Délmagyarország, 1993. szeptember (83. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-25 / 224. szám

8 JAMBUS SZOMBAT, 1993. SZEPT. 25. Szincsok György Könyvomlás után Különös baleset érte llia Mihály tanár úr magánkönyvtárát. A közismert szegedi irodalmár könyvespolcainak egy része kiszakadt a falból, elengedve ezzel az irdatlan mennyiségű könyvet, melyet évtizedekig tartott. A hatalmas robajra, mely a könyvtárszobából hallatszott ekkor, a tanár úr benyitott a helyiségbe, ahol szomorú látvány tárult elé. Gyűjteményének nagy része a földön hevert megalázva, a polctartó állványok - melyek kiszakadtak a falból - magányosan meredeztek. A hír hallatára llia tanár úrhoz siettem. Úgy hallottam, olyan könyvek is előkerültek, melyekről már teljesen megfeledkezett tulajdonosuk. Szomorúan lépdeltünk a félig már összerendezgetett könyvkupacok között, és ritkaságokra vadásztunk. Miska bácsi arról beszélt, jelképesnek tartja ezt a „balesetet", hiszen a teljes határokon túli magyar anyag került „padlóra". Az elmúlt évek külhoni magyar irodalmának hihetetlenül gazdag gyűjteménye feküdt előttünk, tele ritkaságokkal, egykori szamizdatokkal. A tanár úr szerint mintegy ötezer tételből áll gyűjteményének ez a része. Szilágyi Domokos egyik kötetében megtaláltuk a költő fiának temetési hirdetményét. Bukarestben halt meg, ahol vendégségben volt a tragikus földrengés ideje alatt. Egy másik Szilágyi Domokos kötetből egy olyan vers kézirata került elő, melyet a szerző llia Mihálynak ajánlott. Egy ugrás a nyugati emigráció könyveihez. Faludy György Amerikában megjelent Villon-kötete került a kezébe, melyet baráti szavakkal ajánlott a szegedi irodalmárnak az emigráns költő. Nagy ritkaság az az antológia, mely szintén a tengerentúl jelent meg, és modern lengyel költők verseit tartalmazza Gömöri György fordításában. Itt olvasható Czeslaw Milosz Óda októberhez című verse, mely a bukott magyar forradalomra emlékezik. Egy elhagyatott sarokban sumér-magyar rokonságot bizonygató könyvekre bukkantunk. A gyűjteményre jellemző, hogy jó pár olyan könyv is megtalálható bennük, melyek pusztán a dokumentáció kedvéért kerültek fel a polcra. Kérdésemre, hogy hogyan jutottak el az annak idején indexre tett könyvek a Csorba utcai házba, igen egyszerű választ kaptam. Jugoszláviában ugyanis egy címen összegyűjtötték a neki szánt könyveket, majd valaki áthozta azokat Szegedre. így jutott hozzá Ferdinandy György egy '83-ban Franciaországban megjelentetett könyvéhez is. A Fekete szél cfmú, Csehszlovákiában napvilágot látott antológia kapcsán '68 is szóba került. E kötetben a szlovákiai magyar prózaírók annyi egyértelmű célzást tettek az erőszakos beavatkozásra, hogy röviddel az agresszió után, amikor az írások megjelentek, nagy botrányt okoztak. Vissza az erdélyi magyar anyaghoz. Gy. Szabó Béla metszeteinek gyűjteménye került a keze ügyébe, majd rögtön utána Kós Károlynak az Attila királyról való ének saját metszetekkel illusztrált könyve. Palocsay Zsigmond és Szilágyi Domokos Fagyöngy című közös kötete egy sajátos erdélyi hagyomány része; a párversek azóta is nagy népszerűségnek örvendenek a romániai magyar költők gyakorlatában. Nem csupán könyvek, kiállítási katalógusok, színházi prospektusok is vannak a gyűjteményben, minden, ami valamilyen módon kapcsolódik az irodalomhoz New Yorktól Kolozsvárig, Kassától Újvidékig. Miska bácsi rámutatott egy olyan könyvkupacra is, melynek alján folyóiratok bújtak meg, köztük az Új Symposion '64ben kiadott első száma. Végül egy igazi csemegét vett elő a tanár úr. Az 1907es Délmagyarországi