Délmagyarország, 1993. október (83. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-16 / 242. szám

SZOMBAT, 1993. OKT. 16. JAMBUS Baka István A jelenések könyvéből Darvasi Lászlónak És a sötétség csattog mint a zászló És csillagok pohárszilánkjai S holtak hajába túrva ujjbegyét Bevérezi hugunk a déli szél És részegítő ívben hull alá A csapra vert magasság óbora S ha majd a hordó kiürül dohot Lehelnek ránk a dongaboltú mennyek Elvágtatott a tenger csődöre Az éji kanca lüktet és vajúdik Csikója holt s a hajnal-méhlepény Fertőzetétől üszkös lesz a búza És csont a csonthoz nem tér meg soha Kiömlött vérünket beissza a Semmi fűrészpora s kilóg a lószőr Istenből mint kibelezett babából Szétszélednek a nászi lakoma Vendégei kiknek pecsétnyomó Az arcuk és mi rőt viasz az ábrát Viseljük megdermedve már örökkön És csillagok pohárszilánkjai Csikordulás a hold-vasú bakancsok Alatt ahol frigyet kötött a vér A borral s verőfényrigmus a halállal Pataki Ferenc: Apám, anyám emlékére. (Fotó: Révész Róbert) 4 Jambus oldal irodalmi pályázata A Jambus irodalmi oldal pályázatot ír ki vers és próza kategóriákban. A pályázat többek között arra szolgál, hogy a fiatal tehetségeket, illetve a háttérbe húzódó idősebb mestereket kiugrasszuk a bokorból, s ezáltal az oldal váljék széleskörű műhelyoldallá. Ismételten közöljük a feltételeket. A pályázatra maximum 2 darab, egyenként legfeljebb 4 flekkes prózával, illetve maximum 60 soros, egyenként legfeljebb 3 darab költeménnyel lehet jelentkezni, jeligés levélben. A pályázathoz lezárt borítékban csatolni kell a pályázó nevét, címét. A téma szabadon választható, de csak eddig még nem publikált, géppel írott műveket fogadunk el. Egy flekk az egy oldalon harminc gépelt sor, egy sorban pedig hatvan leütés van. A pályázatot tartalmazó borítékra, kérjük, írják rá, Jambus irodalmi pályázat. Próza kategóriában 1. díj 20 ezer forint, 2. díj 15 ezer forint, 3. díj 10 ezer forint. Vers kategóriában 1. díj 15 ezer forint, 2. díj 10 ezer forint, 3. díj 5 ezer forint. A díjazott műveket a Jambus oldalon folyamatosan közöljük, ezenkívül közlésre is elfogadunk pályamunkákat, amelyekért honorárium jár. A pályázatok beküldési határideje 1993 november 21. Eredményhirdetés 1993 december 7-én lesz. Előtte minden pályázót levélben értesítünk. Déry Tibor születésének 99. évfordulóján, október 18-án az író elhunyt özvegyének végrendelete szerint az irodalom művelésében/a magyar nyelv ápolásában, magyar művek idegen nyelvre fordításában kimagasló eredményt elért írók, nyelvtudósok és műfordítók vehetik át a 200 ezer forintos Déry-dljat. A Déry Tibor Alapítvány öttagú kuratóriumának - Réz Pál elnök, dr. Egri Péter, llia Mihály, Mészöly Miklós, dr. Gyertyánfy Péter - idei díjazottjai: Darvasi László és Baka István Déry-dijas A magyar irodalom művelésében elért kimagasló eredményeiért: Baka István költő, író; Balassa Péter kritikus, esztéta; Botka Ferenc irodalomtörténész, a Déry-életmű gondozója; Darvasi László író, költő; Kiss Anna költő; Lászlóffy Aladár költő, író; Marno János költő, író; Spiró György író, költő. A magyar nyelv oktatásában elért eredményeiért: Németh G. Béla akadémikus, irodalomtörténész. A szép magyar nyelv ápolásában elért eredményeiért: Benkő Loránd akadémikus, egyetemi tanár. Magyar művek idegen nyelvre átültetésében elért eredményeiért: Camilla Mondral lengyel műfordító. Tizenegy díjazott, közülük ketten szegediek, kollégáink, munkatársaink: Baka István és Darvasi László, írásaikkal olvasóink sokszor találkozhatnak a Délmagyarország hasábjain. A rangos irodalmi díj odaítélése alkalmából most irodalmi mellékletünkben is fogadják szeretettel az alábbi igazán „darvasis" prózát és igazán „bakás" verset. Darvasi László Történetek a