak a magyar vidéken. Olyan fellegváraik, mint a Tiszántúlon találhatók, ahol bizony jó programmal, hiteles emberekkel ismét esélyesként indulhatnak a babérokért. Miért soroljuk most elő mindezeket? Ha a legnagyobb kórokozó, a széthúzás csendesedne, bizony meglehet, hogy történelmi lépésként is értékelhetnénk azt a törekvést, amelyik három kisgazdapárt egyesítésére fordít mostanság (pár napja) legtöbb energiát. Ám még el sem készült, ki sem hímezték ezt az új lobogót, igazi neve sincs még a gyereknek, a konzervatív párt már tiltakozik, leváltotta azokat a vezetőit, akik aláírták a pártegyesítési megállapodást. Mivelhogy önkényesen döntöttek. Amiről persze szó sincs (mármint döntésről), hiszen a következő hetekben mindhárom párt alaposan megvitatja tagságával ezt a szándékot, kezdeményezést, s október derekán döntenek országos gyűlésen minderről. Addig viszont ideiglenes (kibővített) intézőbizottság látja el a tennivalókat. Ez egy folyamat kezdete. Nehéz megítélni, hogy mivé válik; szélesedik, erősödik és virágba szökken, vagy elgáncsolódik, félresikerül, zsákutcába vezet. Az idő megválaszolja, hogy történelmi folyamat-e, vagy csak megint egy gyors kisgazda fellángolás. Felelős emberek szép számban fellelhetők minden megcsonkult kisgazdapártban, idő meg nincs is olyan sok. Sőt, az itt a legkevesebb. A történelem ugyanis soha nem ismétli úgy önmagát, hogy ugyanazon lehetőségeket ugyanúgy felkínálja ugyanazoknak, mint tette egykoron. Ismerős; kétszer ugyanabba a folyóba (még azonos helyen sem) nem léphetünk. Nem szólva arról, hogy ezek az úgynevezett magyar folyók kiszámíthatatlanul kanyarognak. A kérdés megválaszolásával tehát; hogy felhúzzák-e a zászlót, vagy mégis le? - vámunk kell. A széljárástól függetlenül. Sz. Lukács Imre