címszótár Temes-Torontál Krassó-Szörény vármegyékre vonatkozó kötetét. Az egykori „szaknévsor" a Monarchia békés napjaira emlékeztet. A német és magyar nyelvű gyűjteményben szerb, magyar, román, német, zsidó kereskedők és iparosok nevei olvashatók. Együtt éltek, csak a szakmájukban versengtek egymással, mindaddig, amíg a háború ellenségekké nem tette őket. Most sem mertem megkérdezni, pontosan mit értett llia tanár úr azon, hogy jelképesnek tartja e könyvgyűjtemény leomlását. Szegi Amondó festménye - Tournier úr, önről köztudott, hogy öröksége a német kultúra szeretete. Mindkét szülője germanisztikával foglalkozott, ön is Németországban tanult filozófiát. Vajon a mítosz iránti érzékenysége a francia-latin, vagy a német- germán kultúrában gyökerezik inkább? - A mitológia számomra eszköz ahhoz, hogy átjárót teremtsek a filozófiai kultúra,és az elbeszélt történet között. így tehát nem lehet azt mondani, hogy egyik kultúra mítosza közelebb állna hozzám, mint a másik, legalábbis nem, ha az a nemzetet illeti. A Péntek mítoszának például angol eredete van, A Rémkirályénak pedig goethei. De el kell mondanom, hogy bármennyire kedvelője vagyok a mítoszvilágnak s a germanisztikának, Wagner zenéje teljesen idegen tőlem. A német zene számomra Johann Sebastian Bach-ot jelenti. - Azt mondta, A Rémkirály mítosza goethei. Miért nem németet mondott? - Mert a legendát Goethe teremtette, annyira, hogy a név is az ő olvasati hibájából keletkezett. Herder még Elfenkönigről ír, ezt érti Goethe Erlenkönignek, vagyis Erlkönignek, a Rémkirálynak, ahogy a balladájában használja. így válik érdekessé a dolog. Föld és víz találkozik e szóban. A franciában a l'aulnes, vagy l'aunes gonosz szellemet, de az aune már égerfát jelent. Az égerfa, mint a halál fája. Ugye, tudja, hogy az égerfából készttik a legjobb faszenet. A poisson de l'aune pedig, a ponty, a folyómély, az iszap, a csend állata. Miközben a fűz a tiszta és éneklő folyó fája, s az ő hala a pisztráng. Schubertnél járunk, de nem arra indultunk. Az éger Perszephoné kertjében is a halál tája. Míg a fűz, minden szomorúsága ellenére az életé. Ünneplőbe öltözött, kecses szomorúság. - Ennyire fontosak önnek a szimbólumok? - A regény szempontjából inkább a mítosz egészének szimbolikája fontos. De hadd valljam be: anélkül, hogy hinnék a horoszkópban, a születésem jegyére, vagyis annak ábrázolására, mégis büszke vagyok. A nyilas: kentaur. Elölről ember, aki nyilat lő ki. De nem céltáblára, állatra, vagy ellenségre céloz - hanem a Napba. Hátulról pedig lóteste van, az egész egy nagy lófar, egy ülep, az ürítésnek egy eltúlzott szimbóluma, hozzávéve, hogy egyik állatnak sincs olyan szép ürüléke, mint a lónak. L'ange anal - így nevezem A Rémkirályban. Nos, e rendkívüli együttes: a Napba célzó, az idealista ember, és a földre ürítő erőteljes far kettősségnek a szimbolikájában magamra ismerek. - Én úgy érzem, annyira meggyarapodtak köröttünk az adatok, részletek és körülmények, hogy a mltoszbeli történet már nem bírja el e sokfelé irányulást. Ön hogyan érez a részletek iránt? - Aprólékos író vagyok, s akárcsak Zola, én is igyekszem egy-egy témámhoz a lehető legpontosabban felkészülni. El egészen az odaillő technikai szakszavak és zsargonszavak összegyűjtéséig. De, ha már Perszephoné, Hádész felesége szóba került, elmondok egy különös példát erre. Az alvilág, Hádész birodalma számomra a metró. A halál helye. Franciaországban évente mintegy háromszáz öngyilkosság történik ott. Elképesztő. Majdnemhogy naponta egy. Nos, a párizsi metróban van egy információs