Délmagyarország, 1993. szeptember (83. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-11 / 212. szám

8 JAMBUS SZOMBAT, 1993. SZEPT. 11 - Milyen a kapcsolatod egykori szerkesztőtársaiddal, akik nagy része elhagyta a Vajdaságot? - Saját generációm rengeteg színészt és rendezőt adott előbb az otthoni, később - a háború miatt - a magyarországi színházaknak. Az egyik legismertebb közülük, Urbán András ma is otthon rendez. Az elmondottakból kitűnik, hogy a fiatalabbak inkább a színház felé fordultak, generációmból tulajdonképpen csak én maradtam az irodalomnál. Az idősebbek nagy része most Veszprémben él, ahol elindították az Ex Symposion című lapot. Velük a kapcsolat mindig jó volt, az egyetlen probléma az, hogy a távolság miatt nem vagyunk napi kapcsolatban, és nem tudjuk egymást segíteni kéziratokkal sem. - Csak földrajzi oka van ennek? - Aki élt és mozgott a vajdasági irodalomban, szinte egytől egyig elment. Akik maradtak vagy dacból tették, vagy nem volt perspektívájuk külföldön. Egyszerre eltűnt az irodalmi folyóiratokat megtöltő értelmiség, így át kellett gondolni a Szimpó jövőjét is. Mivel a külföldön élők saját problémáikkal vannak elfoglalva, érthető, ha magyarországi folyóiratoknak „adják el" írásaikat. Ráadásul a nehéz gazdasági helyzet miatt fizetni sem tudunk az írásokért, ezért csak azok maradtak meg szerzőink közül, akik tisztában voltak azzal, hogy nem túl gazdaságos az Új Symposionban publikálni. Az Ex szerzői nemrégiben küldtek Szincsok György Nem tudnak mit kezdeni veiünk Beszélgetés Papp p Tiborral, az Új Symposion főszerkesztőjével katársi gárdával akart dolgozni, amihez rengeteg pénz kellett volna. Az ő koncepciója szerint a lap több mint egyharmadát magyarországi, és más külföldi szerzők töltötték volna meg írásaikkal. Az ő kapcsolatrendszerét nem tudtuk átvenni, ezért új szerzőket kellett szereznünk. - Az Új Symposion az idén két számot jelentetett meg, azok is a tavalyi lemaradás pótlásai. Mi okozza a csúszást? - Kiadónk, a Fórum tönkrement, az általános papírhiány is komoly gondot jelentett, ráadásul az alapítványok is igen mostohán bántak velünk. - Úgy tudom, a Fórum Kiadótól meg is vált a lap. - A régi szimpós generációk nagy vágya volt, hogy függetlenítsék a folyóiratot a kiadótól. Anyagi és jogi nehézségek miatt nem tudták ezt megvalósítani, most viszont mód nyílott egyesület alapítására, és éltünk ezzel a lehetőséggel. A Symposion Egyesület egy éve létezik, de a folyóiratot nem képes kiadni, mert anyagi forrásai nincsenek. Többnyire magyarországi alapítványokhoz folyamodtunk támogatásért, de azt tapasztaltuk, nem tudnak mit kezdeni velünk. Személyes kapcsolataink nem voltak a magyar bürokráciával, ezért nem is számíthattunk semmi jóra. Az Szabadkán született 1970-ben. Az Új Symposion című vajdasági irodalmi folyóirat szerkesztője 1988 óta, 1992 januárjától megbízott, egy év múlva kinevezett főszerkesztője a lapnak. Közben egy verseskötete jelent meg, és elvégezte az újvidéki egyetemen a magyar szakot. Jelenleg Szegeden él, ugyanis posztgraduális képzésen vesz részt az egyetem bölcsészkarán. Szegedi beszélgetésünk fő témája a nagy múltú lap egyre kilátástalanabb helyzete volt. ugyan kéziratokat, de most pénzünk nincs azokat megjelentetni. - Azok a fiatalok, akik maradtak, és veled együtt vállalták a Szimpó szerkesztését, hogyan tudtak megbirkózni a lap szellemi örökségével? - Nagyon nehezen, azt is mondhatnám, bénítólag hatott rájuk ez az örökség. Magukról tudták, hogyan viszonyultak a régi szerkesztők szerzőikhez. A Szimpónál