vízihullákról, Vértessy kapitányról és az oláh diótörő lányáról Mindig legyeni Nem nevezem meg. Van kulcsa, szirma, pihéje, ezüstje, hangja, akarata, sokmindene van. Az a jó, ha veres a kulcsa, mint a frissen horgozott pontyok kopoltyúja. És jó az is, ha illatos. Legyen fahéj illatú, vagy menta, vagy mint a nyers húsnak, legyen olyan az illata. Nagy legyen, vagy kicsi. Mézeljen. Szempillámat, orrcimpámat, arcbőrömet vérezze. Istenkém,' mint a föld, amibe majd belefekszek, vagy mint az ájer, amibe majd belehamuzok, nekem olyképpen mindig legyen. A vizihullák Vannak friss vizihullák, és előfordulnak egészen régiek. A régi vizihullákat gázok emelik. Forognak a vízben, akár a nyugtalan testek, békétlenek. Különös fajtája a régi vizihulláknak a mocsárban elvesző ember, de Vértessy kapitány uram történetében mégsem a láp a fontos, hanem a vágyakozás vitézi mértana, melyben körző a kard, s kezdőpont az erény. A friss vizihulla nehéz, ilyeténképpen a meder aljára kíváncsi. Simuljon lent homok, kavarogjon hínár zöldje, a friss vizihulla aláereszkedik. Másképpen teszi, ha férfi, és megint másképpen, ha nő. Mert ott lent, a meder alján, combjait fölhúzza, s akárha szülne, a hátára fekszik a nő, míg a hím arccal lefelé tekint. Jó oka van e pozicionális különbségnek. Hiszen a szervek, melyekkel nemz az ember, másfelé mutatnak. És minden mutatásnak súlya, húzása, útja van. Kiderül ebből, hogy a nő ugyan befelé mélyül, és e mélyülés végtelen, vagy ha mégis véges, akkor e mélyülés végén az egyetlen szó ragyog, ám ama drága nyílás, melyen által e szó is bejuthatott, minden mélységéken és vizeken keresztül a napvilág forrása felé tekint. Még holtában is. A másvilágról is. Vértessy kapitány és a pipacsok Vértessy kapitány uram a denyingi vályogvárból egy felhős, Holdat sem ismerő éjjelen mint a tűzfolyam, úgy vágta ki magát. Talán a pipacsillat miatt, amely áthullámzott az anatóliaiak alvó táborán, fel a toronyba, hol a kapitány rugdalta a szalmazsákokat álmodás helyett. Vértessy kapitány vigiliájában több volt a konok vágy, mint a szelíd remény. Pipacsokra gondolt a derék magyar, melyek gyönge húsokból fakadnak, és odaadóan lélegeznek, ha gondolunk rájuk. Beszélték, Isten is Denyingre járt, ha szerelmes akart lenni. Másfelől már akkor is nagy híre volt a lidérces denyingi mocsaraknak, melyek egészen a vallai dombokig párálltak. Ötven magyar vitéz után ordítottak az anatóliaiak, ám Vértessy kapitányékat mintha a föld nyelte volna. Csönd volt aztán, bagoly se sikoltott, csak a láp böffentett egyet-kettőt. Mégsem örökre ment el Vértessy kapitány, és ötven jó vitéze. A nagy reformok idején, amikor a legtöbb vizeket bolygattak e honban, talán épp a terelgetések és szabályozások okán, életre ébredt egynémely szerencsés. Korom Csák Imre a félszemű denyingi pákász a tanú arra, ha elég esendő, nyitott, valamint erős akaratú az ember, csoda részese lehet. Pünkösd havának első napján ő látta Vértessy kapitányékat kiemelkedni a lápból. Prüszkölő kancáján feszített a kapitány, odalebegett Korom Csák Imre ladikjához és virágokról tudakolózott. Nyílik-e még szagos húspipacs a jó magyar réteken? Ennyit kérdett. Kacsintott aztán, a bajszát megpedrette, melyen ott libegett egy kósza zsombékvirág, és már emelkedett is. Utána meg szóp fiatal vitézei, mind az ötvenr. Méltósággal emelkedtek, mint a meleg léggel telefúvott légzsákok. Csak a rózsásarcú hadgyakornok akadt meg egy zsombékból kinőtt nyír ágain. Nézte Korom Csák Imrét, elsápadt, jaj, micsoda baj lesz most itten. De Korom Csák Imre, a félszemű denyingi pákász megsajnálta, a nyírhez lapátolt, a fát jól megrázta, s a hadgyakornokot a csapata után küldte. Képzelődni se könnyű Amikor Erdélyben tombolt a dögvész, 1770-ben, elvetemült ember voltam. Mert