központ, tizenhárom képernyővel - valamennyi egyegy vonalnak felel meg amely kapcsolatot teremt minden egyes szerelvény vezetője között. Ötven szerelvény közlekedik egyszerre. Amit a vezérlőben mondanak, azt minden mertóvezető hallja. A mélyben mindenki összeA Napra célzó kentaur Michel Tournier íróval beszélget Panek Sándor Michel Tournier 1924-ben született Párizsban. Németországban tanult filozófiát; filozófusnak készült, de 1949-ben tanári szakvizsgáján megbuktatták. Jelenleg a Goncourt Akadémia elnöke, a kritika által egyik legtöbbet említett francia fró. 1979-ben irodalmi Nobel-díjra javasolták. Későn, 43 éves korában adta ki első regényét, a Robinson-mftoszt filozófiai alapokon feldolgozó Vendredi ou les Limbes du Pacifique-ot (magyarul megjelent: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke). A regény igen nagy sikert aratott, megkapta a Francia Akadémia regény-nagydfját. Három évvel később a Goethe rémkirály-mftoszára épülő, a második világháború alatt játszódó Le Roi des Aulnes (magyarul megjelent: A Rémkirály) cfmű regényét Goncourt-dfjjal jutalmazták. További regényeit is mítosz-feldolgozásokra építette; célja a „filozófia regényes transzmutációja". Ennek lényegét 1977-ben Le Vent Paraclet (A Szentlélek fuvallata) cfmü esszégyüjteményében maga is kifejti, önreflexiók formájában, saját regényfelfogása kapcsán. A mítosz írja -, ez az alapvető történet, először is többszintes építmény, amelynek minden emelete magasabb absztrakciós szintet mutat fel. „Gyermekmese (...), de egy szinttel feljebb már a megismerés elméletét, a következő emeleten pedig moralitást is jelenti; aztán metafizikát, majd ontológiát, s mindezt anélkül, hogy megszűnne ugyanazon történetnek lenni." Ami regényformáról alkotott elképzelését illeti, Tournier erről így ír: „Az én szándékom nem a forma megújítása, hanem éppen ellenkezőleg, a lehető leghagyományosabb, megóvottabb és megnyugtatóbb formát szeretném olyan anyaggal megtölteni, amelyre a fenti jellemzők egyike sem érvényes." MMHMMMI köttetésben van. Es ezt az egész rendszert persefon-nak hívják. Ez a részlet, ugye elképesztő találat? - Ön Claude Lévi-Strauss etnográfiai és antropológiai előadásait hallgatta a párizsi Embertani Múzeumban. Mit köszönhet ennek a Péntek Robinson-története, és az a civilizációelmélet, amelyet benne felvet? - A legelső dolog, amit megtanultam, amikor etnográfiával kezdtem foglalkozni, az volt, hogy a civilizáció - nem létezik. Történetileg van mindjárt három szavunk amit akár el is dobhatunk: a barbár, amelyet azokra az idegenekre használtak, akik nem beszélték a görög nyelvet; a pogány, amelyet a nem keresztény idegenekre értenek, s a vadember (sauvage), ahogy a civilizáción kívüi esőkre mondják. A többiek tagadására, sőt, alkalmasint irtására használt három szó ez. Gyermekként megtanultam, hogy civilizált vagyok, egy olyan népnek a fia, amely civilizációt visz a szerencsétlen vadakhoz Afrikába, Indokínába és még jópár helyre. Amikor viszont LéviStrausshoz kerültem, megtanultam: nem vadakra és műveltekre kell osztani az emberiséget, hanem különböző kultúrák művelőire. Ez lett aztán a Péntek civilizációelméleti alapja. - Bizonyos civilizációs különbségeket, ami a tudományt illeti, mégiscsak lehet feltételezni. Ezt sem fogadja el? - Érdekes különbség van itt a tudományos racionalista és a filozófiai idealista szemlélet között. Gondoljunk arra a polinéziai törzsre, amelyet Malinowski, lengyel származású angol etnográfus ír le. Ez a törzs úgy tudja: a nőket az eső termékenyíti meg. Ha nem akarnak gyermeket, nem