mindenki olyan kézirattal jelentkezett, mely kicsit újszerű, kicsit más volt, mint az egyéb folyóiratokhoz leadott írások. Tisztában volt a gárda azzal, hogy nem ért még meg arra, hogy ilyen szellemiségű lapot szerkesszen, főleg akkor, amikor a régi szimpósok elhagyták az országot. Szó szerint az egyik napról a másikra szakadt ránk ez a teher. Amikor elvállaltam a főszerkesztőséget, tudtam, az egyetemen kik azok, akikre számíthatok az új szerkesztőség megszervezésekor. Ma is ezekkel az emberekkel dolgozom együtt. - Nem gondoltatok tematikai vagy periodikái változtatásokra ? - Eleinte tartani akartuk a lap folyamatosságát minden értelemben. Nem tett volna jót egy hirtelen váltás, hiszen a Beszédes Istvánt követő Bozsik Péter egyetlen számot tudott kiadni, mielőtt emigrált, így igyekeztünk legalább formájában továbbvinni azt, amit elkezdett. A tematikát kénytelenek voltunk megváltoztatni, hiszen ő akkora munáltalános gyakorlat az volt, hogy elutasítás helyett inkább „átpasszoltak" bennünket más hivatalba, ahol ugyanezt tették. Végül elhaltak ezek a próbálkozások úgy, hogy nem kaptunk egy fillért sem. - Otthon akadt támogatótok? - Igen, a Soros Alapítvány belgrádi irodája ad némi pénzt, de mire eljut hozzánk ez az összeg, az infláció következtében töredékévé válik az eredeti értéknek. Az iroda támogatásával mégis megoldódik a nyomdai költségek fedezete, de honoráriumra továbbra sincs pénz. A magyar kormány ugyan beharangozta a határokon túli magyar sajtó megsegítését, már lassan egy éve, ez idáig mégsem osztották ki az erre szánt pénzalapot. Úgy sejtem, hogy eljuttattak a Vajdaságba is egy bizonyos összeget, és az ottani magyar politikai szervekre bízták az elosztást. - Milyen tematikát tervezel a lap további számaiban? - Nem igazán tervezek, mert nincs mire építenem. A megjelenés előtt álló antiEurópa számot másfél éve tervezem, most végre talán ki is tudjuk adni. Az antiEurópa kifejezést Ljubomir Milcic szerb avantgárd költő alkotta meg a 20-as években, s elképzelésének magyar nyelvű feldolgozására mi vállalkoztunk először. Olyan dolgokra hívta fel a figyelmet az első világháború után, amelyek napjainkban jsmét visszaköszönnek. Át kell élnünk újra a háború utáni helyzetet, a gazdasági romlást, a nemzeti kérdést, a Balkán viszonyát Európával. Ugyanezekből az alapokból kiindulva szélsőségesen ellenkező véleményeket mondanak el különböző csoportok. Ezen az elképzelésen alapszik sok, jelenleg megjelenő újság Jugoszláviában. A talaját vesztett balkáni értelmiség fontos orgánuma például az újvidéki Index, valamint a Barbarogéniusz című lap. Ezzel a kérdéssel foglalkozik Radoman Konstantinovic esszéiben, melyek közül egy olvasható lesz a következő számunkban. Választ szeretnénk adni arra is, milyen dolog ma balkáni magyarnak lenni. Tudomást kell vennünk arról, hogy sok mindent átvettünk a balkáni kultúrából, és nem minden rossz, ami a gondolkodásunk részévé vált. Ezt bizonyítja az, hogy a Magyarországra áttelepült vajdaságiak egészen új színt vittek a művészeti életbe. - Most időd nagy részét te is Szegeden töltöd. Milyennek érzed a menekültek fogadtatását? - Úgy érzem, még mindig élnek tévhitek a vajdasági menekülteket illetően. Mi egyenrangúnak éreztük magunkat Magyarországgal, hiszen olyan nyitott közegből jöttünk, ami feljogosított bennünket erre. Nem a szegény rokon jött délről, akik pénzért folyamodnak az anyaállamhoz kultúrájuk megőrzésének érdekében. Leginkább a dzsentrikhez hasonlíthatnám magunkat, akik hozzászoktak a jóléthez, de hónapok alatt