van haszontalan, semmirekellő bánat. Lehettem volna vitéz, egyházfi, kereskedhettem volna, eszem is volt, meg két erős karom, izmos combjaim, mégis az a lehetetlen elgondolás gyötört, miért nem tudok egyszerre kettő nőszemélyben benne lenni. Az igazi boldogság ez, gonc^oltam. És arra tettem fel az életem, hogy ezt egyszer megcsinálom. Vagy legalább elképzelem, hogy megcsinálom. Tudtam én, hogy képtelenség kívánság ez, őrültség, hogy a természet kigúnyolása, mégis elhatároztam. Mindhiába. Ágyékom hajlásában, fültövemen mirigyek nőttek, testemen szederjes hólyagok fakadtak, és mire Kakasdnál kimúlt a vész, a halálvirágról én is leleheltem az utolsó szirmot. Úgy végeztem, hogy koporsót se kaptam. Meszes gödörbe dobtak, arccal lefelé estem, esztendő múltán nevemre se emlékezett senki. Legyen a tanulság annyi, képzelődni se könnyű. Történeteim legfurcsább asszonya Nagyságos Apafi fejedelem udvarában szolgáltam, amikor életem legkülönösebb asszonyával hozott össze a kegyelem. Kegyelemnek mondom, mégha fintorog is a jóízlés. Tisztem és nevem legyen érdektelen. Jó uram, akkor már többet nézett az ég felé, mint Bécsnek vagy Sztambulnak irányába. Italozott, de könny lett abból a borból. Arca, mint a szederjek kertje, bíbor, pöffeteg láp. Nőjét siratta. Országát siratta. Én meg belázasodtam a szerelemtől. Mindene megvolt Katalinnak, szép is volt, kedves is volt, a lábam is megmosta néha, hitünk is egyezett, csak egy dolgot rontott el rajta az Isten. Habár azt igen elrontotta. Ilyet én se azelőtt, se azután nem láttam. Azt a két nyílást cserélte meg, ott, alul. Előbb sötétlett, mindjárt a fejér hashús alatt a gyűrűs izmú kijárat, és csak másodjára mézelt a kagylóformájú, a bepihézett tomporok közepén. Katalin gyermekeket is adott nekem, de ha együtt háltam vele, tehettem bárhogyan, mindig parázna bűnösnek éreztem magam. Isten bocsássa meg nekem, hogy ezt a bűnömet meg nem gyóntam. Uramnak elmondtam volna, de György havának idusán nagyot sóhajtott, s végleg elhagyott bennünket. Spargator de nuci Látunk egy mutatványos sátort 1611-ben, Budán, a nagyvásáron. Különös, oláh sátor az, Irina virágmintás, dióleveles sátra. Sáskák is legelnek rajt. Diótörőnek nevezik a fekete lányt. Irina a mutatványt aranyért árulja, arcod mellett elnéz, előre kéri a fizettséget. Legyél bár magyar, német, zsidó, török, olasz vagy cigány, mert kíváncsi vagy, előre fizetsz. Irina mutatja a diót. Ép. Héja kemény, akár az ördög patája. Kezedbe adja. Ha tudnád, most összetörhetnéd. De csak a fogad csikorog. Verejtékedet töröld. Most már Irina következik. Szoknyáját felhajtja, óvatost terpeszt, térdét lágyan meghajlítja s úgy helyezi fel a diót, hogy a húsos árokból még épp kibarnul a héj alsó fele. Csalásról szó nem lehet. Nem a sikamlós csatornahús dolgozik, azok a szirmok rettenetesek. És silentium van a sátorban, akár az anyaméhben. Irina elmosolyodik, sóhajt, majd úgy roppantja össze a diót, hogy héja szilánkként száll szerte, de a bele épen hullhatna akármelyik férfi szájába. így van ez egy napig, kettőig, s csak a harmadik vecsernye táján kérdi Irina, szeretni éjjel, melyik férfi merné. Ingyen is. Szeszélyből. Bátorságból. Virtusból... Szánalomból. Német, zsidó, török, magyar, olasz, cigány férfi, mind a föld porát lesi. Másnap hajnalban kiált a térvigyázó. Egy diófán leng az asszonytest. A fa ágai, egy kapualj, valami hosszú, elnyúlt árnyék s a lengő test maga, mintha egy szót adna ki. Kiállt a térvigyázó újra. Motyog aztán, betűzné az árnyakat. Legyint, a fal tövébe ül. Ha tudna oláhul, megértené, hogy amit elolvasott, éppen csak annyit jelent, diótörő. Gondolod, lefordítod neki. De akkor meglátsz valami sárgát a porban, s hajolsz érte. Hamarabb érint dióbelet a könnyed, mint a kezed.