mennek ki az esőre. Minden nőnek van szeretője, de vele csupán az öröm kedvéért szeretkezik. A szeretőnek nincs semmi felelőssége a család életében. A családfő ezzel szemben a nő valamelyik testvére, aki anyagilag és erkölcsileg vezeti a családot. Soha eszükbe sem jutott, hogy összefüggést teremtsenek a szeretők és a gyerekek között. Viszont nem tagadhatjuk, hogy jól működő családi rendszerük volt. Nos, a filozófia idealizmusát szeretném ezzel érzékeltetni. És azt, hogy abszurd dolog feljődésről beszélni. Bizonyos formulák vannak, amelyek egymást követik, mint a kaleidoszkóp képei. Minden esetben egy teljes es összefüggő rendszert látunk. Ha e polinézoknak azt mondanánk, hogy a gyermek nem az esőtől, hanem a szexuális kapcsolatból ered tréfának vennék, ök nem táplálták át a tudomány nyugati racionalizmusának azt az elemét a maguk életébe, amely kimondja, hogy a gyermek eredetének esetében egyetlen igazság van: a racionálisan bizonyítható. A filozófia szempontjából azonban a dolog másként néz ki. Ha ön azt mondaná, hogy nem igaz a polinézek feltevése, akkor semmi mást nem tenne, mint kinyilvánítaná szolidaritását Fotó: Schmidt Andrea azzal a rendszerrel, amelyhez ön is tartozik. Ez pedig teljesen fölösleges lenne, hiszen a tényét már előre tudjuk. - Ön fontosnak tartja a mü értelmezési szabadságát, ugyanakkor kiadta Le Vent Paraclet című esszégyűjteményét, amelyben önreflexióin és önelemzésein keresztül igen sok támpontot ad regényei értelmezéséhez. Nincs itt ellentét? - E könyvben én magam is egy vagyok az olvasók közül. Nyilván nem volt szándékomban „hivatalos" olvasatot adni. Nem is tudnék. Hadd meséljem el Amandine ou les deux jardins című novellám történetét, ami jó példa lesz erre. A történet hőse, Amandine, tizenegy éves kislány, aki a papa gyönyörűen gondozott kertjében és a mama gyönyörűen rendben tartott házában éli életét. A kertben sétányok, szabályosra nyírt bokrok vannak, a szobák pedig tiszták és rendezettek. A kertet fal veszi körül. Amandine a szépség és egyértelműség világában él itt. Egy napon azonban, hogy lássa, hová tűnik el macskája a fal mögött, létrát állít mellé, fölmászik, és átjut a túloldalra. És ott egészen más világot talál. Burjánzó, ismeretlen növényeket, el-elvesző ösvényeket, elgazosult, gondozatlan kertet. Aztán, ahogy beljebb halad, egy tisztáshoz ér. A tisztáson oszlopos szárnyék áll, alatta tegzes Cupido szobor, fél karja letörött, a másikkal ujját szájához emelve csöndre int. Messziről úgy tűnik, mosolyog is. De ahogy Amandine közelebbről megnézi, a szemében mintha szomorúság ülne. És a kislány nem érti, e két dolog hogyan mosódhat össze. Ez szorongásba ejti. Aztán számára ismeretlen virágot talál az ösvényen, de az illata nem hasonlít a falon túli virágokéhoz. Egyszerre fojtott, fullasztó és kellemes. Amandine sírva tér haza, s otthon, a tükörbe nézve felfedezi arcán a Cupido-arc szomorúságát. Eddig a történet. Számomra ez a fal, amit a kislány megjárt, a metafizika fala. És számomra ez a történet példa arra, hogy áttűnő, mélyen filozófiai fogalmat miként lehet egy ötéves gyermek számára is átérezhetően elbeszélésbe foglalni. Akkor most elmondom, hogy egy kelet-berlini lap kritikusa, még a megosztottság idején, miként értelmezte a történetet. A fal neki - a berlini fal volt. Az egyértelmű, gondozott világ a város keleti oldala, a romos kert meg a nyugati. A kislány átkel és többé már nem leli örömét. Nos, hogy visszatérjünk az értelmezési szabadsághoz, én e berlini fal-változattal sem szegültem szembe. Igaz, ugyanakkor jót szórakoztam rajta.