elszegényedtek. Épp ezért nem tudjuk még felfogni azt, hogy mit nyertünk és mit vesztettünk az utóbbi években. Panek Sándor Új robinsonád A megváltás, mítosza nél/A kül is meg-megismétlődik. A legenda, amely hol az emlékek hézagos sorát tölti ki valószerűtlen színeivel, hol a felmagasztosulás részletekkel le nem írható menetét segít kibontani egy meseszövésű környezettel, hol meg csak az idő nagy tintásüvegét borítja fel ott, éppen ott, ahol a prózai idő az ész számára fel nem foghatóan töredékes lesz, megakad, felgyorsul, elsiklik, s a cselekménynek egyszerre oly veszélyes talajává válik, mint a békés sétában elmerült szemlélőnek a jég - a megváltásnak ez a legendája Podmaniczky Szilárd számára egy hányódó ember párnapi sorsáról szól. Podmaniczky éjjeliőre nem vacakol, nem egyensúlyozik, ahol nem lehet másként, ott elvágódik: erről szól a mű. A próza egyszer sem akad el emiatt, hiszen folyamatosságát nem ez, hanem egy rendkívüli magabiztossággal végigvitt, nyelvi reflexiókkal teli, egységes stílus adja. A mozzanatok, cselekedetek medrénél jóval szélesebb területet látunk be, hiszen azok nem egy történet fejlesztésének vannak alárendelve. Mozzanatok, jelzések, lehetséges változatok nyílnak meg mondatról mondatra, s amikor az olvasó mármár attól tartana, hogy a szöveg szálai egyszer csak szertefutnak, ellenőrizhetetlenül ágazó allúziók bozótjává válnak, akkor rájön, hogy a kisregény világának burka van. Egy láthatatlan sátor vonta maga alá a való világnak egy olyan darabját, amit egy megfigyelő, elbeszélő személy lakik be. A magány rettenetes sátra. Alatta az olvasónak két ellenkező érzése támad. Először az, hogy a magány nagyon gazdag. Hogy egyetlen ember is, mint egy gyártelepi Robinson Crusoe, képes belakni a világot. De ebből, éppen ebből, mindjárt egy szorongató érzés is kel. A hosszú egyedüllét utáni nyugtalanság: kopogtatnak. Valaki jön. Aki jön nem visel nevet, nem mutat kiismerhető szándékot. Aki jön, nem teljesít be álmot, nem hoz reménységet, még csak újdonságot sem. Aki jön, csak akar valamit. Rendőrök jönnek, aztán két sapkás ember, akik nem szeretnék, ha tettlegességig fajulna az áram-díjbeszedés, majd mind közül a legnyomasztóbb: a barna műbőr kabátos asszony, a szerető, a múlt. Ez a Robinson-lét a*, ami a próza nyelvi építését is meghatározza. Ez talán a kisregény legerősebb vonása. A történésekhez analóg nyelvi világ társul. A szóhasználat önmagában is ábrázol. A társasági nyelvre jellemző buta konvenciókat egy már-már magára záruló személyiség logikája forgatja ki. A próza ábrázoló erejét tulajdonképpen nem is a történések beállítási feszültsége teremti, hanem ez a torz, és a maga világában mégis teljesen racionális logika, amely a mű gondolati szálaira is áttevődik. A lírai helyzet ettől aztán mindig csak a legigazibb, a legmegejtőbb pillanatban érzékelhető, s a szorongás közepette, amit e prózahang előidéz, egy-egy lírai kép esztétikai öröme ismét csak kettős érzésbe vezet. Szép és rút, kegyetlen és ellágyító egy helyről ered - ez a nyelvi teremtés ismérve. R

észletekről és szétágazódsáról beszéltünk, de A nyugalmazottban fel-felbukkanóan, meg-megsejthetően folymat zajlik. Nem sodrás, hányódás inkább. Es ez a folyamat sem a szüzsének köszönhető, sokkal inkább azoknak a gondolati szálaknak, amelyeket Podmaniczky a történések közé rejt el. Robinson Crusoe-t képzeljék el, aki eltemeti kutyáját. És most Hamletet, aki kiásott koponyával a kezében létről és nemlétről beszél. A nyugalmazott éjjeliőre csontokat ás ki, elpusztult kutyájának csontjait. A kutyát úgy hívják: Bolond. „Szóval Bolondot találtam meg, mondtam magamban a csontokra bámulva, tudtam, hogy egyszer visszatér, visszatért." A „húsnélküli" Bolond tért vissza. Az elmúlás visszajátszása. A hús, vér, test, az elenyésző és az elenyészés parabolái indítják el a folyamatot. És Podmaniczky nem kegyelmez. Az állapotok nem különböznek, mondja, „csak azt hisszük, hogy a szánkból kilógó és leszopogatott csirke csontja kevésbé undorító, mint egy hulla lebomlott húsa alatt ránk maradt csontozat." Vagy: „(...) nem a test, az öldöklés, a halál félelmetes nekem, inkább az, ahogyan kimondjuk." És itt nyílik meg az út a megváltás felé - egy nagy tűzön át. B

urokról volt szó, egy nagy sátorról. Burka a mítosznak is van. Csak az épp ellenkezőleg, e burkot maga vonja, a szertehúzó részletek kirekesztésére. A mítosz „nagy embereket" alkot. De ne adj isten, hogy a „nagy emberrel" szembe a „kisembert" állítsuk. Ott helyben válna maszlaggá, valami gondolati-realista ömlennyé ez a keserűbőlcsúfból ily nyelvi és környezeti harmóniát (igen: derűt) előteremtő szöveg. Podmaniczky egy percre sem moralizál, és, ha vannak is szentenciái, ezekkel nem nyúl mások moralitásához. Van azonban valami e mítosz-elvontságban, ami általános, összemberi viszonyokra irányítja a szöveg minden rezdülését. Bolond elporlad, a tűzvészből macskák, patkányok menekülnek, a barna műbőr kabátos asszonyra megint rálő botdarab-géppisztolyával a kisfiú. A mítosz nem érzi ezt a kegyetlenséget. A mítosz a történetre összpontosít, mint önmagát ismertető egészre, amely magától érthetődően csakis a teljességre, az elejétől a végéig fejtő folyamatra támaszkodik. A mítosz oly csiszolt, mint a sebes folyók nagy köve, amelyen rég nem fodrozódik már a víz. Ebbe a vízbe azonban, mely a dolgok szakadatlan változását jó kétezer éve jelképezi, most éles, csipkézett felületű szabálytalan kő került, s körötte a víz mozgása kiszámíthatatlan. Története még nincs, körötte csak pezsgő, burjánzó zajlás. A mítosz majd azzal számol, ami ebből megmaradt. A mítosz „nagy emberré" teszi a birodalmat létrehozó uralkodót. Podmaniczky éjjeliőre viszont az a szemtanú, aki a mítoszból kimaradt. Aki ugyanezeket az embereket erőszakos, cinikus alakoknak látja, és tetteik nyomán akkor, ott azonnal érzékeli a birodalom-(lásd: világj-alkotó kegyetlenség által kiváltott sunyiságot - amiből, ugye, több terem, mint abból a pár ellenszegülő (szintén mítoszalkotó) nemes tettből. A tűzvész. Valahogy nem kínálkozik mindjárt a nagy katarzis-szimbólum. Bolond elpusztult, az éjjeliőr mint magánya fészkét, úgy gyújtja fel házát. S a tűz enyhe is milyen! - hatalmasra nőtt, izmos macskák, patkányok, férgek (óh! a főmacska és a főpatkány, de régi ismerőseink) vetik ki magukat, rá a tűzoltókra; Bosch-i jelenet kerekedik, az egyedüllét sötét indulatai alakot öltenek, mint saját habitusú rémek. Ha volna hőse, „nagy embere" ennek az elbeszélésnek, az ott mindjárt találkozna a pappal, a kisregény másik tönkrementjével. De nem. Az éjjeliőr elbolyong, megjárja a barna műbőrkabátos aszszony viskóját, mintha egy keserű Odüsszeusz egy varázsát vesztett Kirké házához menne vissza. De már a múlt sem megpróbáltatás. El lehet dobni a kulcsokat. N

incs nagyjelenet. A végére főleg nincs. A pap esendő, félelemmel teli. Á megváltásnak sincs más jele, csak annyi, hogy a pap kedvenc sapkája gazdát cserél. Meg egy szomorú, másnapos és nagyonnagyon békés kirándulás a bányatóhoz. A macskák patkányok, férgek hada az erdő szélére gyűl - nem közelebb. Ez az első szép nap.